A Graphing Calculator

A következő írás eredetijét a szoftver írója, Ron Avitzur mesélte el saját blogján, azonban annyira megtetszett, hogy lefordítottam nektek. Úgy érzem, érdekes informatikatörténelmi színfolt és remélem ti is legalább annyira fogjátok élvezni, mint én.

A Pacific Tech féle Graphing Calculatornak hosszú a története. 1985-ben, még az iskolában kezdtem a munkát, ebből lett a Milo, ami később a FrameMaker részévé vált. Az elmúlt húsz évben rengeteg ember járult hozzá, azonban a Graphing Calculator 1.0, amit az Apple az első PowerPC-s Macekhez csomagolt, egészen egyedi körülmények közt született.

Eredetileg szerződéses (külsős) munkavállalóként dolgoztam az Apple-nek egy titkos projekten. Sajnos a számítógép, amit építettünk, sosem látott napvilágot. Az egész projektet annyira áthatotta a politika meg az egó, hogy amikor a mérnökök technikai felülvizsgálatot kértek, a menedzserünk inkább pszichológust hívott. Aztán 1993 augusztusában a projektet lefújták, egy évi munkám ment a levesbe, a szerződésemet felmondták, én pedig az utcára kerültem.

Zavart ez a sok kárba ment erőfeszítés, szóval úgy döntöttem, hogy a projekt rám eső részét felélesztem. Azért fizettek, hogy elvégezzem a munkám és én pontosan ezt terveztem. Az utolsó napomon a főnököm megkért, hogy ha végeztem, nyújtsam be az utolsó számlámat a pénzügyeseknek, akkor majd le tudják zárni a szerződésem.
Ekkor esett le: ha nem nyújtok be számlát, nem zárul le a szerződésem, így nem kerülök ki a rendszerből sem. A beléptetőkártyám továbbra is nyitotta az Apple ajtóit, úgyhogy továbbra is bejártam. A munka korábban egész jól fizetett, nekem meg nem voltak nagy igényeim, úgy számoltam, hogy akár egy évig is ki tudom húzni a megtakarításaimból.

Egész sok szimpatizánsom volt, az Apple mérnökeit lenyűgözte a munkám, akárhányszor megmutattam valakinek, mindig az volt a reakció, hogy “bár lett volna ilyenünk az iskolában”. Akik az Apple számítógépeinek IBM PowerPC-re migrálásán dolgoztak, különösen támogatóak voltak, mert úgy gondolták, hogy a programom megmutathatná a PowerPC igazi erejét. Sajnos, egyiküknek sem állt módjában engem alkalmazni, ezért nem hivatalosan dolgoztam tovább nekik.

Lövésem nem volt a PowerPC-ről, sem arról, hogyan lehetne átültetni a szoftverem rá. Egy augusztusi estén, vacsora után két fickó jelent meg az irodámban, és bejelentették, hogy addig maradnak, míg ez a módosítás el nem készül. A következő hat órában ötvenezer sornyi kódot néztünk át. A munka a PowerPC, a MacOS és a szoftverem beható ismeretét igényelte, egyedül bármelyikünknek hetekbe telt volna.

Hajnal egykor átmentünk egy irodába, ahol már volt egy PowerPC prototípus, összenéztünk, vettünk egy mély levegőt és elindítottuk a programot. És ekkor lángra lobbant a monitor. Kisétáltunk vele az irodából, mielőtt a tűzjelző rendszer bekapcsolt volna, rádugtunk a gépre egy másikat és megpróbáltuk megint. Nem a szoftverem okozta a problémát, egyszerűen csak a monitor ezt az időpontot választotta a tönkremenésre.
A programom körülbelül ötvenszer gyorsabban futott, mint a régi processzoros gépeken. Játszadoztunk vele egy darabig, aztán megegyeztünk abban, hogy “ez nem szar”, ami Apple-ös nyelven komoly elismerést jelentett. Volt már egy impresszív demónk, de jó pár hónapnyi munka kellett még, hogy valódi termék lehessen belőle.

