Célkitűzés

Mi a célom?
A cél, hogy a készülék a felvételről visszajátszott zenekart a szobában jelenlévővé tegye!

Mi a céltévesztés?
Szinte minden erőfeszítés, amit az audiotechnika fejlesztésére kifejtettek, kizárólag a torzítás csökkentésére irányult.

Mi nem célom?
Bárkit lebeszélni a tranzisztorokról. Viszont ebben a cikkben csak a zenehallgatás szempontjára koncentrálok.

Ez csak az én véleményem. Írásom az ember hallását helyezi előtérbe, melyhez a zenére gyártott készülékeknek igazodnia kell, nem pedig fordítva! Szeretnék befolyást gyakorolni ebbe az irányba.
Kérdezhetné valaki: miért, nem ilyen készülékeket gyártanak? Szerintem nem. Sajnos én fordítva tapasztalom. Míg egy iPhone 4 egész jól szólt egy AKG Quincy Jones fülessel (meghallgattam), a maiak nem. Oszcilloszkópok eredményeit jelentik ki egyedülinek. Nem fogadva el azt, hogy lehet, hogy ezt az ember másként hallja.
A műszakilag képzett építők pedig - és ez csak megint a saját véleményem - talán nem is vették észre, de támogatják ezt.
Odáig jutottunk, hogy már ők is ellene vannak az emberi szubjektumnak! Félnek talán tőle, mintha valami boszorkányság lenne? Pedig mi a cél? A cél, hogy a készülék a felvételről visszajátszott zenekart a szobában jelenlévővé tegye!

Az eddigi írásaim igyekeztek kerülni a “tudományoskodó” szöveget. Most azonban szükségszerű, hogy bizonyos mértékig változtassak ezen. Ennek nem örülök. És elnézést érte. Egyszer felkértek, hogy tartsak egy előadást az elektroncsövekről. De megkértek egyben arra is, hogy egyetlen képletet se használjak, mert elveszítem a hallgatóságot. Ezt a tanácsot akkor is betartottam. Most is igyekszem, de nem tehetem teljes mértékben. A célom a laikus számára is érthető írást letenni az asztalra. Remélem sikerült.

A lent megidézetteken kívül sok-sok képletet és tudományos eredményt, mérési tanulmányokat mutathatnék meg. Villogtathatnám vélt tudásom. De ettől eltekintek, mert ez egy vélemény cikk. Ezen kívül pedig tapasztalatom, hogy nincs jelentőségük! A lényeg a lényeg, hogy egy készülék hogyan szól. Tudom, hogy kisebbségben vagyok, de azt is tapasztalom, hogy a legtöbben erre vágynak, zenét szeretnének hallgatni, csak ki hosszabb, ki rövidebb utat jár be idáig.

Két korábbi írásomban már részletesen kifejtettem, hogy számomra érthetetlen módon a zenére gyártott készülékek még sokszor milliókért sem zenélnek. Hangjuk unalmas és jellegtelen. Mivel nem vallásos, de biblia ismerő ember vagyok, én nem szeretném a Jézus által kijelentett hibát elkövetni: Máté 23:24
“kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.”

A témában már kifejtettem részletesen álláspontom és megfigyeléseim. A zenehallgatásra paraméterek szerint osztályozott készülékeknek nem látom értelmét. Legyen az tranzisztoros vagy elektroncsöves. Egy példán keresztül próbálom megvilágítani, miért. A következő kép egy szörp összetevőit mutatja és “műszaki” paramétereit, íme:

Kicsit nézzük át a címke információit, leírják az összetevőket. Leírják a tápérték adatokat. Nos, akkor ha ezt alaposan átolvastad, hadd kérdezzem meg, mindez mennyit árul el abból, hogy finom-e? Semmit. Na ez itt a probléma. Persze meg is fordíthatom a példát: Nagymamám málnaszörpjénél ezen adatokról, melyet a címke taglal, semmit sem tudok, de nem ittam olyan finomat mint amit Ő készített. Akkor hogy van ez? Persze nem szabad lebecsülni a fenti címke tartalmát! Nagyon is tudományos leírása ez a Málna Ízű, ”Manna” szörpnek. Csak hát erre vágyom? A Nátrium-benzoát és ciklamát pontosan ilyen arányaira? Nem. Nem hiszem. Tehát tartom, hogy amit ember érzékszervének készítünk, ott nincs más mint a személyes tapasztalás, maga az ember szubjektív megítélése! Ez viszont hiányzik a címkéről! Mire gondolok? Arra, hogy szeretném, ha a termék előállítói (a címke szerint szerényen „Szörpmesterek”) összeülnének egy „meetingre” és mindannyian meginnának egy jó pohárral a kreálmányukból, majd le mernék írni, mit éreztek.

Én a készülékeimet úgy készítem, hogy mikor már működik, akkor minden egyes alkatrészt cserélgetve, forgatva meghallgatok. Mint mikor a szakács kóstolgatja főztjét! Így az évek alatt összegyűlt egy hangzásilag bevált „recept”. Ezt természetesen titokban tartom. De fontosnak látom leírni, hogy jó hangú készüléket, szerintem, csak így lehet építeni. Évekbe telik, de az eredmény mindent felülmúl. Erre buzdítok mindenkit!
Tehát mindezt szem előtt tartva hasonlítom össze a tranzisztort az elektroncsővel.

