Mint sokan tudják, Gyöngyösön tanulom a vendéglátást, vagy mit. Történt, hogy albérletet csak az utolsó pillanatban sikerült szereznem, s számomra idegen társaságba kerültem. Részemről az ismerkedésnek sosincs semmilyen akadálya, eltelt egy hét, kettő, s most már oldott vagyok.

Tegnap egyik albérlőtársnőm maradt velem Gyöngyösön, ketten rendelkeztünk hát a hatalmas lakással, 2-2 sörrel, valamint egy üveg borral. Mielőtt rosszra tetszenek gondolni, nekem barátnőm, neki barátja van. Megmaradtunk hát a 10 Csapás című förtelem végigröhögésénél, valamint a véralkoholszint optimalizálásánál.
Előkerült a laptopja, én pedig jó szokásomhoz híven végignéztem a specifikációkat, valamint a feltelepített dolgokat. Gyöngyös főterén találtunk nem zárt hotspotot, 250-el töltöttem... a nyílt utcán, egy ACER 3100-assal.

Feltűnt egy bizonyos IDoser nevű program, ami az asztalon kapott helyet. A lány elmondta, hogy a program képes hangeffektekkel illuminált állapotba hozni bárkit, mindössze kellő ellazultság, és tiszta fej kell hozzá. Elviekben az agyat különböző zajokkal, zúgással, búgással stimulálja, és, mint olvastam képes drogokhoz hasonló hatást kifejteni. Sajnos Gyöngyösön nem tudtunk rendes hangrendszert összedugni, így ma délután, immáron itthon teszteltem a programot.

A történet folytatódik...



4. nap Jesolo (I) - Benzinkút (I)



Fülledt meleg ébresztett bennünket a negyedik nap reggelén. A kempingben csak délig lehetett tartózkodni, ellenkező esetben még egy napot kifizetettek volna (azért nem ilyen szigorúan, meg ejnyebejnye, de észreveszik ha késel kilépéskor). 10 körül keltünk, adtunk hát magunknak elég időt az összerámolásra. Nameg a fürdésre, ami a tengernél mindössze 10, a zuhanyban azonban majd' egy óráig tartott. Megint. Valahogy éreztük, hogy melegvízzel legközelebb csak a következő héten lephetjük meg magunkat, így megint veszteségesre pancsoltuk a kempinget. A zuhanyzóból visszafele még lenyúltam egy ottfelejtett nyakláncot egy elosztóról (sima kőlánc volt, 1-2 euró lehet darabja odakint, ellenben itt kezdődött el a ''talált tárgy arány'' feljavítása)). Az olasz konektorokról tudni kell, hogy a hazai szabvánnyal ellentétben nem kettő, hanem háromlyukúak (átalakító 10 euróért, aha, persze), jó kérdés miért nem néztünk ennek utána... Telefont tölteni így nem nagyon lehetett, azonban a jófajta Nokiák még vagy 4 napig biztos bírták volna. Honfitársaink 11 körül leléptek, egy tea, konzervecske, délben pedig a bejáratnál álltunk, menetkészen.

Jesolóbol aznap egészen a francia határig kívántunk jutni, így a pályán található benzinkutakat vettük célba. A part menti városból három fuvarral (2:1 higítással a gyengébbik nem javára!) tettük meg az utat egy veronai kútig. Nem sejtettük, az éjszakát is itt kell tölteni... Komoly előkészületek hiányában elkövettük azt a hibát, hogy a kútról kimenő forgalmat stoppoltuk legalább 10 órán keresztül... A nap elment, majd lement, mi pedig a kezdeti hangos röhögést nyávogássá meg elfolytott káromkodássá degradáltuk. Stopposoknak jótanács: benzinkútnál a kimenő forgalmat sosem szabad mívelés alá vonni, tán még a pálya melletti megállítósdi is jobb eredményekkel kecsegtet... Vártunk hát, elsősorban magyar személyautóra, illetve KAMIONRA (nem véletlen nagybetű, erről alább). Itt már az ''odamegyek mindenkihez-megkérdezem'' módszer került előtérbe. Személyautó jött is vagy négy, ebből kettő elküldött minket melegebb tájakra amúgy finoman, magyarosan (nem, nem arra megyünk, és különben is, mit képzelünk), a harmadik autó Modenába ment, az nekünk nem valami kaffa, a negyedik pedig dugig volt nyaraló mamuval-papuval, meg zsivallyal. Magyar kamionossal aznap estig nem sikerült beszélnünk. Maradt hát a helyben készült bagett, a nagyon-nagyon drága, 2,5 euróért mért jegeskávé, valamint az ingyentoilett; a sátor kényelmes, összkomfortos belső tere. A kúton ''szerencsénkre'' minden mást is kokaináron mértek, vehettünk volna sört 4 euróért, kenyeret 3-ért, s így tovább. Sok ilyen napot kívántunk még magunknak... ami késett, nem múlott.





5. nap Benzinkút (I) - Aix-en-Provence (FR) (kamionból kamionba)

Ugyanaz az iszonyatos meleg döntötte ránk a reggel vasajtaját reggel 9 körül, ami eddig majdnem minden áldott nap. Enyhe gyomorideggel s általános hullamerevséggel adtam át magam a másnapnak, bele sem gondolva, miféle jövő vár ránk ha huzamosabb ideig a kúton maradunk (előbb megőrülsz, aztán éhenhalsz). Ekkor már nagyon nem számított, az autó rendszáma, válogatás nélkül odamentünk és megkérdeztünk mindenkit, merre megy, s ha arra, ugyan elvinne-e. Senki sem tette. Egy ideig. Aztán megérkezett Taknyos, s pihent egy órát. Egy Iveco tehergépet vezetett a Jóisten tudja melyik részébe az országnak, sem a jármű, sem az útirány nem volt megfelelő, az előbbi kétszemélyes volta, az utóbbi pedig a ''csizmairány'' miatt (egyébként jó kávét főzött Azonnal ment azonban a CB-zés kollégájának, aki végül kimozdított onnan bennünket.



Elmondta, odakint nem épp úgy megy a bűntetgetősdi, mint idehaza, legalábbis a kamionokra vonatkoztatva. Ha rajtakapnak valami turpisságon, az autót bevitetik veled egy parkolóba, ahol zárolhatják az egészet. Adnak egy bankszámlaszámot a bűntetés összegével, te pedig onnan el nem mehetsz a tartozás rendezéséig.

A rendőrségről. Odakint többféle rendvédelmi szervet tartanak nyilván, ezek közül is a három legnagyobb a Polizia Carabinieri, a Polizia Municipale, valamint a Policia Provinciale. Az utóbbi kettő a nagyobb városok és a tartományok szintjén felel a rendért, közúti ellenőrzést tart például. A Carabinierik egyfajta csendőrségként működnek, megfeleltethetők valamilyen szinten a magyar határőrségnek is, ellenben, amint azt hallottuk kintiektől, kicsit keményebb szervezet az övék, a szervezett bűnözés módszeres felkutatása az egyik legfontosabb feladatuk. Ehhez minden eszközük megvan, tudtommal 2db Lamborghini(!) is a szolgálatukat látja el, egyébként speciálisan nekik készített, gyári tuningos autókkal közlekednek közúton. Láttunk is párat, szólt mind, mint állat (igen, ez rímel!).

Brescia. Óriási komplexumot képzeljetek el, ami a pálya két oldalán helyezkedik el, oda-vissza irányban. Mindkét oldalt batárnagy parkoló, főleg kamionoknak. Az úttest fölötti átkötő részen hotel, meg étterem, meg tudomisén még micsoda... Mintha a Westend pici darabját húzták volna fel egy átjárón az autópálya felett. Taknyos kollégájától megtudtuk, a bresciai kút a legjobb hely, ha az ember kamionnal folytatná útját. Került is magyar szép számmal, sajnos csak 5 órányi várakozás után, de elindulhattunk. Szét kellett válni, én beültem a kamionba, Lacika pedig keresett magának autót, aki hasonló irányba, Piascenza felé vitte. Ami kettőnknek nem sikerült, az neki hirtelen igen. 45 perc volt az utam Piascenza elé (60 km kb) a pályán egy kútig, s amikor megláttam a vigyorgó fejét a bejáratnál egy olasz úriember, valamint egy 2.0-ás Passat mellett, nah mondom, csak így tovább a szerencsével. Ők 200-al, mi 90-el jöttünk, így 2 perc eltéréssel értünk a kúthoz. Jó nagy röhögés, majd kikérdezve az úriembert, az ő autójával mentünk egészen Piascenzáig, természetesen maradtunk a pályán, egy (varietas delectat) benzinkútnál rámolt ki bennünket.

