Bevezető

Balra a HTC Desire, jobbra a HTC One

Érdekességképpen, esti unalmas óráimban hoztam össze ezen írást, miután eszembe jutott, hogy néhányan talán szívesen elolvasnának egy ilyen jellegű cikket. Lássuk, mi is pattant ki a fejemből.

Közel három év. Ennyit szolgált a Vágy névre keresztelt modell, miután utódra talált. Ennyi idő, míg mai világunkban sajnos a legkomolyabb csúcskészülékek is több téren elavulnak.

Sok évvel ezelőtt a Nokia-táborhoz tartozó énem egy 5800 XpressMusic nevezetű ketyerével csöppent bele az érintőkijelzős telefonok világába. Idegesítő negatívumai ellenére is szerettem, nem vonzottak a haverok újabbnál újabb okostelefonjai a rajta futó, egekig magasztalt Android operációs rendszerrel. Márkahű felhasználóhoz méltóan csodáltam a ma már parányinak számító feketeséget egészen addig a percig, amíg a tajvaniak egészen más, egyedi világába nem csöppentem.

A Desire óta a HTC telefonoké a szívem, és nagyon csekély az esély arra, hogy ez a későbbiekben változzon. Úgy gondolom, a még ma is másodhegedűsként szolgáló fehér szépség a valaha volt legjobb választásom.

Éveken át nem botlottam olyan kütyübe még a HTC piacán sem, amely lázba hozott volna, miközben az asztalomon heverő Desire-re pillantottam. Sem külsőleg, sem belsőleg. A helyzetem tovább könnyítette, hogy a 137 MB-os belső memóriát leszámítva semmilyen téren nem tudtam fogást találni a készüléken. Idővel viszont a folyton problémát okozó szűkös belső tárhely az őrületbe kergetett, így megnyílt előttem a váltás felé vezető út, csak épp a számomra megfelelőnek tűnő utód nem létezett. Az a készülék, amely első pillantásra szemet szúr, fejünkbe rágja magát, és arról cikkek halmazát olvasgatva még inkább húz felé a szívünk.

Teltek-múltak a hónapok, majd bemutatták a One-t. Mindössze annyit szóltam magamban: végre egy esélyes. Ennek ellenére hosszú ideig csupán szemezgettem vele, majd végül alkalmam nyílt a valóságban is megtekinteni. Azonnal kézbe is vettem. Hmmm! Azt hiszem, nincs is erre jobb szó.

A személyes találkozás óriási dilemmába ejtett, melynek oka valójában nem volt más, mint a készülékház megbonthatatlansága. Emiatt a mai napig parázok kissé, és fogok is, de bízom abban, hogy a félelmem nem kap valós alapokat az elkövetkezendő újabb három évben, amire eme fémcsodát szánom. Igen, kérem, fémruhába öltöztetett csoda, mert ez a valami megérdemelten viseli a nevet, melyet megalkotóitól kapott. This is the number one, not the number two.

A mellékelt képeken jól észrevehető, hogy a fehéregyensúly mennyire másképp dolgozik a két készülék esetében. A One egy picit jobban eltalálja a színeket, igaz, automatikája legtöbbször a valóságnál kissé melegebb (míg a Desire-é hidegebb) színeket nyújt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!