Amiről én most írok, annak gyökerei az 1940-es évekig mennek vissza. Persze tudom, hogy kisebbségben vagyok és tudatában vagyok annak is, hogy a hozzászólásokban kapok majd “hideget-meleget", de Ágoston Lajost idézve: ”Annyi baj legyen!”. Meggyőződésem, hogy a zenei készülékek legjobb esetben is az objektivitás oltárán vannak feláldozva. Az Ember viszont nagyon is szubjektív.
Az évek múlásával abba a helyzetbe hoztam magam - más választásom nem lévén - hogy képes legyek a zene, mint művészi mondanivaló élethű visszaadására képes készülékek építésére. Vagy legalább megközelítésére.
Mind tranzisztorral, mind elektroncsővel próbálkoztam. Ám hamar felismertem, hogy bizonyos szint fölé nem jutok el tranzisztorral. Ezt ugyan hallottam, de a műszaki okaival nem foglalkoztam.

Mára azonban érdekelni kezdett, miért lépek egy addig számomra vágyott, de ismeretlen hangzásvilágba elektroncsöveket használva? Arra is kitérek, hogy a legtöbb csöves erősítőt hallgatva miért nem hallunk semmi különöset. Mert erről sajnos szükséges írni.
A továbbiakban mások által írt cikkeket idézek, mások eredményeire támaszkodom. Ezek számomra egyértelműek, ugyanis én is hallom! Nincs szükségem arra, hogy mások megírják ezt. De sajnos erről, ami lentebb következik, kevés szó esik. Hadd pótoljam egy kicsit! A kutatásaim közben meglepett, hogy a témában milyen bőséges ismeretanyag gyűlt össze, mennyi kísérlet, kutatás, dokumentáció férhető hozzá. Ez azért meglepő, mert ha az ember direkt nem keresi, véletlenül nem talál rá.

Vágjunk bele! Ami ezután következik inkább csak kivonat, szemelvények. Mindenkit arra buzdítok, kutasson tovább ha szükségesnek érzi!

Két magasminőségű készülék összehasonlítása

A téma kifejtését két erősítő hallgatási és műszaki adatainak összehasonlításával kezdem.
1995 szeptemberében a Stereophile magazin közölt egy tesztet a Cary 300SEI erősítőről. Robert Hartley ezt írja erről az erősítőről:
“A 300SEI olyan módon kommunikálta a zenét, amit még soha nem tapasztaltam. A hangzásnak volt egy közvetlensége és tapinthatósága, ami lélegzetelállító volt - egy zenei közvetlenség, ami lekötötte a figyelmemet a zenére. Hatalmas hegedűket reprodukált olyan szépséggel, amely páratlan a rendszeremben lévő elektronikához. A legfontosabb területeken jeleskedett: harmonikus helyesség, teljes részletesség, elképesztő átláthatóság, élethű hangrendezés és tapinthatóság, amely a hangszereket és a hangokat a teremben létezővé tette.”

Daniel H. Cheever méréseket végzett az erősítőn.

Az eredményekről ezt írta:
“A válasz, a kimeneti impedancia, a harmonikus torzítás és a keresztmodulációs torzítás voltak a leggyengébb eredmények, amelyeket publikáltam.
Ez az erősítő mérésekben olyan rosszul teljesített, hogy vicc volt... ellentétben azzal, amit jó műszaki teljesítménynek tartunk.
Meg vagyok győződve arról, hogy a 300SEI nem károsítja a jelet olyan módon, mint a push-pull erősítők, és hogy amit a 300SEI jól csinál, az meghaladja a mai hagyományos mérések számszerűsítési képességét.
Meggyőződésemmé vált, hogy a single ended csöves erősítők torzításuk ellenére mesésen szólnak, nem pedig miatta.”

A publikáció folytatja. Ezt az erősítőt összehasonlítja a Bryston 3B-ST –vel.

A Bryston erősítő hangja az ember számára keveset nyújtott azokból, amit 300SEI. A mérések a Bryston erősítőjén azonban sokszorta jobb eredményeket mértek.

Tényszerűen, csak egyet-kettőt általam kiemelve: a Bryston azonos beállításoknál levő harmonikus torzítása 7000-szer jobb mint a csöves erősítőé. Nem írtam el, hétezerszer! Keresztmodulációs torzítás a Bryston 100W-nál 0,002%, szemben a 300SEI 8W-nál mért 2%-nál, ami ötszázszoros különbség! Folytathatnám még a megdöbbentő adatokat! De a lényeg jól kiolvasható ebből a kiválóan dokumentált kísérletből, melyből csak kiemeltem egy-egy részletet. Természetesen más publikációkat is idézhetnék. Sok van. Igen, valóban sok van. Tessék kicsit kutatni a világhálón ebbe az irányba. Az eredmény mindig ez. A csöves készülékeknek többszörösen rosszabbul kellene szólni, ám az eredmény éppen a fordítottja. Ez paradoxon.

Ha be kell áldozni paramétert a hangzásért, az vajon túl nagy ár?