Itt aztán nagyon komolyan elgondolkodtunk, mi legyen, lévén se alkalmas sátorhellyel, se emberi árakkal nem kecsegetett a placc. El kellett tűnni onnét, pici kutacska volt, kicsi átmenő forgalommal. A megkérdezéses módszert szándékoztuk alkalmazni, elegünk volt a várakozásból.
Mikor erőnkön felüli gondolkodásra kényszerített bennünket egy helyzet, (értsd, pici agyunk hatáskörén kívül eső adathalmaz-feldolgozást vállalt, pl betonon hová tegyük a sátrat, stb.), általában betoltunk egy kávét, vagy cappuccinot. Namost, ezt kétféleképp tehettük meg, horror áron bent a bárban, avagy automatánál. Az utóbbit sem hazai módon kell elképzelni. Vagy egy percig készül az ital, akár parasztvakítás, akár nem, sokkal jobb mint az itthoni por+víz alapú löttyök. Egy karocska nyújtja oda nekem a finom italt, huh de imádtuk! Természetesen ezen a töltőállomáson az automata nem működött rendesen. Benyomom a pénzt, hallom hogy ügyködik, és kiad valami felmosóléállagú izét. Mondom ez mi a... [káromkodás]...

...''Hát magyar szót is hallani errefelé?'' - Az út legkomolyabb meglepetése állt előttünk a maga kb 165 cm-es valójában. Ő volt DÉNES. Kiemelten, mint a KAMION!
''Marseillebe megyek, elviszlek titeket''. Valamit akartunk mondani, de nem tudtuk összerakni a dolgokat. Tehát. Itt egy faszi, egy böhöm nagy, 40 tonnás megpakolt Volvoval, és épp Marseillebe tart, ahogyan mi is (tudniillik nem messze onnan, a parton kezdődik az írás címét adó riviera). Elvisz bennünket. Nem érdeklik a törvények, sem a rendőrök. Magyar származázú, '85-ben disszidált Olaszországba. Nah de menjünk, induljunk. ''Elmehettek még WC-re, de ne tartson órákig''. És a többi. És 6 óra masszív röhögés. Olyan sztorikat hallottunk rendőrökről, magyarokról, mindenféle istentelen baromságról, hogy megfáradt a képünk! De ez nem minden! A kamion egy 420 lóerős jószág volt, benne minden lehetséges extra, amit ember el bír képzelni. Hátul töméntelen mennyiségű hagyma, épp Marseillebe vitte lerakodni. A fülkében tudtunk 220-as átalakítóról elemet, 12V-osról telefont tölteni, ment a klíma egész úton (Piascenza - (nem egészen) Marseille)), az itthon kiírt zenei DVD-t a lejátszó tisztán vitte könyvtárszerkezettel együtt, a berakott pici monitoron filmet néztünk, 5.1-es hangzás, s minden mi szem s szájnak ingere. Aranyélet... Nekünk, de nem neki. Utálta a melót, csak a két lánya miatt csinálta, akik, mint elmondta, 5 nyelven beszélnek, odakint születtek már. Úgy beszélt velünk, mintha 10 éve ismernénk a csávót. És komolyan. Ilyen szövegelést Fábriék is megirigyelhetnének.

(Felpakoltam ide egy 19 perces szövegelést, mindezt a G3-mal vettem fel. A közberöhögésekért, meg bedumált baromságokért elnézést kérek, a folyamatos káromkodásért, valamint a szóhasználatért nem vállalok felelősséget. A sztoriban roma származású munkásokról van szó, nem őket szidja, a magyar mentalitást. Nem rasszista vagy uszító szöveg! 15 napig tölthető: [link] )

Éjszaka áthaladtunk vagy száz kisebb-nagyobb alagúton, közben folyamatosan hatalmasakat nevettünk az itthoni állapotokon, hogy egyes politikusok mekkora eseménynek tekintik ha egy fúrófej átüt valami dombot, esetleg végigtúr két leendő metróállomás közti anyaföldet.
Hét és fél óra volt az út, végül Aix-en-Provence-nál rakott ki bennünket, egy ún. hétvégi parkba. A kamionjáról még annyit, hogy Carestia volt ráírva, ami olaszul nyomorúságot jelent. Ezen annyit röhögtünk (nézzéteg meg a kamion feature listátját mégegyszer!), hogy a könnyünk kicsordult.



Nem tudtuk reggel fél 6-kor, hogy mi lehet az az istentelen bűz, ami Provence-nál a díszes fogadóbizottságot jelentette. Dénes azt mondta, az állat kamionosok összerondítják a parkot, ezért a penetráns szag. Következő találkozásunkkor (!!!) hozzátette, hogy épp egy szemétégető mellett épült a hétvégi terep. Az első francia állomásunk volt, jó alaposan megformálta a véleményünket aznapra. Majd' egy órán keresztül kerestük a megfelelő sátorhelyet, igyekeztünk kevésbé büdös területre akadni. Mindössze 4 óra alvást alkudtunk ki a Naptól.


6. nap Aix-en Provence (FR) - Cassis (FR)

Délelőtt 11 körül, a szokásos adag kávé, rögtönzött hűsítő fürdés...



...fogmosás, valamint némi kenyérrágcsálás után felvetettük magunkat egy angolul egész jól tudó francia sráccal, aki autógyáraknak tervezett festőgépeket. Megtudtuk, hogy országa szeret fölösleges baromságokra komoly pénzeket költeni, ezt a hétvégi parkot is annak tartotta. Búvárkodni indult Cassisba, rábeszélt bennünket, tartsunk vele a tengerhez. A parkolóban aztán útjaink elváltak, alkalmas sátorhelyet kerestünk éjszakára, közben kattogtattuk a fényképezőt. Nem semmi hely ez a Cassis. Lacika szerint Horvátországra hasonlított a part a sok sziklával, a tiszta tengerrel. Ami fenyőillatot ott éreztem...



Mindenkinek javaslom, fáradjon el oda, már azért is megéri. Végre valóra válthatta barátom az álmát (micsoda kicsinyesség, gondolhatjuk), ugrálhatott bele a sós vízbe a magas sziklákról. Jómagam a fotós szerepét vállaltam, eszembe sem volt összevissza töretni magam, bár tudom, kevés esélyem lett volna minderre. Összefutottunk a parton pár helyi csókával, meg némi nőstény-populációval is. Első ránézésre a két, képen szereplő lány valahol a magyar felhozatal közép-felső kategóriájában helyezkedik el, s később kiderült, ez igaz a teljes francia átlagra.



Ami számunkra kissé meglepő volt, a fiatalok hirtelen előkaptak néhány vidámság-cigarettát, majd együtt röhögtek a hullámokon. Mi pedig rajtuk. Megtudtuk, hogy Marseille bizony az ország egyik legnagyobb zsizsielosztója, bár a zöld minősége a béka ülepe alatt foglalja el trónusát. Homokkal szennyezik, úgy adják el. Sok közöm nincs a pöpihez, mégis megadta az alaphangot a fertelmes vihogási kényszer, ami a srácokat uralma alá vonta. Láttunk még polip-kivégzést, megjelent ugyanis pár vérbeli pecás.



Kishallal mentek nagyobb halra, s polipot fogtak. Ennek az lett a vége, hogy a jószágot jópárszor a földhöz verte az idősebbik szigonyozás után, a belőle kiloccsanó tinta pedig beterített egy csöpp szikladarabkát. Legalább 30 polipot ilyen bánásmódban részesítettek már arrafele korábban, a sziklákon fellelhető nyomok alapján.



Gyönyörű, tiszta éjszakánk volt, alkalmam nyílt pár igazán szép fotó elkészítésére. Amit itt láttok, az egy megvilágított hegy, az öböl túlpartján. Pazarlás? Ugyan... Franciaország. Csodálatos!



A sátrat végül a nappal kiszemelt füves-göröngyös talajra telepítettük, a zsákokat bevágtuk, és egy csöppnyi fényt hagytunk benne, ha esetleg valaki lopási szándékkal közelítene, még mi távol vagyunk, gondolkozzon el a dolgon. Legalább egy picit. Természetesen minden drágább cumót magunkhoz vettünk, mp3 lejátszó, telefon, tárca, fényképező. Meglátogattuk Cassis ''belvárosát'':




Aranyáron faltunk összesütött, töltött bagetteket (4 euró/db), valamint felmásztunk a kivilágított hegyre is. Mit is mondhatnék. Csodálatos volt! Hullafáradtan estünk be a sátorba, s aludtunk ki tudja mennyit.


