"Az Urak”
Groteszk világ, hol nincsen virág. Habár a felhők megállíthatatlanul hullajtják könnyeiket, azonban ez csak az elborzadásuknak köszönhető. Úgy bizony! Elborzadás! Ha egy felleg lenéz a magasból, nem lát mást, csak egy várost, ahol a bűn az erény. Ilyet látván, bármely tiszta lélek, még egy olyan hatalmas, és rettenthetetlen erő is, mint a nagy kékség a fejünk felett, sírva fakadhat. Ezt meg is teszi, amikor erre jár. Olykor-olykor csak csapkod, és dörmög ez a hisztis óvodás, kinek csalódnia kell a világban. Az ember pedig elbújik. Elvonja magát a felelősség, és a számadás alól. S bár a pocsolyák már-már egységet alkotnak, az „Urakat” ez nem érdekli. Nagy részük a kocsmát tölti levegővel, nehogy az összedőljön az ürességtől. A többi a családi fészket őrzi, mint egy jól képzett kutya, hiszen pihenni nem tudnak, a lebujból érkező hahotázások miatt. S nincsen virág. Nem terem e földre semmi olyan, ami szépnek mondható. Csak a kopár síkság. Ez ám a világ. Mind ezek ellenére az ember oly büszke rá, hogy megteremtette a fertőt, és a kezében tarthatja a semmit. Az ég meg csak sír és dörög. Hangjánál csak az az érkező dörej a zajosabb, amely a kocsmából távozik, és felveri a környék lakóit. Beköszönt a puskaporszag. Ahogy maga mögött hagyja a lengőajtót, az eső egyből elmossa, azonban mindenki tudja, hogy mi volt hallható.
- Rohadt svindlis! – hallatszik egy kiáltás.
Az ivóban teltház van. Az egyik asztalnál, ahol épp egy kártyajáték szakadt félbe, füstölög a gyilkos fegyver. Alfréd, a koporsókészítő öreg, már munkához is látott, és szorgosan jegyzeteli új ügyfelének adatait, fittyet hányva az agresszív tekintetre, amelyet a termelő vet, aki csak áll a pisztollyal a kezében, és várja a már lehetetlent. A többi vendég mindössze, épp csak szemügyre veszi az esetet, majd nemtörődömséggel tovább folytatja a teendőjét. A pultnál is hasonló a helyzet. Egyedül Lerry az, akiben benn ragadt a szó, s néz maga elé bambán, erőtlenül, majd bágyadtan, de hátrafordult, és megvizsgálja a történteket.
- Tom! – szólal meg kioktató hangon – Nem tudnád kicsit halkabban intézni az ügyeidet?
Elég abszurd kérésnek hangzik elsőre, hiszen hogy lehet valakit csendben, de gyorsan lelőni? Tom először hezitál, de aztán kérdőre vonja a kérdést – De hát Lerry. Ha megpróbálom leszúrni, akkor Ő lő le.
- Mit érdekel az engem! – zsörtölődik mély hangján a tömzsi ember – A lényeg az, hogy halkan! – mondja és már helyezte magát újra kényelembe. Tom csak tehetetlenül hallgat, hisz szólni nem mer. Tudja jól, hogy vigyáznia kell azzal, hogy mit mond egy ilyen embernek, hiszen könnyen a bitófán végzi az, aki kiharcolja a visszatetszést maga ellen. Legjobb, amit tehet az az, hogy alázatosan visszaül, és elfogadja a felfoghatatlant.
- Ugyan már! Rá se ránts – mondja, s közben már egy újabb korsó sörrel kínálja Boni, a „főnököt” – Minden napos eset.
Az – jön a komor válasz, majd a további mondandóját italba fojtja. Boni a kivételezettek egyike, aki Lerryhez emberként szólhat, azonban neki sincs bármi megengedve. Íratlan törvények uralkodnak a városon, amelyeket ha valaki megszeg, szegre akaszthatja az életét. Senkit nem érdekel, hogy ki kinek a barátja. Az egyetlen mérvadó a pénz. Akinek sok pénze van, azt tisztelik. A tekintély azonban két féle lehet ilyen esetben. Vagy azért becsülnek valakit, mert rendes ember, és adakozik, vagy pedig azért mert félnek tőle, és az erőtől, amit pénzen vesz. Annyi szent, hogy ebben a züllött világban senki nem adja ki a kezéből a vagyonát, pusztán jó szándékból. Így van ezzel Lerry is. Habár soha nem fogad testőröket, a helyiek attól még tudják jól, hogy ha neki baja esik, akkor a várost ellepik a banditák, akiket ő maga fizetett le erre a célra. Mindenkinek fejet kell hajtania szavának, kivéve pár embert. Ezek közé tartozik Boni is, de talán csak a sör miatt. Ki tudja…
- Hogy mennek a dolog a birtokon? – próbálja szóra bírni őt a csapos.