Akkor most mit kezdjünk ezzel? Azt szeretném kiemelni, hogy a fentebb leírt számoknak a valódi meghallgatások során nem sok jelentőségük van. Ezt pedig gyönyörűnek találom.
Norman Crowhearst az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig az audiotechnológia legtermékenyebb írója volt. Ő az egyetlen technikai hang ebben az időszakban, aki azért a koncepcióért kampányolt, hogy a szabványos SMPTE IMD vagy THD teszt egyre nagyobb pontossággal történő elvégzése nem javítja a szelektivitást, hogy mely erősítők szólnak jobban. Én is ugyan erre az eredményre jutottam (szerénytelenül). A továbbiakban megpróbálom ennek a hangzásbeli ténynek a műszaki okát megvilágítani. Miszerint mi az oka, hogy a szubjektív meghallgatások során az elektroncső nyer. Valamint, hogy ezt a tapasztalatot miért nem támasztják alá az objektív mérések.

A probléma maga az ember

A következő ábra egyszerűen, ám elég jól összefoglalja a lényeget. Figyeljük meg, hogy az objektivitás és a fizikai érzékelés mindenképpen szubjektív élménnyé válik az elmében.

Ezt az élményt pedig én szeretném a vágyott érzésekkel megélni. A fülön és az elmén nem tudunk változtatni, csak a stimuláción! Tehát érvelésem szerint azt kell az ember felé fordítani, hogy a megfelelő érzéseket keltse a hallgatóban. És nekem ez a zene! Vagyis a zene az, ami érzéseket indít meg bennem. Minden más zaj. Kiemelném ezen a ponton, hogy műszaki megközelítésben nem létezik zene és zaj viszony, csak jel és zaj. És itt van a gond! Vagyis műszakilag nem tudjuk meghatározni a zene mibenlétét, ezért helyette a “jel” került beléptetésre (gondolom én).

Nos, álláspontom szerint egy készüléknél szemben a gyakorlattal nem a jel/zaj viszonyt kellene vizsgálni, hanem a jel/zene viszonyát, mégpedig meghallgatás által. Persze itt tudományosan megfoghatatlannak látszó paraméterről van szó. De szerencsére csak látszólag, ugyanis létező tudomány a pszichoakusztika! Vagyis ennek fényében az eredeti zenéből készített jel, visszanyerve, nem feltétlenül váltja ki a zenei élményt az elmében. Sőt a “zajnak” tekintett, a készülék működési sajátosságaiból adódó, járulékos zavarok sem feltétlenül zaj hatását keltik az elmében! Vagyis ezek szerint a jel nem biztos, hogy zenévé válik az elmémben és a zajt sem biztos, hogy zajként fogom fel? Így van!

Most leírom, hátha segítség valakinek, hogy meghallgatás közben én mit figyelek. Azt figyelem, hogy vajon erre vágyok-e már évtizedek óta? Mi az amire vágyok? Zenére, a művész lelki állapotának, átélt érzelmeinek a hangszerén vagy a hangszálain keresztüli közvetítésére! Mert amit a művész érez, azt érzem én is, mint hallgató, csak én nem tudom “kizenélni” magamból! De vágyom rá, hogy helyettem ezt valaki megtegye. Ugyanígy vagyok a versekkel is. Vágyom rá, hogy valaki kiírja magából mindazt, amit én is érzek, csak én nem tudom kiírni. Most azt írom le, amire nem vágyom ezek helyett zenehallgatás közben: “csilingelő magasak, dübörgő mélyek, precíz részletesség..." meg ilyesmi. Ezekre nem vágyom. Ám a tudomány és az emberi érzékelés valóságait azért mégis összhangba lehet hozni.
Ezt a témát a következő oldalról fejtem ki. Ez egy példa, mely segít nekem műszakilag megközelíteni Az Embert.

A tudomány és az emberi érzékelés

A MaxxBass-ról van szó. Ez egy pszichoakusztikus algoritmus. Mi is ez? A MaxxBass szabadalmaztatott technológia, alacsony frekvenciájú hallási érzetet serkent, anélkül, hogy a teljes alacsony frekvenciatartományt elő kellene állítani. Vagyis csal. Hogyan? Régóta felismerték, hogy a hallásérzékelés összetett dolog. Így összetett kapcsolatban áll az azt kiváltó hanggal, és a pszichoakusztika tudományága felállított egy olyan ismeretanyagot, amely megmagyarázza ezt a kapcsolatot.
Érthetőbben: például felfigyeltek arra a zavarra, amelyet egyes kis hangszórók azon képessége okoz, hogy viszonylag jól szólnak alacsony frekvenciatartományban, ahol nem is tudnak jelentős energiát generálni. (Pédául a Celestion 3.) Meglepő teljesítményük oka az, hogy a basszushangok fiziológiailag vagy pszichológiailag adódnak, mivel több harmonikusuk is jelen van a jelben. A frekvenciában egyenlő távolságra elhelyezkedő hangok kombinációjának észlelt hangmagassága általában nem a középfrekvenciáé, ahogy azt várnánk, hanem inkább az állandó frekvenciakülönbségé. Ez a hatás különösen erős, ha éppen a megfelelő mennyiségű harmonikus keletkezik. Ez az egész pedig azért fontos nekem, mert példázza, hogy mit lehet elérni, ha végre felfigyeltek arra a tényre, hogy a készüléket ember fogja hallgatni!