7. nap Cassis - valahol La Ciotat és Saint Tropez között (egy igazi stoppos nap)

Eszeveszett szélviharra ébredtünk, a sátor, lebontásakor lezuhant egy mélyedésbe. Nem volt nehéz utánamenni, onnantól jobban figyeltünk rá. A 9 naposra tervezett túra hetedik napjánál tartottunk, ideje volt odébbállni.



Még egy kép a belvárosi plázsról, majd indulás a főútra.


Aznapi első fuvarunkat egy pszichológusnak tanuló leányzó vállalta magára. Ritkarendes embert ismertünk meg benne, azon kívül, hogy végigvitt bennünket - többek közt - a kivilágított hegy tetején,...



...megállt az ott kialakított fényképezőpontokon...






...szőlőt intézett...



...megvárt bennünket bevásárláskor, és mesélt, mesélt az országról ami csak eszébe jutott... Nagyra becsültük, emailcsere, számcsere (ő azért adta meg, ha bármi gondunk lenne az úton, azonnal ott teremhessen), menni kellett. Egy forgalmas út mellett váltunk el, majd jól megebédeltünk. Friss bagettet toltunk francia camemberttel, valamint dán-szalámival. Nyam!!! Az ottani camembert, annak ellenére hogy kvázi a legolcsóbb volt a boltban, mérföldkövekkel jobb az itthoni, agyonreklámozott, hasonló néven futó sajtéval. 400 forintnak megfelelő euróért olyan adagot kaptunk, hogy keményen izzadtunk a benntartásán, bár hozzáteszem, megettünk fejenként két bagettet is, valamint bepusziltunk egy üveg kólát. Jah, és indiából importálták, ehhez mit szóltok?
Két francia srác szállított tovább minket, s egy körforgalomnál raktak ki Toulon előtt 20 kilométerrel.



Szintén számcsere, mailcsere, s ők is hozzátették, ha baj van, hívjuk őket azonnal. Nesze nektek előítéletek!

Egy informatikushoz ültünk be innen, akivel Toulon elővárosáig utaztunk. Itt elcsodálkoztam kissé a pálmafákon (NC!):



Rövid gyaloglás után végül a leglehetetlenebb helyen, egy piros lámpánál, a pálya kivezetőjénél invitáltak közös utazásra. A csávó kivételesen németül kommunikált, nagyon untuk volna a szótlan ücsörgést. Hyères volt az uticélja, vele tartottunk hát.



Egy csatornafedélen megláttuk utunk során az első graffitit:



Sajnos a főúton való végigmasírozáson kívül másra nem nagyon maradt időnk, a naplemente kért bebocsátást Éjúrnőhöz.



Sürgős fuvarra volt szükségünk, mely nem váratott sokat magára. Egy hölgy s a lánya képezték a fogadóbizottságot, Bormes-les-Mimosasban tettek ki, koromsötétben, egy csöppnyi kútnál. S itt vett fel egy X5-ös. Egy (valószínűleg) bróker faszi volt a feleségével, a 15 perces utat társadalmi változások elemzésével, valamint tőzsdei opciók megbeszélésével töltöttük. Mindezt angolul, 21 évesen. Alaposan meg voltak lepődve, szinte csak egyetérteni tudott velünk. Vagy akart.... A semmi közepén tett le minket (stoppos szempontból), se autó, se ember nem járt a kihalt, ambár gyönyörűen beépített, dúsgazdag környéken. Aludni kellett volna, értelmes sátorhelyre nem akadván azonban tovább kellett mennünk. Egy utolsó autó állt meg nekünk aznap, lassan fél 12 volt. A srác munkából ment hazafelé, s Saint Tropez (a következő nagyobb uticél) előtt 12 kilométerre. Nah szép. Nagyon rossz helyen, egy erősen lejtős parkban sikerült sátorhelyet találnunk. 8 óra alatt sem pihentük ki magunkat, mosdatlanul, csöppet fáradtan, de a megnövekedett forgalmat bizalommal fürkészve vágtunk bele a legizgalmasabb napok egyikébe...

*Megjegyzés: A fényképek egy Kodak C330-assal (jómagam), és egy Canon Powershot A430-assal (Lacika) készültek. A képekbe nagyon minimálisan piszkáltam bele, néhol fényerőt, vagy kontrasztot állítottam. Az éjszakai képek általában 3 vagy 4 másodperces expozícióval készültek, és csak a C330-as produkált megfelelő képeket sötétben ily módon.



Folyt. köv. pénteken!

Prológus


2007. augusztus 23-án, csütörtökön indultunk. Jómagam előző nap pukkadásig zabáltam magam egy all-you-can-eatben, Budapesten. Lesz ami lesz, éhen csak nem pusztulok. 31-én, pénteken óhajtottunk volt visszaérkezni Magyarországra. Hogy csak tegnap, 6-án sikerült mindez, az a véletlenek kegyetlen összjátékának, a gyatra útvonaltervezésnek, valamint sok más tényezőnek köszönhető, mindez azonban már egy másik történet...

...ami mint mondottam, két hete csütörtökön kezdődött. Tahiból indultam, reggel 9-kor, két órával a tervezett után, mivel sikerült elhúzni a pakolást hajnali 3 körülre. Nem két hétre készültem, mégis minden bőven elég volt. A biztonság kedvéért beleapplikáltam a szükséges cuccok mellé három sólettkonzervet (nyam!), bálazsinórt (később csak bálnazsinórnak hívtuk), szigetelőszalagot, 4 darab puccra töltött akksit, töltőt, fényképezőt, usb kábeleket, mp3-lejátszót. Mindezek, valamint a ruházat mellé beállítottam egy egyébként 60 literes háti utazótáskába egy négyszemélyes sátrat, aminek nem a tömege, inkább a mérete verte ki párszor a kaput. Volt súlya a pakknak, nem mondom, mérlegre álltam vele, úgy voltam 92 kiló, s 70 a versenysúlyom.


1. nap - Budapest(H) - Virovitica (HR)



Barátommal, Lacikával késő délelőtt találkoztuk Aquincumon, onnan meg sem álltunk az M7/M1-es kivezetőjéhez, BKV-val. Tapasztalataink szerint, ha valaki a Balaton felé kívánna utazni, ez a legideálisabb hely stoppolás szempontjából. A klasszikus stoppjelzéssel próbáltam az autósok tudtára adni szándékunkat. 10 percen belül megállt egy srác, róla hamar megtudtuk, hogy Pécsre megy, s Robinak hívják. Lássuk csak, Budapest-Pécs, nem rossz, bár Nagykanizsának, esetleg Rédicsnek jobban örültünk volna. Édesanyám éppen Orfűn nyaralt a rokonoknál, gyors telefon útközben, majd rövid megbeszélés az autóban, végül a Pécs-Szigetvár-Barcs vonal mellett voksoltunk. Jól elbeszélgettük az utat a sráccal, sosem unatkoztunk. Földvárnál lefordultunk a pályáról, meg sem álltunk Orfűig, ahol beinvitáltak minket egy kiadós ebédre. Inkább csókok, mint könnyek közepette búcsúzkodtunk jóanyáméktól.
Pécsre beérve, Robi autójából kifogyott a benzin, mivel úgy el sikerült dumálni az utat, hogy figyelmen kívül hagyta a jelzőfényt. Lett is nagy röhögés, mögöttünk egy Porsche Turbo túrázott, csak induljunk már. Végül eltoltuk az autót egy parkolóig, onnan gyalog másztunk a legközelebbi kúthoz. Elköszönés, számcsere, pultosok lerohanása: innen hogyan tovább? Elmondtuk merre szeretnénk menni, persze rákérdeztek, Horvátországba mennénk-e nyaralni? Nem, mondtuk nagyképűen, igazából Monacoba. Sikerült mosolyt csalni a kutasok orcájára, még egy kartont is előkerítettek, amire felírta egyikük a következő úticélt, Croatia/Italy. Csendben reménykedtünk, valakinek épp arra visz az útja, milyen jó is lett volna megtenni az utat Olaszországig egy fuvarral, személyautóval. Egy úr jött oda hozzánk, mondta, elvinne, nem messze Szigetvártól rakna ki, Barcs felé. Nagydobszán váltunk meg tőle, innen végül egy másik srác dobott el minket Barcsig, a határátkelőig. A magyar vámosok érdeklődve hallgatták terveinket, elvoltunk velük vagy 10 percig. Érdekességképp, bár Horvátország nem úniós ország, van valamiféle megállapodásuk az EU-val, a személyink ugyanis untig elég volt nekik (ezt jóelőre tudtuk, csúnya ráfaragás kerekedhetett volna az ellenkezőjéből). Elviszontlátásoztunk tőlük, következett a horvát kapu. A határőr, s a bódéban pislogó kolleginája messziről méregették a két utazót, szinte éreztem ahogy nyakon szúr a tekintetével az előbbi. Nem tudnám idézni, horvátul kérdezte, ugyan hova, s merre megyünk. Italy, mondtam. Azon belül? St. Tropez, Cannes, Monaco. Hm, mondta. Összedörzsölte középső és mutatóujját hüvelyujjával, értem már, hát pénz mennyi van nálunk? Mutatom a tárcám, 120 euró kp. Barátomnak szintúgy. Mondta oké, majd a másikra nézett, s egyszerre kezdtek el röhögni. Akkor nem esett le miért, később világos volt: mit keresünk mi ottan 240 európai valutával? Barátomnál vésztartaléknak volt még 200 euró, ebből 120-ról tudtam, a maradék 80 csak az utolsó napokban került elő.



