Második oldal

Sanyi már kevésbé félt a Tisza hídján, mint amikor gyalog kellett átkelni. Most már nézelődni is mert az átkelés során. Bár folyónak mondják, de annyira lassú a víz mozgása, hogy nem is látni. A kanyarok miatt inkább látszik tónak, mint sok száz kilométer hosszú folyamnak. Jó széles, de teljesen békés víz. Eszébe jutott, amit a tanító úr beszélt az árvízről. Még valami vers is dereng. Hogy is van? Zúgva, bőgve törte át a gátat…vagy valami ilyesmi. A hídon átérve, megálltak a csárdánál. Petőfi bement egy pohár borra, de Sanyinak vigyázni kellett a lovakra. Na, meg a zsákokban lévő kukoricára. Bár ezért nem kellene, hiszen senki nem nyúl errefelé a máséhoz. A csárda felől szokatlan szag érződött. Nem mondhatni kellemes illatnak, de az egyértelmű, hogy valami étel készül, és azt érezni. Nem kellett sokat várni. Petőfi valamit hozott a kezében, papírba csomagolva.

- Ezt neked hoztam. Egyed! – nyújtotta át a meleg csomagot, amin ekkorra már átütött a zsír. – Vigyázz vele, mert szálkás, nehogy megfulladj itt nekem! – tette még hozzá figyelmeztetően.
- Mi ez, hal?
- Az hát. Sült hal. Mi mást hoznék a halászcsárdából?
- Köszönöm.
- Ha már Füreden nem ehettél. – mászott fel a szekérre, s már indultak is.
- Na, egyed! – biztatta – Addig jó, amíg meleg.

Sanyi az ölébe fogta a kiterített zsíros papírt, s boldogan nézegette a láthatóan ropogósra sült, késsel bevagdosott halat. Nem is tudta, hogy fogjon hozzá. Ha szálkás, akkor nem igen lehet harapni mint a kenyeret.
- Na látom, nem boldogulsz vele – nevetett Petőfi. Letette az addig a kezében tartott, de nem használt ostort, a gyeplőt kettejük közé vetette az ülésdeszkára, hogy két kézzel téphessen egy falatot a halból.
- Így ni! – mutatta, majd bekapta a falatot. – Neked hoztam ugyan, de csak megmutatom, hogyan kell bekapni, hátha még azt se tudod. – nevetett ismét.
- Ha ügyesen téped, ott marad a szálka. Legalábbis a nagyobbak. Az aprót meg majd kiszeded a szádból. Óvatosan rágjad, meg jó alaposan, mielőtt lenyelnéd. Elbíbelődsz vele, míg a következő faluig érünk. Szokták is mondani, ha valaki sokára jön meg az ebédről, hogy tán halat ettél? Ezzel nem lehet sietni.

Valóban elértek Poroszlóra, mire Sanyi végzett az evéssel.
- Na, jóllaktál?
- Azt nem mondanám, inkább elfáradtam. Na, meg aztán meg is szomjaztam.
- Ehun a korsó ne! – vette elő a zsákok közül a vizet – A hal már csak ilyen fárasztó eledel. Nem is volna jó ezen élni. Habár levesben főzve jobban szeretem, de azt nem eheti az ember menet közben a szekéren.

Sanyi nagyon kíváncsi lett a levesben főtt halra, de ezt a kíváncsiságát immár nem elégíthette ki. Messze voltak már a Tiszától, a pusztában meg nem sűrűn lehet halat enni. Inkább birkahúsról lehetne szó, ha vendégségben lennének, de hát nem ott vannak, hanem fuvarban. Falvak során haladtak keresztül megállás nélkül. Csupán annál a kútnál álltak meg itatni rövid időre, ahol idefelé jövet azzal a kun pásztorral találkoztak. Azzal, aki slambuccal vendégelte volna meg őket, ha megvárják, míg elkészül. Most viszont se slambuc, se pásztor, de még egy árva juh se sehol. Ittak a lovak, kaptak egy kis kukoricát, majd indultak is tovább. A nap már erősen lefelé tartott. Vörösen izzott a Mátra irányából. Sanyi gyönyörködött a látványban. Tetszett, hogy nem kell hátrafordulnia, hogy a hegyeket nézze.

