''Sűrűn végigjárta közös életük kedves tájait.
A végtelenül tágas mezőt, amelyen valamikor anponta végigvágtáztak, és eleinte Adar engedte, hogy lehagyja őt, később már fogcsikorgatva, hajtotta lovát, ám így se mindig ő győzött.
Fürdött a vízesésnél, titkos szerelmezőhelyükön, ahol többször eljátszották: ismeretlenül találkoznak és behálózzák egymást, többnyire a leskelő férfi a védtelen nőt, de nem ritkán fordítva történt: az ártatlanul úszkáló Adart igézte meg Shama sziréntánca.
Átkelt az erdőn, és minden fánál eszébe jutott valami múlhatatlanul szép, hol csak egy szó vagy pillantás, hol egy nevetés. Erről pedig az, milyen jól érezték magukat együtt; Adar egyszerre volt atyja, fivére, tanítója, játéktársa és barátja, hagyta őt gyereknek, asszonynak lenni: olyannak, amilyen.
A fák közül kiérve a fuluba lovagolt, és az emberek a férjéről kérdezték, szívből hazakívánták őt. Mindegyre nehezebbé lett az emlékezés.
Egy napon elfogytak Shama álmai.
Majd egyre kevésbé tudta felidézni férje külsejét.
Komornája térdre rogyva kérlelte: jaj, csak meg ne őrüljön. Kisvártatva a várbéli nők is kezdték furcsállóan nézegetni, súgtak-pusmogtak mögötte. Pedig dehogy volt őrült! Hiszen nem zavart másokat, nem csinált semmit, hallgatott.
Nem érdekelte többé olvasás, evéd, festegetés, alvás;se a vadkacsák sokadik nemzedéke, kutyáik, lovaik a bomladó kövek, a birtokuk.
Aztán egy napon kiült a várófalra.
Térdét átölelve, vacogósan gubbasztott. A magasban felhőfoszlányok jöttek-mentek, majd makulátlan kékre vált az ég, szemfájdító erősen tűzött a Nap, és a bástya alatt nyargalt a zöld folyó.
Mígnem egy hajó érkezett: lágyan siklott Shama látóterébe. Megállt, és ott maradt.
Szótlan fegyveres férfiak jöttek-mentek a fedélzeten, ládákat, csomagokat cipeltek, partra vezették a topogó lovakat.
Csak egyvalaki nem mozdult.
A tatban emelt ravatalon lehunytszemű, félmeztelen férfi hevert, ujjait a mellkasárafektetett kard markolatára fonva. Sörénydús kreolbarna haja fényesen, hullámzóan terült szét a feje körül. Magas, sima homloka, ívelt szemöldöke, finom vonalú szája, ránctalan arcbőrének sápadtsága távolságtartó nyugalmat árasztott.
Fakó felsőteste tiszta volt, mosdatott tisztasággal: a szívénél ütött sebről letörölték ugyan a vért, ám a sebkörnyék lila-kék-fekete színei megmaradtak, virítani.
A halott férfi fényesre dörzsölt kardja jéghideg szikrákat szórt maga köré.
Shama hallotta a várbéli nép jajveszékelését.
Aztán egy katona telepedett mellé, gyászos képet vágott, és úgy viselkedett, mintha már találkoztak volna.
Arról beszélt, hogy Adar az utolsó leheletéig harcolt, hogy hős volt és ahhoz méltón, királyáént halt meg.
Shama nem felelt, nem vitatkozott. Ülve maradt a várófalon.
Tudta, hogy a fegyveres hazudik. Adar nem utolsó leheletkedő, se hős. Hogy milyen is, az majd eszébe jut, ha vissza jön. Mert nemsokára hazajön, hogy újra sokat nevessenek, és falkányi gyerekük legyen.''
idézet Vavyan Fable Varázscsók című regényéből
"Aki azt mondja, képtelenség, legalább ne zavarja azt, aki képes rá!"