Először s utoljára esett meg velünk az úton, az első autó Magyarhon felől megállt, két fiatalember száguldott velünk valami Virovitica felé. Túlságosan is megismertük a helyet később, ahhoz, hogy ne tudjam a nevét... Kérdezték, merre, maradunk az autóúton, avagy megyünk velük a centrumba? Az előbbit választottuk - vesztünkre. Történt ugyanis, hogy volt már legalább 7 óra, mire megérkeztünk az út mellé. Lassan leszállt az est, autók éppencsak szállingóztak, megállni egyik sem akart. El kellett hát dönteni, mi legyen, begyalogoltunk hát a kb. 2 kilométerre levő központba. A hátam leszakadt, azt hittem megpusztulok. Csúnya felhők tarkították ekkor már az eget, a nap fél óra múlva távozott az égről. A városból kivezető E661 számú úton stoppoltunk durván 10-ig, ekkor olyan szél támadt, amit a tengeri vitorláskapitányok minden bizonnyal örömmel, jómagunk azonban erős káromkodások közepette fogadtunk.



Kinéztünk egy viszonylag konszolidált parkocskát. Furcsa volt, nézem, mondom ez valami létesítmény (egy szót sem tudok horvátul) portával, sorompóval. A portásgyerek 25 körüli, jófej legényke, akit vagy háromszor kikérdeztünk, LEHET-E a parkban sátorozni, ha igen, HOL (részéről se angol, se német, se semmi, maradt hát a ''hangosabban, lassabban'' módszer)? Biztosított minket, sátrazhatunk, azt is megmutatta hol. Oké. Ki a boltba, sörért, nehéz nap volt, egyet megérdemlünk. Visszatértünk, biccentettünk a portásnak, sátor fel. Normális esetben nem aggodalmaskodom az éjszakával kapcsolatban, azonban körülnézve, felfedeztem egy pszichiátriaszerűséget, a lakók furcsán bámultak ránk, mit ne mondjak, érdekesen viselkedtek. Emellett bárki is sétált át a parkon, végigröhögött bennünket. Mondom mi a fene ez? De mindegy, alvás van, sör be, hálózsák fel. Csendben beszélgettünk egy 10 percet. Egyszercsak villogás odakintről, sziréna. Nah mondom mi van itt, megjött a yard. Good evening, mondtuk a fiatalabbik arcába. Szimpatikus gyerek volt, értett angolul is. Elmagyarázta, hogy a portás hívta a rendőröket, itt ugyanis NEM LEHET sátrazni (nesze neked, Bábeli Torony...), ez egy korház parkolója, az ott balra az ambulancia, jobbra pedig a szanatórium. Egyenesen amaz ott a pszichiátria, nem tévedtem hát sokat. Kicsit kérdezősködtünk még, ugyan mi az a gép, amibe beüti a személyink számát, majd párszor elnézést kérve, áthúztuk a sátrat s cuccainkat a parkon kívülre, egy másik, immár nem körülkerített füves területre, mindenféle körtefák meg paradicsomok közé (talán valakinek kertje volt az utcán?).
Alvás van, első nap vége.


2. nap Virovitica (HR) - Zágráb (HR)

10 körül virradt ránk a másnap, keltett minket az utca zaja, na meg a penetráns meleg, ami a sátorban uralkodott. A bejáratot széthúzván, egy fickót fedeztem fel a gyerekével, amint minket néz. Jól jártunk, gondoltam, itt a kert tulaja, édesanyámék lehet egy összevissza szúrkált, megvasvillázott fiúcskáról kapnak majd hírt. Nagyot tévedtem, bár helyi volt az illető, mégsem a körte meg paradicsom gazdáját ismertük meg benne. Ellenkezőleg. Megkérdezte, ugyan mi járatban vagyunk, hova tartunk. Elmondtuk a szokásost (from Hungary, to France). Csodálkoztunk, mert meginvitált minket egy kávéra a szemközti pizzeriában, a pincért megfizette míg pakoltunk, ő pedig elslattyogott a porontyával be a korházba.



Újult erővel vágtunk neki a napnak, el kell tűnnünk innen. Horvátországban, s megannyi más vidéken a világon, másfajta jelölést alkalmaznak a rendszámokon, mint idehaza. Először a rövidített helységnév (pl. Virovitica - VT, Zagreb - ZG stb.), majd néhány szám következik. Annyiban megkönnyítette mindez a dolgunk, hogy a beérkező kocsihadból azonnal tudtuk, ki helyi s ki nem. Elsősorban a ZG-s autókra vadásztunk, mindenképp el akartunk jutni a fővárost megkerülő gyűrűig, onnan pedig tovább, egyensen Olaszországba. Durván 2 óra megfeszített stoppolás után (higgyétek el, nagyon fárasztó tud lenni, de legalább ingyen utazol) vállunkra vettük a zsákunkat, vételeztünk 2-2 liter vizecskét, majd elkrosnyogtunk a város másik feléből kiinduló, Daruvar felé vezető útra. A hátleszakadás intézménye nagyokat kaszálhatna egy hasonló útból, a megtett táv több mint három kilométer volt, gyalog. 22 kilós zsákokkal számoljatok! Találkoztunk két maccsal is:



Következett ismét két órányi jobbkézkinntartás. Csak mentek-mentek a jobbnál jobb olasz meg francia autók, mi pedig a fél konzervkészletünket odaadtuk volna, csak vigyenek el. Legalább egy darabon. El is vitt, de nem francia, se nem jó autó, ellenben egy nagyon kedves öregúr, akinek 30 évvel ezelőtti angol nyelvvizsgája szőtte köztünk a kommunikáció vékony, de erős fonalát. Egészen Daruvarig fuvarozott minket. Szép mondom, délután fél 3, s nem vagyunk sehol. Drága barátom bement a bankba még némi kunát váltani, 10 euró mínusz.

S itt jött az első nagyobb meglepetés. Elmondanám, ekkor már lassan két napja nem érte víz lassan barnuló bőrünket, kezdtünk kicsit bűzleni, ami megesik 30 fokos melegben. Ezzel nem lett volna semmi baj, ha legalább mosdani tudtunk volna, de nem. Csonka reményekkel tettem ki kezemet, s láss csodát, egy szőke bombázó áll meg, do you speak english? naná, mondja. Csodás, mint látod, a bűzünknél nagyobb a lelkesedésünk, ugyan elvinnél-e Zágráb fele? Természetesen. Kiszedtük belőle az úton, ügyvéd a foglalkozása, épp a bíróságról jött. Fekete ruhában, csinos dekoltázs, napszemcsi, nah mondom, mi lesz itt (már az elején megegyeztünk, nőn nem osztozunk!)? Persze nem lett semmi, bár megfordult a fejemben, mégis miért áll meg egy ilyen szép leányzó (volt vagy 28 éves) két trehány stoppernek.
A zágrábi fizetőkapuig vitettük hab testünket, meg súlyos terhünket. Esett szó útközben cégalapításról horvát módon, makrogazdasági mutatókról, megélhetésről, jövőről. Jó ha meg tud szólalni az ember angolul, mégjobb ha a partner is.
Szolíd egymásra nézés követte a percet, amiben a leányzó kirakott bennünket, egyszerre mondtuk, huh, ez nem semmi csaj volt.
A zágrábi fizetőkapuról két dolgot illik tudni. Az első, hogy nagy, a másik, hogy bár azt hittük, az, stoppra teljességgel alkalmatlan.