- Hol éjszakázunk Petőfi bácsi?
- Már aludnál?
- Dehogy! Csak úgy kérdezem.
- Majd valahol Kövesden túl. Ha beesteledik, meggyújtjuk a lámpát.

Így is lett. Már jó ideje sötétben poroszkáltak hazafelé, mikor végre megálltak. Petőfi leszedte a lovakról a szerszámot, csak a kötőféket hagyta rajtuk, amivel a szekér mögé vezette őket, hogy a saroglyából még megehessék azt a kevéske szénát, amit Füreden raktak fel. Frisset majd legelnek reggel, ha akarnak. A pokrócra nem volt szükségük, így Sanyi kapta meg, hogy az árokparton maga alá teríthesse. Erősen ló szaga volt, de majd jó lesz még attól hajnalban betakarózni vele.

Nehezen tudott elaludni. Sok élmény volt egy napra, amit átélt. Gondolatban vagy a hídon szaporázta a lépteit, vagy a horgásztól vitték Marcival a kampós botra felfűzött halakat. Aztán meg a sült hal jutott eszébe, amitől éhes lett. Biztosan van még Petőfinek szalonnája, de éjszaka már nem szabad enni. Reggel majd ehetnek. Inkább gyorsan el kellene aludni, mert akkor nem érzi, hogy éhes. Majd arra gondolt, hogy holnap már otthon alhat. Nem értette, miért okoz bizsergést ez a gondolat a gyomrában. Talán örül a hazatérésnek akaratlanul is? Nem nagyon van miért hazamennie, de ennek ellenére ő mégis odatartozik, ott van a hazája. Vagy talán Győrben?
A fene se tudja, hogy van ez. Ott élnek, akiket szeret, és akik őt is szeretik, de nagyon régen elkerült már a mamócskától, aki talán meg is halt már azóta. Ezt a gondolatot gyorsan elhessegette magától, hiszen ez egy nagy butaság. Ha valami baj történne, azt biztosan tudatnák a répásiakkal is. Hm. A répásiak. Répáson ott élnek a testvérei, meg a szülei. A kicsiket szereti, s ez az érzés kölcsönös. Tetszik neki, hogy különösen a két lány milyen büszke az erős testvérre, aki olykor elagyabugyálja még a nála nagyobb tót gyerekeket is. Ezzel ők is védelmet élveznek, hiszen elég azzal fenyegetőzni, hogy megmondják Sanyinak. Bár az utóbbi időkben kevesebbet vannak együtt, hiszen egy majd’ 16 éves legény nem lophatja otthon a napot mint…mint az apja. Az apja olyan magának való ember. Sokszor úgy viselkedik, mint akinek nincs is családja. Bár nem mindig ilyen. Időnként határozottan jó embernek tűnik. Még a kis Ferikével is eljátszogat. Sok mindenre megtanította őt is. Igaz, más dolgokat inkább el kellett tőle lesni.

Álmatlanságában sorra vette az összes ismerősét. Az anyjáról az jutott eszébe legelőször, hogy milyen sokszor megverte. Milyen sokszor szaladt el a verés elől egészen Győrig, más alkalommal meg vissza. Tényleg! Arról már majdnem el is feledkezett, hogy Győrben is kikapott néha. Na, de annak biztosan oka volt. Talán ő se viselkedett mindig úgy, ahogy kellett. Sokat rettegett Jóska bátyjától. Nagy megkönnyebbülés volt számára, amikor elkerült a háztól. Eszébe jutott még Vajkó Jóska, aki hiába volt kisebb, mégis sokszor mellé állt, a többi tóttal szembe. Fájdalmas emlék már csak a Jani bácsi, akit még ugrattak is a favágók, hogy ővele úgy bánik, mintha a gyereke lenne. Aztán eszébe jutott az Annuska, aki olyan kihívóan néz rá…bár, az utóbbi időben ezt más lányokon is észre vette. Na, de így van ez a jóképű legényekkel…