Ezen a ponton lép be írásomban az elektroncső. A továbbiakban megvizsgáljuk a tranzisztor és az elektroncső erősítésének az ember szemszögéből fontos különbségét.

Cső és tranzisztor, műszakilag

Nagyon leegyszerűsítve. Tehát próbálok az ember szemszögéből fontos különbségre koncentrálni. Hasonlítsuk össze matematikai alapon az elektroncső és a tranzisztor karakterisztikáját.

Az elektroncső illetve az izzókatódos dióda karakterisztikáját a Child-Langmuir törvény írja le, ami megadja a tértöltés által korlátozott
áramsűrűséget egy sík elektróda-elrendezésű dióda szerkezetben: Valkó Iván Péter: Elektroncsövek és félvezetők, 206. oldal:

A tranzisztort a következő Ebers-Moll képlettel lehet közelíteni: Valkó Iván Péter: Elektroncsövek és félvezetők, 347. oldal:

A két képlet eredményeit nehéz összehasonlítani, ezért ún. Taylor-sorba fejtéssel tudjuk ezt megtenni. Ez függvények sorozatának összehasonlítását jelenti. Az eredmény szerint azt kapjuk, hogy az elektroncső torzítása második és harmadik felharmonikusokból áll. Főként második. A magasabb harmonikusok elhanyagolhatóak.
A tranzisztor is termel második és harmadik felharmonikust, ám a tranzisztor nagy amplitúdójú magasabb felharmonikust is termel. Mégpedig igen széles frekvenciatartományban. És ez a gond! Mert van amelyik az embert, a hallgatót zavarja és van, amelyik pont, hogy nem. Kicsit olyan a helyzet, hogy az elektroncső működési hiányosságai az ember hallásérzékelésével amolyan “megtalálta a zsák a foltját” helyzetet teremt. Míg a tranzisztoré pont zavaróbb az embernek. Nem zavaró, csak zavaróbb. Most újra az embert teszem a középpontba.

Na jó! Tehát odáig jutottam, hogy mindkét aktív eszköz termel felharmonikusokat. A cső és a tranzisztor is. Azt is megállapítottam, hogy a 3.-nál magasabb felharmonikusok az ember számára zavaróak. Van azonban a magasabb felharmonikusoknak még egy problémája, mondhatni a baj nem jár egyedül. Az az alkatrész, mely magasabb felharmonikust is termel, egyben intermodulációs torzítást is okoz. Ami szintén nem jó. Vagyis olvasatomban a tudományos megközelítéssel nehéz helyzetbe kerülünk. Egyre csak bonyolódik a dolog. Helyette megint az ember felől közelítek és megint minden egyszerűbb lesz. A hallásunk képes arra, hogy bizonyos torzításokat figyelmen kívül hagyjon, illetve ne torzításnak érzékelje. Ezt leírom még egyszer: “A hallásunk képes arra, hogy bizonyos torzításokat figyelmen kívül hagyjon, illetve ne torzításnak érzékelje. “ Tehát ez az én építési megközelítésemben úgy nyilvánul meg, hogy belátom ezt. Nem foglalkozom azon probléma megoldásával, amivel cserébe elrontom a készülék hangzásvilágát. Ezt kell szem előtt tartani, ha ember számára építünk audio eszközt. Mivel nincs ingyen ebéd, nem szükséges az ember számára jelentéktelen tulajdonságot kisajtolni, amivel meg pont elrontjuk a készülék hangját az ember számára.
Most nézzünk valami mást.

Visszacsatolások!

The New Methodology for Audio Frequency Power
Amplifier Testing Based on Psychoacoustic Data that Better Correlates
with Sound Quality
(Új módszer az audiofrekvenciás erősítők vizsgálatához, a hangminőségével jobban korreláló pszichoakuszikus adatok alapján)
Írta: Daniel H. Cheever University of New Hampshire, 2001. december

“Általános egyetértés van abban, hogy az audiofrekvenciás teljesítményerősítők általánosan elfogadott vizsgálati és mérési protokolljai nem korrelálnak a szubjektíven elérhető eszközök hangminőségével. A hangtesztek történetének áttekintésére is sort kerítettünk, hogy feltárjuk, a technikai fejlődés szerint sikerült-e olyan teszteket készíteni, amelyek jobban korrelálnak a hangminőséggel. Megjelent egy univerzális koncepció, amely a magasabb rendű, hangzásilag diszharmonikusabb torzítást nagyobb súllyal veszi figyelembe az alacsony rendű, kevésbé zavaró harmonikusokkal szemben. A fül pszichoakusztikájának külön vizsgálata a fül belső hangtorzulásainak matematikai származtatását eredményezte. A kettő kombinálva új módszertant kínál a harmonikusok mérlegelésére, amely számszerűsíti az erősítő harmonikus torzítási rétegeinek a fültől való eltérését, amelyet Total Aural Disconsonance-nak vagy TAD-nak hívnak. A negatív visszacsatolás alkalmazása szinttől függetlenül gyengébb TAD értékeket eredményez. Két különböző, szabványos mérési eredményekkel rendelkező erősítőt átfogóan teszteltek és szubjektív módon elemeztek, és az eredmények azt mutatják, hogy a TAD módszer felülmúlja a klasszikus THD és IM eredményeket az erősítő minőségének jellemzésében.”
A fent idézett tanulmány 158 oldalas. Más mellett összehasonlítja az általános rétegtranzisztorok valamint a FET térvezérlésű tranzisztorok és az elektroncsöves trióda által erősített jel változásait különböző visszacsatolásokra. Mindezt összevetve azzal, amit a szubjektív hallgató valóban hall.