3 óra alatt egyetlen autó állt meg, ő továbbvitt minket egy elágazáshoz, kb. 500 méterre, ahol a pályán elválasztó jelzés van. Vártunk... újabb 4 órát, majd mellény fel.



Arra jók voltunk, hogy információt adjunk, németül az utazó török vendégmunkásoknak, a táblákat ugyanis mindenki sorra elnézte, mentek balra jobb helyett. Ennyi barmot! Rájöttünk, a törökök hada nem visz minket közel a célhoz, be kellett hát gyalogolni (újabb 3 km) Zágrábba. Pontosabban az elővárosba, egy benzinkúthoz. Információkérés, igen, bár lassan este 10, még van egy busz 10:55-kor be a központba. Csodás. Nos, igen, itt már a vonat mellett döntöttünk, elegünk volt. A buszsofőr, bár egy kukkot nem értett se angolul, se sehogy, lebeszélt minket a fizetésről, maradt hát az ingyen busz (most mit csináljak?), meg az éjszaka, Zágrábban. Mentünk még 4-et a 9-es jelzésű villamossal, a Glavni Kolodvor (pályaudvar?) elé érkeztünk, pontosan 11:45-re. Érdekes, Zágrábban a villamosok egész éjszaka járnak egy körpályán, amiből több mellékpálya indul ki.
Nézzük hát a vonatokat. Van itt egy... Igen, 11:44-kor Velencébe... Micsoda? Akkora szerencsétlenségünk lenne, hogy a velencei vonat egy perce ment el? Hálistennek, késett 40 percet, de sajnos hely már nem volt rá, csak horribilis, 55 euró/kopfos összegért, hálókocsiba. Skippeltük az opciót, váltottunk inkább féláron Monfalconeba, még jobb is, gondoltuk, ott fekszik a pálya mellett, nem kell kikavarodni Velencéből. A gond csak annyi volt, hogy másnap 8 előtt 5 perccel ér be a vonat. No hát akkor, irány a meki, jó magyar módjára illett végre betérni egy bigmekre. Nem rajongok érte, de ez van. Persze pénzünk nem volt, illetve nem elég. A bank bezárt, most mi legyen. Taxisok. Amint barátom mondta nekk angolul mit szeretne, már mutatták is a megfelelő embert. Lacika úgy kezdte, 7.25 az euró/kuna árfolyam, a csávó rögtön vágta rá, igen, nála is, csak a ponttól balra kell gondolkodni. Tehát egy euró=7kuna. Meki, kajálás, kávé. Jött az álmosság. Mivel fürdeni továbbra sem tudtunk, majdnem rávettük magunkat egy 10 eurós fejenkénti csutakra a pályaudvaron, aztán mégis elvetettük. A hosszú, várakozással teli órákat egy horváth jóemberrel ütöttük el, aki kiválóan beszélt angolul, újságírónak tanult, mindemellett hajnali fél 3-kor jött ki a pu-ra, mert kíváncsi volt egy öt nappal későbbi vonat indulására. Jó mi? Nem csak mi nem vagyunk normálisak.




3. nap Zágráb (HR) - Jesolo (I) (nyálcsorgatás on)

Beérkezett a vonat. Kényelmes, az itthoni IC-hez hasonló lovacskát kell elképzelni, az ultratiszta WC-n kívül semmi extra, sok olasz, meg angol, ésatöbbi. A félholtét messze überelő tekintettel indultunk a helyünk után. Átszállásos út következett, Ljubljana vasútállomásán kellett később vonatot váltani.



A közel 6 órás utat kétszer szakította meg személyiellenőrzés, előbb a horvát majd a szlovén, majd a szlovén és olasz határőrök vizsgálódtak. Nem is a horvát, inkább a szlovén szakaszokon akadtam ki. Fent, egészen a hegyek tetején vezet a vasút, gyönyörű, természetes környezetben. Ilyen magas hegyeket életemben nem láttam, illetve egyszer, a Schneeberget (A) másztuk meg osztálykiránduláson. Amin még erősen csodálkoztam, az a vonat sebessége volt. Nem túlzok, a hegyi pályán volt ahol 120-al is nyomta neki, bizony lenne mit tanulnunk idehaza pályaépítés terén. Éppencsak hallottam a zakatolást.
Elszundítottam egy fertályórára a szlovén főváros után, hogy aztán a második határátlépésnél, Olaszországban keljek. Trieszt kikötőit véltük felfedezni a vágányoktól 10-15 km-re, és a TENGERT. Sosem jártam tengernél, külföldön is csak néhány környező országban. Konkrétan lenyűgözött a végtelen kékség, a távoli olajszállító hajók...



Portogruaro. Csendes, tiszta állomásra érkeztünk, és igen, olasz területre tettük a lábunkat. Hol van még a Cote D'azur... Egy csokifekete srác igazított minket útba, Jesolo volt az az aznapi úticél. Egy régi, de annál nagyobb s robosztusabb hajógyár előtt tettük ki az univerzális jelzést. Nem telt el 10 perc, egy fiatal csóka vételezett fel bennünket, s bár angolul egy szót nem beszélt, készséggel hívta fel nővérét, s adta át Lacikának a telefonját, arról érdeklődvén, pontosan merre is akarunk menni. A vonal túloldaláról megerősítettek bennünket, a fuvar Jesoloba megy. Kora délután volt, időnk mint a tenger. Utitársunkról kiderült, Albán származású (a személyiét mutatta), pizzériában dolgozik, 20(!) éves. Rólunk kiderült számára, hogy honnan jövünk, hová tartunk, hogy pont egy évvel vagyuk idősebbek, és itt meg itt tanulunk. Mást nagyon nem tudtunk elmutogatni, magyarázni, megvolt hát ismét a kommunikációs szakadék. Semmi gond. Ő is, mi is élveztük az utat Jesoloba. Az olaszokról tudni kell, hogy szeretnek vezetni, emellett nyomják neki amennyire csak lehet (úgyértem amennyire az autó bírja), s nem általlanak alkalmazni a dudát. (Odakint a hangjelzésnek figyelmeztető funkciója van, nem pedig így ''állnak bosszút'' egymáson az emberek, hogy is van ez itthon, emlékszünk még?). Meg is volt a 140-es sebesség 50-es táblánál, emelett 120-nál még ledudálta az előttünk haladót a nagyon szűk útról.

Jesolo. Bizonyára sokan ismeritek a helyet, az egész városka egy hatalmas sétány a tenger mellett, Velencétől keletre. Egy Adriatico nevű kempingben szálltunk meg (véééégre meleg víz, de erről később) mindössze 22 euróért, kettőnk részére.



Odakint a kempingeket is csillagrendszerrel jellemzik, ez egy 4 csillagos volt. Olcsósága a belvárostól való távolságával magyarázható. Az árért sátorhelyet kaptunk, használhattuk az alapvető tisztálkodási lehetőségeket (WC-zuhanyzó), az édesvizű medencét, emellett rendeztek a zsivalynak mindenféle animátorosdit is. Összecsaptuk a kezünket, ez igen. A melegvízről. A sátor összeállítás után benyomtunk egy-egy konzervet, amit hozott turistagázzal melegítettünk fel, majd teáztunk egy nagyot. Összeszedtük a fürdőcuccot, és konkrétan belaktunk két fürdőkabint. Ne hazai körülményeket képzeljetek el, itt legalább 20 kabint építettek be egy kb 30*4 méteres fedett, fűthető épületbe, külön mozsdósorral, toálettel. És ez a kempingnek csak egy pici része volt, az egész 400*1000 méteres terület, akkora portával, ami egy közepes szálloda nagyságaival vetekszik. Amit a pénzünkért kaptunk... Hát azt alaposan kihasználtuk. Közel két órát sikerült eltölteni a melegvíz alatt, a végén kezdtem érezni hogy málik le a bőröm. A fürdésből visszatérve vettük észre, hogy egy magyar autó áll a sátorhelyünktől nem messze, itt autónak is volt hely, nyugodtan beállhatott bárki akár egy Rolls Royce Fantommal is (erről az autóról...később). Egy magyar fiú sátorozott közvetlen mellettünk a barátnőjével, ismerkedtünk velük egészen másnapig, ők ugyanis éppen hazamentek. Elmondták, hogy egy álló hétig szakadt az eső, szóval hatalmas szerencse hogy most érkeztünk, hát igen, hét ágra sütött a nap.
Életem első tengeri fürdése sem volt semmi, tartott vagy 5 percig, annyira hideg volt a víz. Összecsomagoltuk a kajaholmit, kiraktuk a ruhát száradni, majd kimentünk a városba. Én ilyet még életemben nem láttam. Pálmafák mindenhol, az úton ott volt egy Hotel Hungaria is, nappali fényben fürdő parti sétány, szállodák tömkelegem kismillió ember, magyar szó hangzik, nah mondom... Irány a belváros. Ha jól emlékszem, este 10 után lezárták a belsőbb utcákat az autóforgalom elől. Hurrá, lehet turistáskodni a népek között.