Valamikor mégis csak elaludhatott, mert arra lett figyelmes, hogy világos van. A szemeit csak egy pillanatra nyitotta fel, majd ismét visszacsukta. Úgy érezte, jó lenne még egy kicsit aludni. Csak akkor ugrott fel, amikor a paták dobbanását hallotta. Petőfi vezette a lovakat a kocsirúdhoz.
- Keljél fel fiú! Ha segítesz, hamarébb elindulunk. Reggeli előtt megiszunk egy kupica pálinkát, hogy jobb legyen az étvágyunk. Csak előbb még el kell érnünk Bogácsra.
- Nincs nekem semmi bajom az étvágyammal Petőfi bácsi. – nyújtózott nagyot Sanyi, majd az összehajtott pokrócot feldobta az ülésdeszkára.

Bogács szélén feltűnően nagy volt a nyüzsgés. Petőfi se tudta mire vélni ezt a sok embert, így nem a kocsmánál állt meg itatni, hanem rögtön a falu széli csordakútnál, a kenderáztató közelében.
- Mit csinál ez a sok ember? – kérdezte az egyik asszonyt, aki éppen a kútra ment ivóvízért.
- A kendert tilolják.
- Aha. – mondta rá Petőfi, mintha tudná mi az, majd a szekér oldaláról leakasztotta a vizes vödröt, hogy inni adjon a lovaknak.
Sanyi ezalatt körülnézett. A sok ember feltűrt gatyaszárral ott tocsogott a sekély vízben, s a beáztatott kendert rakták egy szerkezet alá, ami egy nagy fatuskóban végződő rúdból állt, s mint egy kalapáccsal verték a növény kemény szárát. Mások kézzel szedték le az összetört kemény kérget, s egy vasszögekből álló fésű között húzgálták a rostokat.
- Hé Sanyi! – kiabált valaki a mángorlók közül.
Lajos volt az. Otthagyta a munkát, amint meglátta a barátját, s mint a felnőttektől látták, kezet fogtak egymással.
- Hát te?
- Hogy kerülsz ide? – toldotta még meg a kérdést, miután Sanyi nem válaszolt a „hát te”-re.

Röviden elmesélte az egész utat, csak akkor hagyta abba, amikor Lajosnak kiabáltak, hogy menjen vissza dolgozni.
- Most már mentek haza? – kiáltott vissza Lajos, miközben az apjának engedelmeskedve ment vissza a mángorlóhoz. – Holnap jöhetnél velünk. Ugye édesapám? Megyünk követ fejteni. Legalább erősödnél egy kicsit.

Sanyi elgondolkozott a lehetőségen, de úgy látta, nem várnak tőle választ, így visszaballagott a szekérhez. Petőfit már egy nagy sereg asszony vette körül, s nagyokat nevettek azon, amit éppen mesélt nekik. Egyiküktől a kupica pálinkát is megkapta, így már nem kellett a kocsmáig elmenni a reggeli előtt. Elővette a tarisznyából a kenyeret, a szalonnát, s egy nagy fej vereshagymát pucolt meg hozzá.

- Mi van fiú? – szólt Sanyinak az egyik asszony – Nem maradsz itt dolgozni?
- Majd inkább holnap. Megyünk követ fejteni Lajossal, meg az apjával.
- Követ fejteni? – kérdezett vissza egy másik. – Hát elfogyott már az a 200 kocsi kváder, amit a sógora hagyott a bányában?
- Hát én azt nem tudhatom, nem nagyon ismerek én itt senkit.
- Hát bizony. A sógorát elvitték már …várjál csak…már harmadik éve. Nem akart katona lenni, aztán azt se tudjuk, hol tartják azóta fogva. Azt beszélik, hogy legalább 200 kocsi kő volt neki elkészítve a bányában. A népek meg mind széthordták. Annyi becsület nem volt senkiben, hogy a kőért cserében valamit juttattak volna a családjának. Na, majd kérdezd csak meg hogy is volt ez, hogy ha holnap együtt lesztek!