Csak két ábra a tanulmányból:

A két ábrán jól látható a különböző magasabb számú felharmonikusok megjelenése a visszacsatolás hatására, pedig az előtte nem volt! Az eredmény mindig ez. Az egyébként emberi fület nem zavaró, sőt alacsonyszámú (2. 3.) felharmonikus, magasabb számú, zavaró, hideg hangot eredményező harmonikust generálunk a visszacsatolással.
Amit eddig én csak hallottam – miszerint a visszacsatolás csak ront a végső hangon - ebben a tanulmányban láthatóvá is tették. Talán ezért nyújtanak keveset számomra az ellenütemű erősítők. Korábbi cikkeimben érintettem már a témát, mely szerint első ránézésre műszaki problémára megoldást nyújtó, viszont az ember szemszögéből közelítve talán súlyosbító ez a kapcsolástechnika. Ezt hallom én is. Emiatt nem építek ellenütemű erősítőt. Inkább használok érzékeny hangszórót. Mert a hangszóró dönti el, mekkora teljesítményre van szükség.

Kérdezhetné valaki: ha ront a hangzáson a visszacsatolás, akkor miért használják? Nos igen, használják, ha kell, ha nem! Talán mert divat. Ha korrekt akarok lenni, akkor le kell írni, hogy a visszacsatolás torzításcsökkentő hatását nagyobb teljesítményű eszközöknél nem lehet elkerülni. De ez inkább a rendezvénytechnika területe. Én most egészen kicsi, max. 10 Watt teljesítményről írok, mely bőségesen elég egy nappali behangosításához. Egy átlagos otthoni zenehallgatáshoz szükséges teljesítmény kb. 3 Watt. Hood szerint 1-2 Watt. John Linsley Hood: Csöves és Tranzisztoros Hangerősítők 158. oldal. Persze nem kínai 3 Wattról beszélek, hanem arról az igaziról, a fizikai mértékegységről!

Térjünk vissza a hangzáshoz. Miből adódik ez a számomra kellemetlenebb hangzás az ellenütemű erősítőből? Ennek bizony én magam, vagyis az ember vagyok az oka. Ugyanis az A osztályban dolgozó együtemű erősítő azon felül, hogy lényegesen kevesebb alkatrészből áll, mely miatt lényegesen kevesebb járulékos, nem kívánt zajjal kell együtt élni, a kimenő transzformátor az állandó anódáram miatt folyamatosan elő van mágnesezve. A kimenő transzformátor a vasmag mágnesezési karakterisztikájának egy lágyan változó szakaszán dolgozik, emiatt és így csak főleg alacsony fokszámú harmonikusokat állít elő. Ezt pedig az ember szereti hallani. További szerencsés következmény, hogy ez a hatás magasabb frekvenciákon csökken, így az okozott torzítás is vele együtt. Mélyebb frekvenciákon pedig nő, amit az ember pont szeret hallani, mert egyfajta mélykiemelés érzetét kelti a hallgatóban. Vastagságot ad a hangnak. Nos, ezzel szemben az ellenütemű erősítők kimenő transzformátora az ellentétes mágneses terek hatására kioltja egymást. Ettől azt várnánk, hogy akkor megszabadultunk teljesen ettől a torzítástól! De jó! Sajnos nem. Mert így viszont a működés munkapontja a transzformátor vasmag durvább szakaszára esik, mely miatt megnő a magasabb számú harmonikusok termelése, amit mi emberek nem szeretünk hallani.

Az eddigi okfejtésemben a felharmonikusokat kiáltottam ki bűnbaknak. Természetesen ez így nem teljes. Más paraméterek is vannak, amelyek a kétféle eszköz működésének sajátosságai. Például az elektroncsövek zajai és a tranzisztorok zajai. Induló áram zaj, sörétzaj, árameloszlási zaj, villódzási zaj, átütési zaj, mikrofónia, stb... Ezek összehasonlításával is lehet foglalkozni. De a lényeg úgyis az, amit hallunk.

Miért szól akkor rosszul egy készülék, ha nem a paraméter miatt?

Nos, véleményem szerint a szükséges kapcsolások már legalább ötven éve rendelkezésre állnak. Az alkatrészek úgyszintén. Véleményem szerint a kivitelezésen bukik el a zene. Ennek oka legtöbbször bosszantóan egyszerű! Az alkatrész rosszul van beforrasztva. És / vagy a földelés rosszul van kialakítva. Nem műszakilag, hanem hangban. Vegyünk például egy ellenállást. Nem mindegy, hogy így vagy úgy forrasztjuk be! Műszakilag mindegy. Mérhető különbség nincs, de nem úgy a hang! Például ha jó irányba forrasztottad be, akkor az énekes énekel, ha fordítva akkor meg kiabál! "Csak" ennyi a különbség. Tudom vicces, de így van. Akkor kérdezhetné valaki, minden alkatrészt hallgassak meg mindkét irányban? Igen. Nincs más út. Én a készülékeimhez nem csak kapcsolási rajzot és alkatrészlistát készítettem, hanem minden alkatrésznél felírtam az irányát is. Természetesen féltve őrzött kincsem. Nem teszem közzé. Viszont mindenki szabad. Kísérletezz! A Hang a Zene meg fog jönni. Számomra csodálatos ezzel foglalkozni. Tudom, a "Szakik" szerint ez őrültség!

