Második nap - a csúcs
Fel a csúcsig
Hogy őszinte legyek, nem ez volt életem legjobb éjszakája, szerencsére, csak alig több, mint három óra hosszat tartott a szenvedésem, hajnali fél egykor ugyanis felkeltünk, és elkezdtünk készülődni. A cél az volt, hogy fél ötre a csúcson legyünk, így egy óra körül el kellett indulnunk az utolsó ötszáz méter szint leküzdésére.
Tokió és az Orion-öv.
Az útnak ez volt a leggyilkosabb része, nem is elsősorban a terep, hanem a tömeg miatt. Már a készülődés közben láttuk, hogy a szállás előtt folyamatosan haladnak el az emberek, szinte forgalmi dugó alakult ki. Lenézve a hegyoldalon végig sorba álltak, lámpákkal kivilágított csík látszott a hetes állomástól végig. Tülekedtek, simán keresztülgyalogoltak a másikon, sokan kiabáltak, vagy pihentek az út mellett, megnehezítve a feljutást. Mintha Tokió egy forgalmas kerületében lettem volna. 20-30 fős csoportok haladtak zárt sorban, akik néha megálltak az út közepén lehetetlenné téve az elhaladást, a túravezetőik meg üvöltöztek a lemaradóknak, hogy épp merre járnak. A frász kerülgetett sokszor, amikor 50-60 méterrel feljebbről jött egy üvöltés, amire a körülöttem levők artikulátlanul ordítottak vissza. Ilyen környezetben nem igazán adta magát a túrázunk a természetben érzés.
A csúcskő.
Sokan egy menetben akarták lenyomni a hegyet, délután indultak, és szintén napfelkeltére terveztek felérni. Így valami elképesztő mennyiségű ember tartott a csúcs felé, bár egyre többen álltak meg hosszú szünetekre, akiket néha elég körülményesen, de sikerült lehagynunk. A terep sem volt persze egyszerű, de már van rutinom a fejlámpával mászásban, nem különösebben hozott zavarba a dolog. A csúcs előtt száz méterrel (függőlegesen persze) aztán felhúzták az agyam. Forgalomirányítók jelentek meg, akik úgy gondolták, hogy a sokszor egy méternél is keskenyebb csapást kétsávossá lehet tenni. Azaz, akik csoportban másztak (többet fizettek), haladhattak a könnyebb úton, minket meg félreparancsoltak, és vagy megvártuk, amíg egy-egy 20-30 fős csapat elhalad mellettünk, vagy pedig a gyalogút szélén kapaszkodunk fel sokkal nehezebb és meredekebb terepen. A többiek inkább vártak, de engem elkapott az a bizonyos „anyátokat szívassátok” érzés, így gyakorlatilag végig versenyben voltam a tömeggel, igaz kissé más utakon. Előrementem, aztán ha biztos pontot találtam, bevártam a többieket. Egyébként, az a mondás, miszerint bölcs az, aki egyszer megmássza a Fujit, de bolond az, aki kétszer, egy baromság úgy, ahogy van. A japánok zöme soha nem mássza meg ezt a hegyet, még csak nem is gondol rá, leginkább nem mászik sehova se, max. részegen hazafelé, akik meg rászánják magukat, általában többször visszatérnek ide.
A csúcson
Végül négy órára sikeresen felértünk, még teljes sötétben. Számomra meglehetősen lehangoló volt a látvány. Mindenhol emberek, kajáldák és szuvenírboltok, mintha csak egy piacra érkeztünk volna. A többség tülekedett, persze, ülőhely nem volt, illetve, ha találtunk is, gyakran felállítottak egy-egy csoport kedvéért, illetve, finoman jelezték, ha már ülsz, akkor vegyél is valamit, ha meg nem kell semmi, akkor húzz a búsba. Mindezt tetézte, hogy iszonyat hideg volt, és a pirkadat közeledtével csak tovább hűlt a levegő. Nem tudom, mennyi volt a mélypont, de tuti, hogy fagyott.
Élőben még gyönyörűbb volt. És sokkal hidegebb...
Új nap virradt.
A reggel első napsugara Japánban minket ért.
Viszont, a napfelkelte szenzációs volt, sok mindenért kárpótolt. Talán ilyen szép hajnalt még nem is láttam soha, igazán emlékezetes maradt. Az égen alig volt felhő, pont csak annyi, hogy kissé megtörje a napsugarakat, és különlegessé tegye a látványt. Alattunk akadtak felhősebb területek, de nem takartak ki szinte semmit se a tájból. Kétségtelenül az volt a túra csúcsa, amikor a Nap megjelent a horizonton. Mindenki tapsolt, kiabált, jó reggelt kívántak egymásnak, és fényképeztek ezerrel. Szerencsére sikerült első sorból végignéznem a dolgot, ugyanis rögtön a pirkadat kezdetén kerestem magamnak egy jó kilátást biztosító helyet, és pofátlan módon nem mozdultam onnan jó egy órán keresztül. Végül persze csonttá fagytam, de nem érdekelt, jó képek készültek.
Hiro megpróbálta megenni a Napot... de ennyire azért ő sem pro, szerencsére.
Miután a Nap felkelt, a levegő is elkezdett melegedni, és a fekete ruhámnak köszönhetően lassan felolvadtam. Érdekes módon a látogatók több mint a fele megnézte a napfelkeltét, aztán távozott, csak kevesen maradtak, hogy körbesétálják a krátert. Itt is főleg „a látszat mindenek felett” elv érvényesült. Eljöttek, másztak, vettek sok szuvenírt, megnézték a napfelkeltét, mert ugye az a lényeg, a többi meg le van szarva. Pedig a csúcs többi része is legalább annyira érdekes és szép, mint a napkelte. A cirka 100 méter mély gödör fala sok színben játszik, minden oldalról más képét mutatja, illetve, a hegycsúcs peremén körbehaladva Honshu más és más részei válnak láthatóvá.
A kráter.
Suruga-öböl
A japán Alpok.
Északkeletre Tokió, aztán kelet felé haladva Kamakura, Enoshima, a Tokió-öböl, majd a Csendes-óceán, aztán dél felé Fujinomiya és a Suruga-öböl, végül nyugatra végig a japán Alpok. Szenzációs látvány, iszonyat nagy mázlink volt, hogy felhőmentes volt az ég, ez ritka kiváltság. Mintha repülőről néztük volna az alattunk elterülő tájat. Ráadásul majdnem teljes szélcsend is volt, így egyáltalán nem fáztunk. Természetesen felmentünk a legmagasabb pontra is, a 3776 métert jelző oszlophoz, egy meteorológiai állomás mellé. Hogy honnan szedik a szükséges áramot, az számomra rejtély. Készült sok csoportkép, belőlem előjött az elvetemült geocacher, és ládáztam egy kicsit, hiába, ezt nem lehetett kihagyni. A hegytetőn üzemel egy posta, ahonnan lehet képeslapot feladni bárhova a világban. Számomra ez kissé körülményes vállalkozás lett volna, a japán tudás hiánya erős korlátozó tényező volt, nem különben a több méteres sor a bejárat előtt. A kör nagyjából másfél óra hosszú volt, utána még ejtőztünk egy kicsit, és kilenc körül elindultunk lefelé.
A legmagasabb pont.
Megcsináltuk!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
