Elnézést mindenkitől, akit megbántottam az elmúlt 72 órában... sajnálom, tényleg.

Nem vagyok beszámítható, meg normális, meg semmi se...

Undorodom már a köcsög nyomtatott és elektronikus médiától. Faszkivan azzal, hogy semmi mást nem látni, csak azt, hogy "ez meg az az ismeretlen senki legalja utolsó celeb (broáf) mit villantott éppen".
Mindenhonnan ez ugrik az ember képébe. Az ilyen gyökérségek íróinak nincs farkuk vagy csöcsük, vagy mi a fasz, hogy ez ekkora hír? Vagy nem volt gyerekszobájuk, anyuci meg amikor villantott azt nem tudták feldolgozni? És most így jön elő, vagy mi?
De most tényleg, ki a mocskos *********************************-t (ezt már tényleg jobb volt kicsillagozni) érdekel ez? Kizárólag ezzel lehet már csak eladni (szenny)lapokat, vagy mi a tököm? Erre tényleg ekkora az igény? Ennyire balfasz a mai társadalom, vagy csak idióta seggfejek akarják belénk tömni "butulj paraszt" címen? Nagyon remélem, hogy a tévében - amit szűk tíz éve néztem utoljára, ma meg már nincs is - még nem ez megy a hírekben...

Sok dolog változik egy emberben, vagy emberen az élete során. Sok dolog, de van ami nem változik. S emiatt nem fogom sohasem másképp látni Őt. Mindig gyönyörű lesz nekem a szó legkiterjedtebb értelmében, történjék bármi. Mert én a lelkét szeretem.

Sajnálom. Sajnálom magamat. De mi a szart csináljak, a lelkemet, s ezzel együtt az érzéseimet nem cserélhetem le...

Pfffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffffff.

Valahogy így.

Előző életemben valami nagyon durvát tehettem, amiért most vezekelnem kell... nekem viszont ebből elegem van...

Utálok mindenkit. Ennyi.

Arra lettem figyelmes, hogy ha valami külföldi arcok jönnek hozzánk, akkor folyton üvöltve beszélnek egymással. Most, ha én megyek valahova haverral, ismerőssel, akárkivel, akkor normális hangon beszélek. Ők meg ordítanak folyton, mint az állat, főleg angol anyanyelvűekre jellemző. Vannak össz-vissz ketten, és akkora kurvanagy zajt csapnak, mint egy teljes óvodás csoport, hihetetlen. Miért? Mert a sok gyökér úgyse érti (má' hogyafaszbane), vagy ezek otthon is kiabálva beszélgetnek, vagy mi? A magyarok itthon nem ordítanak, de ha külföldre kerülnek, ők is? Kíváncsi lennék...

A bejegyzésnek semmi köze a PH! lapcsalád bármely oldalán megjelent hírhez, cikkhez, bejegyzéshez, vagy tiltott/aktív taghoz. Bármiféle egybeesés kizárólag a véletlen műve lehet, amiért semmilyen felelősséget nem vállalok!

Vérpistike definíciója:

"Nem feltétlenül kiskorú, de mentálisan mindenképpen éretlen, primitív, a buta átlagot képviselő átlagbuta hülyegyerek. Saját agykapacitás híján a demagógia ideális befogadó közönsége, nagyon könnyen fanatizálódik, a "menő" haverjaitól ellesett-átvett elméleteket széltében-hosszában terjeszti és agresszíven védelmezi (mindenki, aki másképp gondolja köcsög). Kommunikációjának másik lényeges jellemzője az überelés: akármit csinálsz, azt ő jobban tudja, akárhová mégy, ő már előbb volt ott (sőt, már annyiszor, hogy unja), bármilyen történeted van, annál ő durvábbat mesél.
Ha megnő (tehát nem felnő), tar baromállat, droid vagy trendkurva lesz belőle."

A bejegyzésnek semmi köze a PH! lapcsalád bármely oldalán megjelent hírhez, cikkhez, bejegyzéshez, vagy tiltott/aktív taghoz. Bármiféle egybeesés kizárólag a véletlen műve lehet, amiért semmilyen felelősséget nem vállalok!

Néhány éve játszottam egy MMO-val, amiben az első klánom nem volt az igazi. Mind magyarok voltunk természetesen, és mindenki tök jól megvolt egymással, bár megvoltak az ilyenkor viszonylag szokásos klikkek. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy én egyikhez sem tartozom. Valamiért egy idő után az lett a helyzet, hogy észrevettem, hogy engem ott nem szeretnek. Ugyan fogalmam sincs konkrétan miért, elvégre annyira nem vagyok szélsőséges fazon - vagyis de, de egy játék az csak játék. Na mindegy, hát gondoltam, akkor ennek így nincs értelme. Ha nem hívnak partyba, nem akarnak velem beszélgetni, meg egyáltalán, akkor minek legyek ott. Megyek máshová, vagy játszok mást, nem csak egy játék van a világon, gondoltam. Így is tettem, s többet nem találkoztam velük, mindenki boldog volt. Vagy ha nem is, erről a másik nem tudott, de nem is érdekelte, szóval happy end, csácsumicső, mese vége.