Kiváló hang tranzisztorral

Most kicsit foglalkozzunk a tranzisztorral. Leírom, igazából semmi bajom nincs a tranzisztorokkal. Nagyon is szükségünk van rájuk. Mára pedig nem ok nélkül szorították ki az elektroncsöveket az élet szinte minden területéről. Azt pedig már korábbi cikkeimben is említettem, hogy egy John Linsley Hood által otthoni hallgatásra 1969-ben tervezett erősítőnél nem nagyon kell jobb. Pedig tranzisztoros. A kapcsolás nem ellenütemű. Ha áttekintjük a működését, észrevesszük, hogy a felső teljesítmény tranzisztor nem ellenütemben dolgozik, hanem aktív ellenállásként. Talán ez az oka, hogy nincs a tranzisztoros erősítőkre jellemző hangja. Ami jó! Ha ilyet építettél és nem esik le az állad a hangjától, akkor nem jól építetted! Nekem ez a tapasztalatom. Most a cikk írásakor 2023 nyara van. A jelen árakon gyors számolással az alkatrész költséget egy JLH1969 tisztességes megépítésére 200.000Ft-ra becsülöm. Úgymond “közép hangon”, közepes alkatrészekkel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincs feljebb. De azt igen, hogy le lehet élni vele egy életet. Ha már szóba került, az én célom olyan audio készülékek építése, melyekkel leélhetem az életem. Ez pedig igen lényeges szemléletbeli különbség mindazokkal szemben, akiket – hogyan is fogalmazzak? – a „kalmár szellem” vezet. A készülékeim koránt sem tökéletesek, ugyanis hiszem, hogy a tökéletesség unalmas. De erről is írtam már. Szóval visszakanyarodva a tranzisztorra. Célba érhetünk vele. Komoly késztetést is érzek, hogy tranzisztorral építkezzem. Ám ellenállok.
Sajnos van vele egy elkerülhetetlen, járulékos problémám. Ez nem is a műszaki paramétereiből fakad. A gondom, hogy áram vezérelt. Ez persze önmagában nem lenne probléma, de sajnos olyan következményeket hoz magával, ami már az. Mire gondolok konkrétan? Leegyszerűsítve: az elektroncső áramköre magas feszültség és alacsony árammal működik. A tranzisztor fordítva. A tranzisztoros kapcsolások magas áram és alacsony feszültséggel dolgoznak. Ez pedig gond. Miért? Azért mert a működéshez szükséges kapacitás emiatt igen nagy! Több ezer de inkább tízezer mikrofarád! Ekkora kapacitást pedig csak elektrolit kondenzátorral lehetséges biztosítani. Na ez itt a gond. Az elektroncsöves készülékek ugyanilyen ok miatt kiválóan működnek csatornánként néhány száz mikrofaráddal és így teljesen elhagyhatom az elektrolit kondenzátorokat. Ez pedig sajnos fontos. Természetesen én is rendelkezem kiváló hangú elektrolit kondenzátorral, ELNA Black Gate, SILMIC II. Valóban kiválóak, nagyszerűen teljesítenek egy Hood 1969 erősítőben, mindaddig míg meg nem hallunk egy elektrolit kondi nélküli csöves rendszert, komoly polipropilén kondenzátorokkal. Az azért más. Sokkal kevésbé készülék ízű. Az imént leírtak annyira kardinális kérdés a számomra, hogy emiatt nem építek tranzisztorral.

Van azonban még ok, ami szintén fontos ugyan, de számomra nem kabinetkérdés. A most következő ok miatt még építenék tranzisztorral, de az előbbivel együtt már sok nekem. Ezt is próbálom egyszerűen leírni. A tranzisztorok működése túl jó. Még MHz-es tartományban is. Az elektroncső más. Akkor hol itt a hiba? Pont ez. Az elektroncső és a szükséges alkatrészei mint például a kimenőtranszformátor és azok hiányosságai a kezünkre játszanak. A tranzisztor gyorsasága, nagyfrekvenciás működési képessége pont hogy nem. Ezekre persze megvannak a megszokott áramköri megoldások, melyek nem sokat érnek, általában máshol más problémákat okoznak melyek jól mérhetők, ám ami nagyobb baj, hogy a hangzáson is rontanak. Összefoglalva egy gitárossal beszélgetve hallottam a következő okfejtést, ami szerintem jól leírja a jelenséget. Ez ember számára így „jön le”. Szóval, ha a gitáros a gitárja eredeti, igazi hangját szeretné hallani, akkor tranzisztoros gitárerősítőt használ. Ha viszont a gitár hangjának, testesebb, feldúsított hangját szeretné akkor elektroncsöveset. Ez a lényeg! A cső csal! De én ezt szeretem! És nem csak én! Ez a “csalás” elbűvöl, érzelmeket kelt vagyis zenél. Ez pedig jó.