Fogtuk magunkat, megvettünk 3-3 tuborgot, aztán irány a part meg a móló, mehetnek a telefonok haza (megcsörgetés, visszahívás).



A visszaút kivételesen hosszúnak tűnt, bevettük magunkat a sátracskába, fejünk alá a párnácska, egy gyors sör még, aztán alvás, ameddig lehet, korlátlan alvóidő, Jesolo, Italy meg miegymás...

Bizony, végül sikeresen hazaértünk. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a Budapest-Tahi útvonalat ne stoppal tegyem meg.


Készül a beszámoló, kaptok mindent, csak egy kis időt kérek. Aranybarnára sültünk a napon odakint, szakállam nőtt, meg ilyenek. Annyit ígérek, nem volt semmi.

Várjátok ki azt a 24 órát, aztán lehet nyamnyogni

Jóéjt!

Vamp

-Igen, tessék?
-Szia, Czinő vagyok, ráérünk próbálni elseje és harmadika között?
-Czinőkém, hát persze, de előre mondom, ez a hívás dágább a kelleténél.
-Parancsolsz? Hol vagy?
-Lássuk csak. A francia rivierán.



A beszélgetés hamarosan lezajlik. A srácnak a lelkére kötöttem, csörögjön rám 27-én.



Kezdődik minden 23-án, csütörtök hajnalban. Másodmagammal fogjuk magunkat, felváltva kitesszük a karunkat, s elstoppolunk szépen Budapesttől Monacoig. 2 gigányi memóriakártya, 16 db tölthető, 2700-as akku, 2db fényképezőgép. További 4 gigányi pendrive, egy karra szerelhető GPS vevő. Kb ennyi a technikai felszerelés, a többi csak a legszükségesebb. Mindent összevetve, dokumentálunk folyamatosan, amit lehet. Aztán ha elrabolnak, s eladnak táncoslánynak, hát istenem. A jég hátán is megélünk, optimizmusunk határtalan, vajh mi baj történhet? Lesz nálam egy pár dobverő, ha pénzt kell keresni valahol, majd airdrummolok. Nem viszünk sok pénzt, fejenként 30 ezer forint (igazából ez a bevállalás része a dolognak). Szegény ember vízzel főz, mi a kaszinózás helyett a bagettzabálást részesítjük majd előnyben.


A tervezett útvonal:






Ígérem, ha lehet, naponta töltök fel pár képet a logoutra, és pár sort is írok az adott napról, mindig új témát nyitva, az előzőt pedig címlapról levéve.


Gyorsan a tárgyra térek, mert sürget az idő.

Szükségünk lenne egy kézre tehető GPS-vevőre. Fizetni nem tudunk érte valami sokat, inkább bérelnénk, ha valaki ebbe belemenne. Sajnos ami tervben volt, hogy kapunk, a sztornóra került a minap. Nem mondom, hogy anélkül nem lennénk meg, de nagyban megkönnyítené a dolgunkat. Ha valaki fel tudná esetleg ajánlani a sajátját, azt nagyon megköszönnénk!

Vamp

Legyetek ott minél többen!!!





Sziget, 13-a, reggel 8 óra, Open Tisztás, Guinness pódium. Ki, ha nem mi? A Tribute to Opeth koncert kezdődik, kellemes, ébresztő zenét kínálunk. Jómagam a dobok mögött.


Bár már megírtam, képek hiányában még nem publikáltam a másodikán megtörtént bemutatkozó koncert beszámolóját. Ízelítőül pár kritika:


''Hihetetlen erő borította fel az asztalokat, székeket. Szerény személyem hónaljból fogta a sztriptízrudat, amit a szervezők képtelenek voltak eltávolítani a koncert kezdetéig. Így utólag végiggondolva, ha nincs a rúd, többedmagammal heverek a káosztól darabokra szakadt bárpult maradványai között. Köszönet a szervezőknek a figyelmetlenségükért!''
-Józsi, 18 éves, helyi divatrocker



''Éppen a rendes éjszakai étkezésemhez készülődtem, mikor kivágódott az ajtó, s valami mennydörgésszerű massza lepte el a szobát. Számtalanszor feljelentettem már a szomszédos szórakozóhelyet, mégsem történt semmi érdemleges. A rúd szalámi, melyet a falra akasztottam későbbi elfogyasztás céljából, újult erővel nyársalt fel. Több ízben is. Azóta nem eszem, csak parizert.''
-Béla, 42 éves, kapuzárási pániktól szenvedő budpesti lakos



''Döbbenetes volt. Sosem láttam még emberek szemébe ilyesfajta csillogást''
-Laura, valami tini, a látását nemrég visszanyert frontalkoholista



''AAAAAAAAAGGGGGGGGGGGRRRRRRRRRAAAAAAAAAAAAAAHHHHHHHHHHHHH!''
-Michael Åkerfeld, az Opeth frontembere



Mindezeket figyelembe véve, tolja el aki teheti az arcát a koncertünkre, tehát 13-án, reggel 8-kor a fent említett helyszínen. Guinness kísérlet, azért játszunk ilyen korán, mert folyamatos zenélés van. A korai időpont miatt akusztikus koncertre készüljetek!

Az elkövetkezendőkben hazánk legnépszerűbb, hosszabb időszakra vonatkoztatva a legnagyobb nyereményalappal működő szerencsejátékát veszem gorcső alá, matematikai megközelítéssel. A cikk nem jöhetett volna létre egyik középiskolai tanárom idestova négy éve megtartott alternatív matematika órája nélkül. Előrebocsátom, nem vagyok szakmabeli, a jegyzeteimet közlöm.

Ismertessük a szabályokat, Hölgyeim s Uraim!

Lássuk az alapokat. Adott 90 szám (az 5-ös lottó esetében 1-90-ig). Az alapjátékban 90 darab számból megjelölhetünk tetszőlegesen 5-öt (ma már SMS-ben, interneten is megtehetjük mindezt, nem kell beslattyogni egy lottózóba). Mindezekután részt veszünk a sorsoláson, ahol kihúznak 5 számot a 90-ből, a húzások egymástól teljesen függetlenek . Legalább 2 találat esetén vehetünk fel pénzt nyereményként, a létrejött fogadást igazoló dokumentum, számsor, SMS játéknál SIM-kártya ellenőrzése után. A nyeremény az elért találatok arányában nő. Egy játék ára 170 forint.

Shine on You Crazy Diamond...



Hogy mi a Pink Floyd? Aki tudja a választ, makacsul rejtegeti, esélyt sem adva korunk generációjának a megfejtésre. Ha lenne egy ládád, kizárólag a Te titkoddal, átnyújtanád másnak annak kulcsát? Te lehet hogy igen, én nem tenném, sőt, mélyre rejteném. Ellenben kezébe adnám a térképet, mely a kulcshoz vezet. A Pink Floyd-mapet. Egy gyűjteményt, az összes megjelent zenéjükből. Ráerőltetném nemzedékek útmutatóját, lelkek megmentőjét, a Földre szállt angyalt, melyet nagybetűs MUZSIKÁNAK hívnak odafent, s nem hazudok, ha azt mondom, jónéhányan idelent is.

Mi is az a Pink Floyd?

Maga az élet. Állításommal nem tévedek sokat, ezt megannyian tudják, illetve tudni vélik. Menjünk biztosra.

Nem bocsátkoznék szám- vagy életrajzelemzésekbe, nincs rá szükség. Olyanokhoz szól írásom, kik nem a sztárvilág bugyrainak kifordításáért szeretik, szerették a Floydot, olyanokhoz, kik talán agymenésem hatására veszik elő édesapjuk/édesanyjuk poros bakelitlemezeit, cédégyűjteményét, olyanokhoz, akik valamiféle földöntúli utasítást követve indítják azonnal fájlcserélőjüket, s adják át magukat eme kifogástalan, tökéletes érzésnek, melyet egykor Pink Floydnak neveztek.

