Az Apple Graphing Calculator születése

Avagy hogyan lett egy leállított szoftverfejlesztésből földalatti projekt az Apple főhadiszállásán?

A Graphing Calculator

A következő írás eredetijét a szoftver írója, Ron Avitzur mesélte el saját blogján, azonban annyira megtetszett, hogy lefordítottam nektek. Úgy érzem, érdekes informatikatörténelmi színfolt és remélem ti is legalább annyira fogjátok élvezni, mint én.

A Pacific Tech féle Graphing Calculatornak hosszú a története. 1985-ben, még az iskolában kezdtem a munkát, ebből lett a Milo, ami később a FrameMaker részévé vált. Az elmúlt húsz évben rengeteg ember járult hozzá, azonban a Graphing Calculator 1.0, amit az Apple az első PowerPC-s Macekhez csomagolt, egészen egyedi körülmények közt született.

Eredetileg szerződéses (külsős) munkavállalóként dolgoztam az Apple-nek egy titkos projekten. Sajnos a számítógép, amit építettünk, sosem látott napvilágot. Az egész projektet annyira áthatotta a politika meg az egó, hogy amikor a mérnökök technikai felülvizsgálatot kértek, a menedzserünk inkább pszichológust hívott. Aztán 1993 augusztusában a projektet lefújták, egy évi munkám ment a levesbe, a szerződésemet felmondták, én pedig az utcára kerültem.

Zavart ez a sok kárba ment erőfeszítés, szóval úgy döntöttem, hogy a projekt rám eső részét felélesztem. Azért fizettek, hogy elvégezzem a munkám és én pontosan ezt terveztem. Az utolsó napomon a főnököm megkért, hogy ha végeztem, nyújtsam be az utolsó számlámat a pénzügyeseknek, akkor majd le tudják zárni a szerződésem.
Ekkor esett le: ha nem nyújtok be számlát, nem zárul le a szerződésem, így nem kerülök ki a rendszerből sem. A beléptetőkártyám továbbra is nyitotta az Apple ajtóit, úgyhogy továbbra is bejártam. A munka korábban egész jól fizetett, nekem meg nem voltak nagy igényeim, úgy számoltam, hogy akár egy évig is ki tudom húzni a megtakarításaimból.

Egész sok szimpatizánsom volt, az Apple mérnökeit lenyűgözte a munkám, akárhányszor megmutattam valakinek, mindig az volt a reakció, hogy “bár lett volna ilyenünk az iskolában”. Akik az Apple számítógépeinek IBM PowerPC-re migrálásán dolgoztak, különösen támogatóak voltak, mert úgy gondolták, hogy a programom megmutathatná a PowerPC igazi erejét. Sajnos, egyiküknek sem állt módjában engem alkalmazni, ezért nem hivatalosan dolgoztam tovább nekik.

Lövésem nem volt a PowerPC-ről, sem arról, hogyan lehetne átültetni a szoftverem rá. Egy augusztusi estén, vacsora után két fickó jelent meg az irodámban, és bejelentették, hogy addig maradnak, míg ez a módosítás el nem készül. A következő hat órában ötvenezer sornyi kódot néztünk át. A munka a PowerPC, a MacOS és a szoftverem beható ismeretét igényelte, egyedül bármelyikünknek hetekbe telt volna.

Hajnal egykor átmentünk egy irodába, ahol már volt egy PowerPC prototípus, összenéztünk, vettünk egy mély levegőt és elindítottuk a programot. És ekkor lángra lobbant a monitor. Kisétáltunk vele az irodából, mielőtt a tűzjelző rendszer bekapcsolt volna, rádugtunk a gépre egy másikat és megpróbáltuk megint. Nem a szoftverem okozta a problémát, egyszerűen csak a monitor ezt az időpontot választotta a tönkremenésre.
A programom körülbelül ötvenszer gyorsabban futott, mint a régi processzoros gépeken. Játszadoztunk vele egy darabig, aztán megegyeztünk abban, hogy “ez nem szar”, ami Apple-ös nyelven komoly elismerést jelentett. Volt már egy impresszív demónk, de jó pár hónapnyi munka kellett még, hogy valódi termék lehessen belőle.