Természetesen az elektroncső és tranzisztor hangzásának összehasonlítása ezen kívül műszaki szempontból sok mérnöki tanulmány témája volt már. Az egyik Russel O. Hamm Sear Sound Studios, New York, NY 1973. május. 21.

“A tranzisztor jellemzői, amelyekre alanyaink felfigyeltek, a fehér zajos hang, valamint az „ütés” - dinamika - hiánya voltak. A “fehér hang” természetesen közvetlenül kapcsolódik a tranziensek túlterheléséből eredő élhez. Az a feltételezés, hogy ez fehér zaj, annak a ténynek köszönhető, hogy sok éles hangzást okozó harmonikus, mint például a hetedik és a kilencedik, nincs zenei kapcsolatban az alaphanggal. A fül ezeket a disszonáns hangokat egyfajta zajként hallja, amely minden megindulást kísér. A dinamika hiánya az erős harmadik harmonikusnak köszönhető, amely erősen „el takarja” a hangzást.
A vákuumcsöves erősítők abban különböznek a tranzisztoros erősítőktől, hogy a túlterhelési tartományban működtethetők anélkül, hogy kifogásolható torzítást okoznának. A lassú felfutó él és a túlterhelési karakterisztika nyitott harmonikus szerkezetének kombinációja szinte ideális hangrögzítő kompresszort alkot. A hallható 15-20 dB-es „biztonságos” túlterhelési tartományon belül a csöves erősítő elektromos teljesítménye valójában csak 2-4 dB-lel nő. Ez a hatás azt eredményezi, hogy a csöves erősítésű jelek hallható szintje magas, amit a hangerő-jelző (VU-mérő) nem jelez. A csövek hangosabban szólalnak meg, és jobb jel-zaj aránnyal rendelkeznek ennek az extra szubjektív térnek köszönhetően, amellyel a tranzisztoros erősítők nem rendelkeznek. A csövek nagy dinamikát kapnak jellemzőik miatt. Mivel a hangos jelek magasabb szinten is rögzíthetők, a halkabb jelek is hangosabbak, így nem vesznek el a felvételi zajban, és hatékonyan, tisztán adják a csöves hangzást. Az erősebb basszus érzet közvetlenül összefügg az erős második és harmadik harmonikus komponensekkel, amelyek a „természetes” basszust „szintetikus” basszussal erősítik.”

Ez a 7 oldalas tanulmányból kiragadott összegzés, a végéről. Megemlítek hazai írást is, a Rádiótechnika 1970. 1-3. száma, a Tranzisztoros HI-FI erősítő cikksorozat. A továbbiakban nem idézek több tanulmányt, mert mindig ez a végkövetkeztetés.

Ezt persze sokan tudják. Talán emiatt is élik újra virágzásukat az elektroncsövek az audio technikában. Divat lett egy csöves készüléket birtokolni. Sőt tovább megyek, érzek egy olyan kialakult, téves elképzelést, hogy ha egy készülék "csöves", akkor az biztosan jó is! Ez egyáltalán nem igaz. Saját tapasztalatom, mert én is vásároltam kezdetben ilyet, hogy a hangjuk nagy csalódás. Az elektroncső is csak egy alkatrész a nagy egészben, az elvi illeszkedését az ember füléhez ki is kell tudni-akarni hozni belőle.

Minden erősítőt el lehet rontani

De ha már itt tartunk, minden audio eszközt el lehet rontani. Sajnos az építőt és/vagy tervezőt befolyásolja a műszaki tudása. Például kerámia kondenzátor alkalmazása azon pozícióba, ahol ez műszakilag indokolt. Sajnos egy, csak egy ilyen kondenzátor tönkreteszi az egész készülék hangját. Indokolt vagy sem, el kell kerülni! Vagy LED-ek beépítése az áramkör egyes részeinek visszajelzésére, szintén tönkreteszi a hangzást, tudom, próbáltam! Folytathatnám a Z-Fólia ellenállásokkal, melyek technikai csúcsot jelentenek, nekem is van, meghallgattam több pozícióban, egyszerűen nem ennek van a legjobb hangja! Üveges, kiabáló hangzást kapunk ezek miatt.

Tehát, nem az a lényeg, hogy a jel minél tökéletesebb másolatát hozzuk létre, ami műszaki bravúr, hanem hogy a jelből visszanyert zene ugyanazt az érzést keltse, mint a jelenlévő zenekar.

A jel mindenképp torzul. Az alkatrészek tökéletlenek. Minden mást is bevisznek az áramkörbe a céljainkon felül. Emiatt ha kevés, az eredeti jelet csócsáló alkatrész és áramkör van akkor kevés, de nagy kilengésű torzulást kapunk, ami az emberi fület nem vagy kevéssé zavaró torzulás. Ha ezeket a torzulásokat csökkenteni akarjuk, akkor kicsi kilengésű, de nagyon sok apró torzulást kapunk, amik az ember fülének kellemetlen, disszonáns torzulások.