Zenetörténet ide vagy oda, Pink Floyd márpedig együttél majd Mozarttal, Chopinnal s társaikkal, mikor a világ óriásit fordul, kifordul, megpördül, s jó ideig nem áll meg. Erősebben küzd majd a Floydhallgató a legkeményebb harci drogot nyelőnél, a hazaszeretőnél, a pokolba készülő katonánál, kiket kudarcokkal teli életének legszebb pillanatai készítenek fel a dicső halálra, s aranylépcsőn jut a Mennyek Kapujához, elhallgat egy utolsó Floyd dalt, s kerül bűnei miatt a pokolra, ahol a zenének se értéke, se ereje... Megéri.

Is there anybody in there? Megannyian nem találjuk belsőnk legszebb értékeit, megannyian siklunk el a gondok felett, magunk mögött felégetett, értékvesztett anyaföldet hagyva, sivár, kietlen világot leképezve, szenvedve, mint rendesen. Hová vezet az út? Ők tudták, tudják ma is, mégsem mondják ki soha. Inkább megírják, zenébe foglalják, ahogy tették anno zsenik, művészek, talpnyalók s fanyalgók, festők, kik vászonnak vélték Világunkat, s átfestették, színesítették azt.

Bármely színt is szerettél, eszköz helyett célt mutattál.

Beszéltek nekünk Pénzről, egy Falról, mely nem pusztán fal, de vízválasztó, hamis útmutató, gerjedésgátló, kegyetlenkedő is volt egyben, Visszhangokról világokból, hová sosem kerülhetünk anyagi létünkben. Drogról, Holdfogyatkozásról, harcoló embertársainkról, kiket a politika kietlen sivataga szárított ki, Reményekről, Téglákról a Falból, társadalmunk Kutyáiról, Disznóiról, örök fényű Gyémántokról, Pokolról, a Végzetes Fagyról, mely zordabb az örök tűznél is, s végül mindent elemészt, karöltve az Atom Szívű Anyával...


Számtalan életkép, számtalan megoldás, irányelv...


Egy zenekar, melyet sosem felejtek. Rózsaszín felhő lelkem kék egén, oda nem illő színárnyalatokkal, csendélettel. Maga a tökély...

Mondják sokan a főiskolai/egyetemi évekre.




Pedig minden olyan jól kezdődött. Mondhatni besétáltam a gyöngyösi főiskola (KRF) kapuján, 134 ponttal. Alaposan be is tette volna az ajtót, ha nem vesznek fel első helyre. Máig sem tudom, mi célom volt azzal, hogy idejövök, őszintén szólva nagyon, de nagyon megbántam.

Mi adhat kiemelkedő pluszt valakinek az életébe - hangsúlyozom - hosszú távon? Sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést, egyetlen választ találtam rá. A baráti kör. (Nem, nem a piálás, sem a PC előtti groteszk vonaglás). Számtalanszor választ vártam a fenti kérdőjelre, s hiába, sok mindenkiben sokat csalódtam, az output ugyanaz volt. A baráti kör. Jól jegyezzétek meg ezt a valamit, lesz még róla szó.

Kezdődött minden 2005. augusztus végén, a gólyatáborral. Jópofa, jófej gyerek vagyok (az egóm is határtalan), (akkor) szerettem ismerkedni, az emberi értékek figyelmen kívül hagyásával kapcsolatokat teremteni (ezt nevezi a szakirodalom ripacsnak). Egy idő után persze megtanulja az ember, mi fán terem az élet.

Az iskola alapvetően mezőgazdasági profilt tudhat magáénak, van azonban közgazdászképzés is. Jómagam idegenforgalommal és szállodával kapcsolatos diplomát néztem ki magamnak, haladni haladok is rendesen, nem egy nehéz suli (hangsúlyozom, nem az iskola színvonalával van itten probléma, kérem). Került is a régebbi kollégiumba, ahová szintén bejutottam (egyébként Tahiban lakom), innen is onnan is, értsd, a tenyeres-talpas igavonó jószág osztozott a humánerőforrás-manager szak alatt ''csak és kizárólag humán tárgyak oktatását'' értő úrnő, valamint a magamfajta, csillagszemű juhász típusú, ''minden érdekel, de korlátozott mennyiségben''-féle emberkékkel. Lett is nemulass, első héten összeittuk az ismeretséget, annak rendje s módja szerint (annyit hozzátennék, azóta nem ittam annyi alkoholt Gyöngyösön, hogy berúgjak tőle). Születtek itten, a mindenkit szeretek állapot eluralkodásával egyéjszakás, ''nem tudom másnap ki vagy'' ölelkezések, alkalmi, időpazarló légyottok, fiú-lány, fiú-fiú (inkompatitási problémák, majd iskolaváltás), lány-lány szösszenetek.
Év végére összeállt a lista, melyet a Sors végül a kezembe nyomott, s tartalmazta haverjaim, barátaim mennyiségét, minőségét. Végül is két másik kolesztárssal beszéltük meg a közös jövőt, s költöztünk következő évben a frissen átadott, enyhe oroszlánszagot (ez nem vicc) árasztó új koleszba, sokadmagunkkal.
Még 2005 decemberében megismertem az első IGAZI barátnőmet (nem azért nem volt előtte, mert kocka vagyok, sőt, kikérem magamnak, mindössze énnálam, talán ok nélkül, de magas a léc). Ő, mint kalandvágyó, a velem szemközti szobába költözött becipekedéskor. Ennek iszonyatosan örültem anno, hiszen karnyújtásnyira voltunk egymástól. Vegyük sorra, Gergő, Tamás, Szabina, én. A barátok, de a gyöngyösi barátok.

Eddig az első felvonás.

Az új épületben egy-kettő-háromágyas szobák kerültek kialakításra. Mi, fiúk egy (értelemszerűen) három fekvőhelyes konstrukciót tettünk magunkévá. Kezdődtek, a gondok, a takarításban nem tudtunk megegyezni, lett is ebből jópár vita. Néhány egyéb, igazából alapdolog kategóriába tartozó marhaság, továbbá a másik semmibe vétele következett, végül decemberre eljutottunk oda, hogy ha együtt voltunk a srácokkal, akaratlanul is irdatlan feszültség égette ki a fejünk feletti, egyénként energiatakarékos izzókat. A kapcsolatomban is beállt a végzetes fagy. A barátnőm s a köztem levő viszonyt én tettem azzá, ami, azzá a semmit sem érő folyékony masszává, amit egyszer talán a tudósok segítségével a Napba lőhetek.
Január-február magasságába részemről beállt az agyhalál, Csillagom nem hagyta magát tovább. Erre minden oka megvolt, én erősebb lettem, csöppet tapasztaltabb, azonban legbelül megsemmisültem, s néhány darabka kering még belőlem, mondhatni Vampkörüli pályán.
Hagyjuk a süket dumát, konzekvencia, hogy bár mindenki hibázott, és értjük, ismerjük az okokat, visszacsinálni semmit nem lehet, annak ellenére, hogy mi srácok, minimális szurkálódások mellett bár, de jóban vagyunk.

S hogy miért rühellem ezt a helyet? Az emberek miatt. Soha, sehol nem tapasztaltam ilyen mértékű, taplóságot a hallgatók körében. Barátok? Itt nincs, ahonnan jöttem, ott akad szép számmal. Idelent keresve se találtam.
Nem vagyok Zabhegyező, szeretem a világot, az életet, hallottam pár tapasztalatot volt osztálytársaimtól, intézményeikkel kapcsolatban. Gyöngyösön nagyon kevés a szimpatikus ember, valahogy állandóan úgy érzem, a mezőgazdász egyének nem teljesen százasok, sőt, inkább nyolcvanasok. Ők vannak többen, számuk többszöröse a közgazdász tanoncoknak. Hihetetlen látni, amint a „naposi gyakorlat” végeztével vadgazda csordák vonulnak az iskolából a kollégiumba, tukó módón, sáros csizmával, végig a járdán, az épületen. Kiábrándító hallani,amint az itteni, egyébként iszonyatos, ihatatlan bor micsoda pusztítást végez a fenti ösztönemberek idegsejtjei közt, mindez természetesen a hangképző szervei fokozott aktivitásával párosul. Ésatöbbi, ésatöbbi.

Bárhol bármilyen reklámban a KRF nevét látod, vigyázz. Az agyonreklámozott intézményi kultúra, a feledhetetlen diákélmények csak embercsalogató fogások. Jó játékosak kell lenned, hogy itt megfelelő társaságra találj, s bár nekem ideig-óráig sikerült, az árukapcsolt szenvedést senkinek sem kívánom.
Két évem van még itt hátra, abból egy év szállodai gyakorlat.


