Második nap - Lefelé
Lejtmenet
Az egyéni szervezés apró előnye, hogy más utat is választhattunk, nem kellett egy meghatározott buszmegállóba érkezni, így mi a hegynek egy másik részén ereszkedtünk lefelé, nem ott, ahol felmentünk. Érdekes volt, és eléggé nehéz. A hegyoldal leginkább valami bizarr sivatagra emlékeztetett, növények csak elvétve fordultak elő, mindenhol kő, amerre csak nézett az ember.
Irány előre!
Természetesen a gyalogút is köves volt, de nem csak a felszínen, néha 10-15 centi mélyre süppedt a bakancs, kamásli használata szinte kötelező volt itt. Mivel a hegynek ezen az oldalán állandóan fúj a szél, és kevés a csapadék, minden száraz volt, és iszonyúan poros. Maszkot kellett feltenni, hogy lehessen normálisan levegőt venni, és mire leértünk a feketéből szürkébe váltott a szerelésem.
A Fuji áldozatainak emlékére.
Egyébként a hegyoldal csak látszólag száraz, több helyen is furcsa, fekete por jött fel a lépésem nyomán. Először nem értettem, honnan a fenéből kerülne ide víz, aztán egyszer csak megvilágosodtam. Ugye, ezt a környéket télen hó borítja, és gleccserek haladnak lefelé. Ezek nem olvadnak el teljesen, hanem az állandó szélnek köszönhetően a por és kőtörmelék alá kerülnek, így a felszínt megkapirgálva lehet vizes talajt, sőt néha még jeget is találni. Valószínűleg az itt élő gyér növényzet is erre alapozza a túlélést.
Kősivatag.
Így könnyű!
A lejtmenet azért lényegesen gyorsabb volt, mint a mászás, cirka öt óra alatt lent voltunk 2600 méteren. Ez főleg annak köszönhető, hogy az út egy jelentős részét majdnem futva (köszi Hiro), vagyis, inkább csúszkálva tettük meg. Sok helyen annyira mély és finom volt a por-kő keveréke az úton, hogy lehetett trükközni. Ez abból állt, legalábbis részemről, hogy enyhén hátradőlve, kissé rogyasztott térdekkel nagyokat lépve csúsztam végig a hegyoldalon. A kamáslinak hála gyakorlatilag semmi nem került a bakancson belülre, a haladási sebességem viszont megduplázódott.
Onnan jöttünk...
...valahova oda megyünk.
Kettőre értünk le az ötödik állomásra, ahonnan szerencsére húsz percen belül indult egy busz Shinmatsudába, majd onnan visszavonatoztunk Tokióba. A vonaton nem nagyon akart mellénk állni/ülni senki se, ezt most valahogy nem találtam különösnek. Este hétre értem vissza a lakásba, és tizenegy körülre sikerült mindent lemosnom, kitakarítanom, elpakolnom.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