- Áhh – kedvetlenül, de azért belekezd – ugyanaz, mint eddig volt. A munkások dolgoznak, de nincsenek megelégedve semmivel. Az árakat egyre lejjebb kell adni, mert azok a fránya vásárlók egyre csak panaszkodnak, majd lelépnek. Volt-nincs. Engem pedig időnként az idegbaj kerülget, mikor valamelyik idióta csak fújja, csak fújja, és csak fújja, hogy mi a búbánatos isten nyilát kellene megváltoztatni! – ingerülten csap az asztalra – Talán az állatoknak a legjobb! Ők csak ott vannak, és tespednek egész nap. Baromira nem érdekli őket, hogy mi van körülöttük, vagy hogy mi lesz holnap.
Boni közben a már elmosott, de még vizes korsókat kezdi törölgetni. Néha-néha felpillant, holott nem érdekli a másik nyűgje. Egyedül arra jó egy ilyen beszélgetés, hogy a csend még éppen ne kezdje szedni az életeket. A „főnök” meg csak mondja. Ebben a városban az egyetlen olyan téma, amiről mindenki tud beszélni, még ha nincs is hozzá kedve, az a birtok. Sok ember kapcsolatban áll vele, és a legtöbben szidják is. Ilyen ez a világ…
- Láttátok Masht? – töri meg az érdektelen beszélgetést egy mély, azonban határozott férfi hangja. Mind ketten rá néznek, és egy magas középkorú alak áll, tekintetük keresztútján.
- Nem – reagál a kérdésre Lerry – 3 napja nem látta senki, és én mondom neked, az a tag őrült.
- Nem arra voltam kíváncsi, hogy mi a véleményed róla. – vágja rá az ipse, miközben sarkon fordul, és készül indulni.
- Vigyázz mit beszélsz Paul – mondja komor hangon a „főnök” – kevés olyan idegen érkezik ide, akit meg is tűrünk. – s ezzel halk, azonban gúnyos nevetésbe kezd, majd folytatja – ne hogy aztán bajod essék koma!
Ekkor Paul, hirtelen hátra kap, és lerántja Lerry-t a földre, még mielőtt az újabb lélegzetet vehetne volna, a mondatai után.
- Remélem, nem felejted el, hogy engem is csak azért viseltek el, mert én lőttem előbb! – teszi hozzá fenyegetően a hallottakhoz – Mondok én neked valamit! Rajtam nem fog a pénz! Jegyezd meg! – közben már két kezével szorongatja Lerry ruháját, és úgy tuszkolja a földre újra, és újra. Boni a vállához kap, és megpróbálja eltántorítani Paul-t, azonban ez nehezebb, mint gondolná.
- Nyugalom, hallod? – ordít a fülébe – Nem tudjuk, hol van Mash! Egyesek szerint kelet felé hagyta el a várost, de ennek már 3 napja!
Paul a hír hallatán elengedi Lerryt, s kiegyenesedve néz informátora szemébe – Gyalogosan, vagy lóval? – tért rá a lényegre.
Nem tudom. – hitegeti Boni, miközben elkezdi felkaparni a „főnök”-öt a földről.
- Aha… Kösz – veti oda fennhangon, és már hagyja is el a kocsmát.
Lerry nehézkesen azért, de felkel. Körbenéz és látja, hogy mindenki őt nézni. A szemekben azonban nincs sajnálat. Azok az emberek, akik ott vannak, egytől egyik hiénák. A nagyoktól félnek, a kicsiktől nem. Ha egy nagy, kicsi lesz, mert elbotlik, akkor felcsillan a szeme mindnek. Lerry ezt tudja jól, hogy dögevők közt van, azonban azt is tudja, hogyan lehet megfélemlíteni őket. Újra fel kell állni – Mit néztek barmok?! – ordítja nekik, s közben leporolja a kabátját. Visszaül a helyre, pedig közben hallja, ahogy a háta mögött zsörtölődnek. Szinte érzi, hogy lyukat fúr a hátába az a megannyi szem, amely most őt nézi. Nincs őrjítőbb. A kínos érzést csak Boni töri meg, mikor zavarodottságában elejt egy korsót. Szerencséjére nem törik el, de majd kiugrik a pult mögül rémületében.
- Az anyja mindenit – jegyzi meg.
- Az – hallatszódik egy komor, s halk válasz a kövér ember bajsza alól – Elhiszed nekem, hogy még megbánja?
- Boni értetlenül szemléli a hallottakat – Mi? A korsó?
- Nem te idióta! – Üvölti el magát Lerry, és közben belöki sörét a pult mögé – Az a patkány! Paul! – vonyítja egyenesen a csapos képébe, majd amilyen hirtelen kitört az indulat belőle, ő olyan hirtelen távozik a kocsmából.
Boni csodálkozva szemléli a történteket, és a törött korsót – Mash legalább oldalra lökte, és nem ide be…
Köszönöm, hogy elolvastad!