Sokat tanultam, de korántsem eleget. Emberek? Bah, mi lett veletek?

Most mi legyen?






Kevésbé rendhagyó írás következik, melynek célja, hogy választ találjon egy nem mindennapi problémára.




Minden múlt csütörtökön kezdődött...


Vételeztem nem éppen aprópénzért (11700 HUF) egy SATA2-es Samsung vinyót (HD160JJ). Mondtam, legyen halk, és hűvös. Azon nem csodálkoztam, hogy itthon feldugva a masinériára, 40 fokig mászott fel a belső hője, a ház pedig egyenest a képembe rezonált.
Végülis kit érdekel, nem vagyok kultúrsznob, ennyi zaj belefér. Ha pedig megfő, cserélik (azért csöppet hűti az átmenő szellentyű).
Tegyük minnyá fel rá az XP-t, gondoltam, s jóleső ''hörr'' effektel kommentálva a helyzetet, előhúztam a telepítő-CD-t. Csöppet karcosnak tűnt, sebaj, egy LG 4163-as író-olvasó, amellett hogy tíz írásonként rontja el az újraírható lemezeket, valamint picit zúg, korrektül beolvasta. Hozzáteszem, rendszervinyóként egy 80-as Maxtor matuzsálemet használtam, mielőtt nekiestem volna az új rendszernek, fogtam, s egy kivételesen jól sikerült mozdulattal lecsavartam róla az IDE kábelt, visszakézből pedig a tápdugattyút. Biztos ami biztos, SATA ritkán kártyázik tét nélkül az IDE kollegával. Adatvesztést nem óhajtottam megkockáztatni, az ugyanis - vizsgákra készülvén - apró életem csúfos végét jelentette volna.

Node indítsuk el a gépet. Mint mondtam, extraszűz hdd-re óhajtottam felapplikálni a közimádatnak örvendő szuperkompúterkezelő programcsomagot. Kék telepítőképernyő. Driverek memóriába töltése. Partíciókezelő indítása (az emésztésem sebessége ezen a ponton az egekbe szaladt, hihetlen izgi volt). Enyhe kattanás a SATA vinyó felől (hö?). Gép kikapcs.

Biztosan ismeritek a bornyú esetét, aki a napi zabálásból hazatérvén gondterhelten, többször leizzadva méregeti a gazda legújabb szerzeményét, az Új Kaput. Nos valami hasonlót éreztem én is. Régóta vagyok a gép előtt (azért van életem is!), de ilyet még nem láttam. Kipréseltem magamból egy másfél másodperces röhögést, majd a reset gombra tenyereltem teljes valómmal. Lesz ami lesz, ''biztosan mellészektorozott a DVD-rúm''. Természetesen SP2-es windózzal próbálkoztam, a BIOS is látta a gyönyörűt, úgyhogy azonnyomban kizártam a winchesterhibát, valamint a SATA-inkompatibilitást. Node lépjünk tovább.

Természetesen második indításra, a driverek behúzása után, közvetlen a partíciókezelő elindítása előtt a fejek parkolópájára kerültek, a gép csendben lekapcsolta magát. Én, csöppet elámúlva a dolgon, egy jól irányzott ''nah mit akarsz mán'' felkiáltással vettem tudomásul a fentieket. Megpróbálkoztam többször is a dologgal, sikertelenül.

És akkor, abban a szent minutumban elkezdtem a hibakeresést. (Eddig gondolom sokan halálra izgulták magukat a sztorin, azért végignyomom, a házunk építését sem hagyták abba jóapámék, amint a csatorna (kiváló példa!) a helyére került).

Lássuk csak... A Hangok vezéreltek: (Dugd vissza a 80-as Maxtort!). Visszadugtam a másik vasat. Próba, ismétcsak lehull a rendszer a partíciókezelő előtt. (Most nézd meg csak azzal). Bezony így sem muzsikált. Innentől a hangok elhallgattak, előkerült a józan ész. 1 hónapja még simán felment a zixpé.
Volt énnékem vész esetére egy Ubuntum, abból is a 7.04-es kompozíció, DVD-re kiakasztva. Ott lógott a fogason, mindössze be kellett helyezni az LG-be, osztán elindítani a Live dolgot. (Ez pont olyan, mikor nem egyszerre sütöd ki a palacsintákat, hanem egyenként, és folyamatosan nyomod be őket, ahogy megéhezel - valami ilyesmi a Live cuccos is, ami kell, azt tölti be neked). Lássuk csak. Mégiscsak meg kellene kérdezni valakit mondjuk PH-n, hogy ugyan mitevő legyek (a palacsintatésztát időközben édesanyám kiborította). Live betölt, net.. nincs. Ez igen. Aztán leléptem otthonról, mert a kapcsolati tőkét kellett körbegyomlálni kicsit.

Visszatérve sürgető nyomás vett a fejemben erőt, ami kiadós fejfájással társult. A Live-t ismét betöltve - mily meglepő - a netkapcsolat felállt (azóta sem tudom miért megy el néha, de ez nem is érdekel jelenleg), szóval nekiálltam kérdezősködni. Természetesen senki nem tud semmit, elkezdtem hát magamra számítani. A hibakeresés folytatásaként reseteltem a BIOS-t (foxconn lapom van, 6150-es int. VGA-val, passzív bordákkal, nforce4-el). S láss csodát, a telepítő felismerte a partíciókat, a nagyobb lemezre elkezdtem a telepítést. Közben beraktam a kedvenc death-metál albumomat, s örömtáncot roptam a padlószőnyegen. Aztán hirtelen fej kattan, vinyó, majd gép leáll. A telepítés kellős közepén.

A billentyűzet ilyenkor kezdett el furcsa alakzatokat felvenni. Kissé rosszul viselte az idegbajos ökölcsapásokat. A problémát természetesen nem oldotta meg az erőfitogtatás. Annál inkább, valamilyen oknál foga a processzorhűtő, melyet egybekötöttem egy régi 478-as ventivel, valamint egy csöppnyi hdd-hűtővel is, hirtelen leállt. Ez nem lett volna gond, ha éppen kikapcsolom a gépet, azonban az újabb próbálkozás hajnalán történt a hardverkiesés, így pár újabb billentyű is röppájára kényszerült. Semmi gond, itthon hegyekben állnak a keyboardok.

Gép ízekre szed, újból összerak. Bios reset, kábel csere- és felcsere, Samsung HDD progival formázás, végül közben Maxtorról cd-re adatmentés, majd format. Biztos volt, akinek megérte, nem én voltam az. A probléma fennállt. Közben, hogy ne unatkozzak, felnyomtam a teljes Ubuntut a Samsungra (természetesen gond nélkül meghágta a diszket, sőt, látta a csatlakoztatott Maxtort is). Linuxhoz azonban nem sokat konyítok, így rögtön felmerültek a gondok, nevezetesen, 60 herzen frissített a monitor, ha VGA drivert tettem fel, az effektíve azonnal taccsravágta a xorgot, vagy mit. Mivel parancssorhoz minimálisan se értek, telepíthettem újra. Majd mikor a Grub 2-3 indítás után mindenféle errorra hivatkozva összecsinálta magát, visszatértem a Livehoz. A feltelepített rendszer pedig a fogashoz.

Ekkor már erősen gyanakodtam az alaplapi vezérlőkre, gondoltam egy BIOS-update lendítene a helyzeten. Igen ám, de hogyan készítsek bootolható floppyt linux alatt? Próbálkozzunk. Valamilyen oknál fogva sem a feltelepített, sem a Cd-ről Live-olt linux nem volt képes nekem, az atyának írási jogot adni a kisfloppyra (természetesen átkapcsoltam), így a bootdisk-készítés meghiúsult. Holnap is van nap, fogom a floppyt, s a legújabb BIOSért átballagok a szomszédba (naná, hogy ma este jöttek meg).


Így állok most, rendes rendszer nélkül (bezony, a Maxtoron levő rendszer elpusztult a folyamat elején...), a szerdai vizsgára gőzerővel készülve, csöppet izzadtan. Magamon még tudok segíteni, de a rendszeren önállóan nem sikerült. Legrosszabb esetben gariztatom a lekapcsolt CPUfan-áramellátó pöcök működésképtelensége miatt az alaplapot.


Én elmondtam amit akartam, Rajtatok a sör! Ötletek? Avagy hagyjam elsüllyedni a mainboardot a petyhüdt züllés bűzös mocsarában? Vélemények? Kommentek? Lassú szodómia, majd kiadós szeánsz? Mi legyen?