Pár gondolat
Nehéz túra?
Ez a kérdés nem egyszerű. Alapjában véve, ésszel csinálva egyáltalán nem az. A számok is ezt tükrözik: 6 kilométer és 1300 méter szint, ezek nem vészes adatok. Azt mondanám inkább, hogy nehézzé, sőt kifejezetten gyilkossá lehet tenni. Mondjuk, akik egy éjszaka alatt próbálták meg lenyomni a hegyet, határozottan szarul néztek ki a végére. Tehát pár órás pihenő beiktatása valamelyik magasabban levő állomáson erősen ajánlott.
Csak hat kilométer a csúcs... semmiség.
Aztán persze, ott vannak a minden túra kapcsán felmerülő kérdések, mint állóképesség és felszerelés. Állóképesség szempontjából semmi különleges nincs a dologban. Aki rendszeresen túrázik és jó kondiban van, mondjuk képes 15-20 km-t legyalogolni hegyvidéken, annak nem kell tartania a hegytől. A felszerelés kapcsán pedig a középút a megfelelő, aki túl kevés vizet, kaját, ruhát hoz, az szenvedni fog (vagy fizetni), de aki túl sokat, az is. Én egy 30 literes hátizsákra szavaztam, három liter izotóniás löttyel. Ez tökéletesen elegendő volt, nem éreztem, hogy valami még kellett volna, vagy bármi hiányozna. Mondjuk, amikor egyik kiscsaj a csapatunkból hajnali fél egykor elővette a sminkkészletét, és elkezdte kikenni magát, kissé behaltam. Jó, lehet, hogy neki ez létfontosságú felszerelés, ki tudja.
Ennyi felszerelés bőven elég volt.
Fontos a jó haladási sebesség megválasztása is. A csapatvezetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy ez nem verseny. Nálunk általában a leglassabb diktálta az iramot, ami számomra sokszor idegesítő volt, mert sokkal gyorsabban is tudtam volna haladni, de lehet, hogy pont emiatt úsztam meg a hegyi betegséget. Nagy az esélye annak, hogyha egyedül megyek, akkor sokkal gyorsabban felérek a csúcsra, vagy teljesen szétcsapom magam, úgyhogy így utólag visszagondolva nem baj, hogy hat kilométert majdnem kilenc óra alatt tettünk meg. Gyakorlatilag felfelé menet meg se izzadtam, lefelé már inkább elfáradtam, főleg amikor Hiro után kellett rohannom. Szóval, ha valaki hülye, az meghal, legtöbbször csak képletesen értve, néha azonban szó szerint. Viszont, ha mindenki a képességeinek megfelelő, vagy az alatti iramot választ, és kellő tisztelettel tekint a hegyre, akkor a hegyi betegséget leszámítva nem lehet gond, és a túra alapvetően könnyű.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy szinte minden korosztállyal találkoztunk az út során. Hiro, főleg, amikor rosszul volt, haverkodott mindenkivel, aki szembe jött. Volt egy tízéves kissrác, aki ötödször mászta meg a Fujit. Valami iskolai tantárgyat vett fel, aminek a kritériuma az, hogy minden évben egyszer fel kell jutni a csúcsra. Vajon mi lehet a záróvizsga? Csomolungma oxigén nélkül? A legidősebb pedig, akivel találkoztunk, egy 76 éves bácsi volt. Hiro intenzíven tudakolta tőle, hogy érzi magát, mert neki pokolian fáj a feje. A bácsi meg vigyorogva közölte, hogy minden rendben, ő már veterán, és nem ez az utolsó alkalom, hogy itt van. Egyébként nagyon sok kisgyereket, és még több 60 év feletti embert láttam út közben, és a legtöbbjük jobb állapotban volt, mint sok 20-30 éves menőcsávó, aki a hétvégére kikapcsolta a számítógépét, és eljött kirándulni egyet.
És mi van a hegyi betegséggel?
Bevallom, hogy a mászás előtt ettől az egy dologtól tartottam igazán. Nem volt kérdés, hogy képes vagyok könnyedén megmászni a hegyet, de szinte biztos voltam benne, hogy 3000 méter felett problémáim lesznek. Eleve nem jártam még soha 1000 méternél magasabban, korábban asztmás voltam, és mostanában is úgy éreztem, hogy valami nem az igazi, azért Tokió mégiscsak egy nagyváros, annak minden mocskával. Mindezek ellenére az egyedüli problémám az éjszaka jelentkező fejfájás volt, ami azonban reggelre megszűnt. A mászókat nézve azt lehet mondani, hogy 3000 méterig csak pár embernek volt gondja, viszont a szálláson már többen hánytak, és fejfájásra panaszkodtak. Éjjel aztán a csúcshoz közeledve egyre több ember hevert az út mellett, pihentek és lihegtek, az arcuk nem tükrözött őszinte örömöt. Sokan használták az oxigén spray-t, amit magukkal hoztak, de ahogy láttam, nem sok eredménnyel. Viszont ennyi Darth Wader még soha nem vett körül, a sötétben mindenhonnan csak azt lehetett hallani, hogy sssssssssss-fhúúúúúúúúú, szerencsére lézerkardot senki nem hozott. Páran vissza is fordultak, és elkezdtek szembe haladni a forgalommal mindenki nagy örömére.
A szükséges plussssssssz... (zseb-oxigén)
Ötünk közül egyedül Hiro szívta meg, pont az, akire a legkevésbé gondoltam volna. A csúcs elérése után egy órával kezdett panaszkodni, hogy fáj a feje. Ez egyre erősebbé vált, mialatt körbejártuk a krátert, és mire elindultunk lefelé, már fáradtság, gyengeség, és szapora légvétel is társult hozzá, nem nézett ki túl jól. Szerencsére vettem 10 liternyi oxigént még Tokióban, biztos, ami biztos, azt odaadtam neki, fájdalomcsillapítót nem kért, ennél többet nem lehetett tenni. Az egyetlen megoldás az ereszkedés volt, háromezer méter alá kerülni, amint lehet. Szegény, nem tudom, mit élt át ez alatt a négy óra alatt, amíg leértünk 2700 méterre, de nem irigyeltem. A fejfájás erőssége hullámzott, enni nem tudott, és cirka száz méterenként meg kellett állnunk pihenni. Végül 3000 métertől kezdett javulni, onnan viszont valami eufória féle kapta el, és úgy megindult lefelé, mint a szél. Masashinak mondtam, hogy maradjon a csajokkal, én meg téptem utána lefelé a hegyoldalon, és próbáltam egy kicsit lassítani.
Pihenő.
Nem volt egyszerű, volt pár veszélyes szituáció, egyszer majdnem estem egy hatalmasat, mert kiakadt a kamáslim talprögzítése, amire a másik lábammal sikerült ráléptem. Hiro keményebben nyomta, gyakran megbicsaklott a bokája, amit még nézni is rossz volt, és bukfencezett is néha út közben. Végül sikerült utolérnem, beálltam elé, és közöltem, hogy a saját érdekében, ne merjen megelőzni. Így is jó tempót mentünk, de már vállalható volt a sebesség. Nem tudom, mi lett volna, ha kitöri a bokáját. Akkor mondjuk lelassul, az tuti, és még mindig jobb, mintha a nyakát törné, vagy az arcát rendezné át egy kicsit valami kóbor sziklán. Viszont a fejfájása másnap reggelig kitartott, nem segített se az oxigén, se a sör, amit hazafelé menet ivott.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