Egy barátomat, Greg Robbinst kértem meg, hogy segítsen. Ő az Apple egy másik projektjén dolgozott, ami épp elkészült, így azt mondta az ottani vezetőjének, hogy mostantól nekem dolgozik. Az nem kérdezett semmit, de megengedte, hogy megtartsa a beléptetőkártyáját és az irodáját. Cserébe én meg mindenkinek azt mondtam, hogy neki dolgozom, így mivel nem maradtak fölösleges menedzserek a körben, igen hatékonyan tudtuk folytatni a munkát.
Napi 12 órát dolgoztunk heti 7 napon át. Greg fáradhatatlan volt és valami hihetetlen érzéke volt a részletek kidolgozásához. Általában csukott ajtók mögött programozott egész nap, míg én más programozókkal beszéltem. Mivel szívességből csinálta ezt az egészet, úgy éreztem, hogy legalább annyit kell belefektetnem a munkába, mint neki. A keletre néző, függöny nélküli hálószoba ablakomnak köszönhetően általában hajnalban ébredtem és tíz perccel Greg előtt értem az irodába, amiből ő azt szűrte le, hogy biztosan órák óta itt vagyok, ezt ő későig maradással próbálta kompenzálni, ami miatt én is későig maradtam benn.

Az irodaház dolgozói gyorsan összekapcsoltak bennünket és néhányan kérdezték is, hogy min dolgozunk. Ilyenkor sosem hazudtam, inkább a nagyvállalati apátiára hagyatkoztam.
- Itt dolgozol?
- Nem.
- Szóval akkor külsős vagy?
- Igazából nem
- Akkor ki fizet?
- Senki
- Akkor miből élsz?
- A megtakarításaimból
- Akkor mit csinálsz itt!?
Általában ilyenkor mutattam meg nekik a programomat és magyaráztam el, hogy lelőtték a projektet, de én be szeretném fejezni. Se családom, se hitelem nincs, úgyhogy megtehetem, hogy egy darabig nem kapok fizut.
Az Apple legtöbb programozója túl volt már egy csomó lelőtt projekten, így megértették a motivációmat.

A cégnél nagy hagyománya volt a mellékprojekteknek, ahol a programozók a leállított munkáikat vitték tovább, hátha egy hatásos bemutatóval meg tudnak győzni egy menedzsert a folytatásról. Néha sikerrel jártak. Volt olyan projekt, amit nem kevesebb, mint öt alkalommal lőttek le és élesztettek fel újra.
Persze a programozók főleg a szabadidejükben dolgoztak ezen, a főprojektjeik mellett. Mivel nekünk ilyenünk nem volt, így mindösszesen egy új szintre emeltük ezt a hagyományt.

Szeptemberben a Létesítmény-üzemeltetés megpróbálta feltölteni a hivatalosan üresen álló irodákat, és így a látókörükbe kerültünk. Az üzemeltetésről érkező kollegina azt hitte, hogy engem elfelejtettek áthelyezni valamelyik csoporttal együtt, ami időnként előfordult. Megkérdezte, hogy melyik csoportba tartozok, mert az ő dolguk lenne nekem helyet találni. Amikor elmondtam neki az igazat, nem volt elragadtatva. Hívta a biztonságiakat, letiltatta a kártyáinkat, és azonnali hatállyal kiutasított bennünket az épületből.

A következő hónapban kezdődő leépítések mentettek meg. Az Apple 15.000 dolgozójának 20%-ától vált meg. Mi Greggel persze biztonságban voltunk, ugyebár nem rúghatnak ki, ha nem is állsz alkalmazásban. Cserébe rengeteg felszabadult iroda közül válogathattunk.
Attól a naptól kezdve nagyobb csoportokkal elvegyülve surrantunk be az épületbe. Sokan ismertek bennünket, és mivel a régi belépőinket megtartottuk, így nem is kérdezett senki semmit.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!