Ha meg akarsz ítélni egy hangrendszert, a méricskélés helyett menj el egy élő koncertre, ahol semmit sem mérsz, csak átéled a zenei élményt. Ha az otthoni rendszer ugyanezt az élményt kelti, akkor célba értél. Természetesen emiatt az építőnek a műszaki tudásánál fontosabb lesz a tehetsége. És ez gyönyörű, ez így van rendben.

Akkor most térek vissza a cikk elején felvetett kérdésre, hogy ebből a misztikus “csöves” hangzásból miért nem hallunk legtöbbször semmit? Mások mondták, hogy hallgattak már “csöves erősítőt” és nem tetszett. Álláspontom szerint azonban nem így van. Hallgattak valamit, amiből csövek álltak ki. Hallgattak valamit, amin elektroncsövek voltak. De az a sejtésem, hogy nem csöves készülék volt! A csövek inkább csak dizájnelemek voltak. Miért? Egyszerű a válasz sajnos, mert elrontották! Nem bírták ki! Kompenzáló áramkörökkel, visszacsatolásokkal, rossz alkatrészválasztással és kivitelezéssel megfojtották! Nem engedték meg az elektroncsőnek, hogy Elektroncső lehessen, tranzisztoros hangúvá kalapálták, legjobb esetben. Ami értelmetlen. Mindezt miért? Paraméterekért! Hát ezért nem hallod. Mert ugyan az aktív eszköz benne elektroncső, de semmi másban nem hasonlít egy “csöves” áramkörre. Ezért nem is tud úgy szólni. Csak csövek állnak ki a tetején! Ennyi. Hasonló a helyzet egy szélessávú hangfalhoz, melyet balga módon további hangszórókkal és hangváltóval egészítenek ki. Pont a lényeget veszítve el.
Akkor hogyan kellene kivitelezni? Ezt is már korábban leírtam, az én tapasztalatom most csak röviden: együtemű kapcsolás a kevés alkatrész okán. Légszerelés a legjobb földelés okán, valamint, hogy elkerüljük a NYÁK-lap okozta zavarokat. Elektrolit kondik teljes száműzése. Az alkatrészek pontos kimérése, válogatása, stb. Mikor már működik, meghallgatod, változtatsz, megint meghallgatod, ha azt hallod, hogy halkabb lett, és azt hallod, mintha kevesebb lenne a részlet, akkor mentél jó irányba. A részlet most is ott van és most is hangos, csak most nem zavar és nem hivalkodik, nem vágja az arcodba, hogy Én vagyok a részlet! Helyette levegős lesz, teli dinamikával és érzelmekkel. Az egekbe emelheted a hangerőt és akkor sem kerget ki a szobából! Visz magával mint egy igazi jelenlévő zenekar! Legyen izgalmas és érdekes! Ezt kell tudnia egy zenehallgatásra készített rendszernek. Ennek mindent alá kell rendelni.

Az elektroncsőnek is vannak hibái

Igen. Ezért is tűntek el joggal. A csöves készülékek nagyok, nehezek és mechanikailag érzékenyek. Ezen kívül még a csövek fűtését is meg kell oldani. Nem meglepő, hogy ezt cégek, építők nem vállalják fel. Azt is le kell írni, ha az építő méricskélés helyett egyszerűen csak meghallgatja a készüléket, tranzisztorral is célba ér. Az elektroncső hangzását azonban mi emberek jobban szeretjük hallani. Mindenkinek egyéni szabadsága, hogy ez a különbség mennyit ér meg neki.

Ennyi szöveg után legyen itt egy videó, mely lehetőségeimhez képest bemutatja, én meddig jutottam. Természetesen a felvétel csak egy lenyomata annak, ami a műhelyemben történik. Szerény lehetőségeim vannak csak felvenni a hangját. Mégis remélem, hogy valamit sikerül visszaadnom abból, amit én hallhatok. A meghallgatáshoz csak félve írom le, de jó lenne legalább egy Xonar hangkártya egy jobb fajta Sennheiser fülessel.

3 különböző zenei részlet van a videóban.

Az erősítő a láthatón kívül tartalmaz két további transzformátort és négy fojtót! A DAC a két láthatón felül további hét transzformátort tartalmaz. A legkisebb konvertert öt transzformátor élteti. A laptop tápegységével együtt (melyet szintén én építettem), ha összeszámoljuk a látható és a készülékek belsejében lévőket, akkor az egész rendszer tizennyolc hálózati és két kimenő transzformátor és pontosan tíz fojtótekercs működteti! Még csak hasonló sincs hozzá! És minden nap hallgathatom!

Ha most visszanézem a cikket, sok dolgot érintettünk. Kapcsolástechnikák, együtemű, ellenütemű. Visszacsatolások, különböző torzítások. Ez ijesztő lehet. Ha szeretnék zenét hallgatni, ennyi mindenben kell otthon lennem? Szerencsére nem. Minden zenére vágyó hallgató számára pont azt szeretném megvilágítani, hogy nem. A szubjektív meghallgatás a döntő. Az általam felhozott néhány fogalom csak segítség kíván lenni abban, hogy én mit kerülnék. De ez csak az én vélemény cikkem…

Egyre tökéletesebb paramétereket elérni tudomány. Hannah Reid vastag, végtelen dögös hangját visszaadni művészet. Előbbi fáraszt, utóbbi gyönyörködtet!