Egy barátomat, Greg Robbinst kértem meg, hogy segítsen. Ő az Apple egy másik projektjén dolgozott, ami épp elkészült, így azt mondta az ottani vezetőjének, hogy mostantól nekem dolgozik. Az nem kérdezett semmit, de megengedte, hogy megtartsa a beléptetőkártyáját és az irodáját. Cserébe én meg mindenkinek azt mondtam, hogy neki dolgozom, így mivel nem maradtak fölösleges menedzserek a körben, igen hatékonyan tudtuk folytatni a munkát.
Napi 12 órát dolgoztunk heti 7 napon át. Greg fáradhatatlan volt és valami hihetetlen érzéke volt a részletek kidolgozásához. Általában csukott ajtók mögött programozott egész nap, míg én más programozókkal beszéltem. Mivel szívességből csinálta ezt az egészet, úgy éreztem, hogy legalább annyit kell belefektetnem a munkába, mint neki. A keletre néző, függöny nélküli hálószoba ablakomnak köszönhetően általában hajnalban ébredtem és tíz perccel Greg előtt értem az irodába, amiből ő azt szűrte le, hogy biztosan órák óta itt vagyok, ezt ő későig maradással próbálta kompenzálni, ami miatt én is későig maradtam benn.

Az irodaház dolgozói gyorsan összekapcsoltak bennünket és néhányan kérdezték is, hogy min dolgozunk. Ilyenkor sosem hazudtam, inkább a nagyvállalati apátiára hagyatkoztam.
- Itt dolgozol?
- Nem.
- Szóval akkor külsős vagy?
- Igazából nem
- Akkor ki fizet?
- Senki
- Akkor miből élsz?
- A megtakarításaimból
- Akkor mit csinálsz itt!?
Általában ilyenkor mutattam meg nekik a programomat és magyaráztam el, hogy lelőtték a projektet, de én be szeretném fejezni. Se családom, se hitelem nincs, úgyhogy megtehetem, hogy egy darabig nem kapok fizut.
Az Apple legtöbb programozója túl volt már egy csomó lelőtt projekten, így megértették a motivációmat.

A cégnél nagy hagyománya volt a mellékprojekteknek, ahol a programozók a leállított munkáikat vitték tovább, hátha egy hatásos bemutatóval meg tudnak győzni egy menedzsert a folytatásról. Néha sikerrel jártak. Volt olyan projekt, amit nem kevesebb, mint öt alkalommal lőttek le és élesztettek fel újra.
Persze a programozók főleg a szabadidejükben dolgoztak ezen, a főprojektjeik mellett. Mivel nekünk ilyenünk nem volt, így mindösszesen egy új szintre emeltük ezt a hagyományt.

Szeptemberben a Létesítmény-üzemeltetés megpróbálta feltölteni a hivatalosan üresen álló irodákat, és így a látókörükbe kerültünk. Az üzemeltetésről érkező kollegina azt hitte, hogy engem elfelejtettek áthelyezni valamelyik csoporttal együtt, ami időnként előfordult. Megkérdezte, hogy melyik csoportba tartozok, mert az ő dolguk lenne nekem helyet találni. Amikor elmondtam neki az igazat, nem volt elragadtatva. Hívta a biztonságiakat, letiltatta a kártyáinkat, és azonnali hatállyal kiutasított bennünket az épületből.

A következő hónapban kezdődő leépítések mentettek meg. Az Apple 15.000 dolgozójának 20%-ától vált meg. Mi Greggel persze biztonságban voltunk, ugyebár nem rúghatnak ki, ha nem is állsz alkalmazásban. Cserébe rengeteg felszabadult iroda közül válogathattunk.
Attól a naptól kezdve nagyobb csoportokkal elvegyülve surrantunk be az épületbe. Sokan ismertek bennünket, és mivel a régi belépőinket megtartottuk, így nem is kérdezett senki semmit.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

3 pénzügyi döntés, amit minden kisvállalkozónak érdemes átgondolnia az év végéig

PR Ahogy az év vége közeledik, itt az ideje, hogy egy pillanatra megálljunk és áttekintsük vállalkozásunk pénzügyi helyzetét. Ne hagyjuk, hogy az év utolsó hónapjai elússzanak a sürgető feladatok és elfeledett határidők között!

Előzmények