Üdvözletem!

A bejegyzést nem azért ezen a profilon írom, mert félek, Ti mit gondoltok. Nemes egyszerűséggel nem szeretnék balhét a volt munkáltatómmal, viszont érdekelne, hogy a történetben szerintetek ki volt hunyó. Néhány adatot megváltoztatok, zömmel olyanokat, amiből bárkinek még csak tippje is lehetne a hely hollétéről, a főnökségről, esetleg egyenesen rólam, illetve ahol nem kötelező, ezen okokból a konkrétumokat is mellőzöm.

Fiatal, pályakezdő autób*ziként ajánlották nekem ezt a munkát, miután az előző munkahelyemen belekerültem a leépítési hullámba. A főnököm ismertem (a személye volt az egyik ok, amiért vállaltam), a pozició adminisztratív, a pénzem ugyanaz, mint volt, fix munkarend, fix fizetés.

A megbeszélésen vele, és a másik főnökömmel megegyeztünk. Kérdezték, mit kérek, a válaszom annyi volt, emberszámba vételt, illetve kulturált megbeszélést, bármi gebasz lenne, ebbe ők bele is mentek.

Eljött a munkába állásom napja, első feladatként el kellett menjek a saját bútoraimért. Ekkor baleset ért, nem nagy, de életem elsője. Oda meg vissza megjártam ettől függetlenül, de kértem, 1-2 napig hadd ne vezessek. Nem tetszett nekik. Konfliktusmentes napjaink száma 3 volt, mikor elkövettem azt a hibát, hogy kérdezni merészeltem. Ekkor lettem először leugatva, hogy mi az, hogy én ezt még nem tudom? Nem dolgoztam még ilyen helyen, ezzel tisztában is voltak, amikor felvettek, és emlékeztek, mit kértem egyedül? Na, itt már tudtam, hogy nem kapom meg.

(ez az első blogbejegyzésem ezen fiók alatt) Akinek problémát jelent a homoszexualitás témaköre, annak a lenti sorokat nem ajánlanám.

Sziasztok!

Hadd mutatkozzak be pár szóban: egy 18 éves srác vagyok, középiskolás, és most érettségizem. Ja, és meleg. A felismerés nagyjából 13 éves korom környékén tört rám, azóta tudom kifejezetten, hogy márpedig én így születtem.

Nem fogtam ezt fel egyébként soha tragikusan, szinte természetesnek vettem, mint ahogy azt is, hogy kívülről a "hetero" arcomat kellett mutatnom. Nem volt nehéz: egy kicsit sportos, vékonyabb alkatú srác vagyok, ráadásul a külső jegyeimet tekintve is mindenképpen férfias és szerintem helyes is (nem felvágásból, ez a magamról alkotott képem).

A dolog azonban egyre inkább kezd feszítővé válni. Az, hogy a családi vacsorák során a "Van már barátnőd?" kérdést rendszeresen egy poénnal kell elütnöm, egyre inkább kellemetlenebb. Lassan abba a korba érek, ahol már sok rokonom házasodott, szóval nálam is számítanak legalább arra, hogy egyszer egy gyönyörű leányzóval fogok beállítani. Én tudom, hogy ez nem fog megtörténni, ők még nem. Fogalmam sincs, hogy a konzervatív nagyszülők egy ilyen hírt hogy fogadnának, majd egyszer kiderül.

"A gyűlölet egy tartós vagy rövid idejű érzelmi állapot, amelynek tárgya lehet egy személy, emberek csoportja, állat, vagy tárgy, esetleg elvont fogalom. Lényege a gyűlölet tárgyának teljes elutasítása, utálat (...) A gyűlölet rendszerint nem éri be azzal, hogy a gyűlölet tárgyát elutasítja, hanem meg akarja rontani, semmisíteni, mindenképpen kárt tenni benne.."

Alsó közép osztály, tartozás nem sok és számlák is fizetve vannak, de itt meg is áll az élet, hónap végére már öröm ha jut parizer meg leértékelt "napos" kenyér az asztalra.
Antiszociális ex alkesz apuka + eléggé vallásos anyuka nevelt engem és a nővérem, úgyhogy nagyon felemás volt a nevelés. Ő lett a bulizós, züllöttebb életű gyerek, én meg az otthonülős antiszoc kocka.

A nővérem a nagyinál lakott 16éves kora óta mivel itthon folyamatosan veszekedett apámmal a bulizósabb életvitele miatt. Érettségi után valamit próbált dolgozgatni, tovább tanulni, de évente új dologba kezdett, sose fejezett be semmit, így töltötte be a 23-at.

Vannak olyan történetek, helyzetek, amikor szívesen valamit, de azt nemcsak hogy nevünkkel, még a nickünkkel sem vállaljuk fel.

Erre született meg a Logouton a Titokszoba, mely egy olyan felhasználó, akinek neve alatt bárki írása megjelenhet.

Így használhatod ezt a felhasználót:
1. Írj a modkerbe (anonim, csak a moderátorok láthatják a kérést!), hogy szeretnéd használni és egy Prohardveren nem használt emailcímet is adj meg. Login: az emailcím, jelszó: a címre megy ki.
2. Egyszerre egy felhasználó használhatja, érkezési sorrendben.
3. Két használat között ki van tiltva a felhasználó, hogy ne írhassanak privátokat az előző ügyben.
4. Logoutos címlapos írások és blogposztokat írhatsz vele és az írásokhoz tartozó topikokban fórumozhatsz (máshol ne). Megadhatsz aláírást, publikus emailcímet, de mindent törölj ki a használat végén.
5. Használat végén a privát üzeneteket töröld ki (különben a soron következő azt is látni fogja) és ismét írj a modkerbe.

Ez egy történet egyik fele. A másik fele nálad van. Ez csak a bennem hagyott visszhang, lenyomat, az én érzéseimé. Tudom, hogy ha kiírom, nem kerülhetem el, hogy mások ítélkezzenek, akár feletted, akár felettem. Ezért választottam ezt az utat és igyekszem nem hagyni benne nyomokat, amik hozzád vezetnének. Viszont ki kell írni, ki kell írnom a félelmet, a vágyat, a haragot, a szerelmet.

*

Félek a találkozástól.

Felhívsz, olyan hangon, mintha mi sem történt volna, hogy vissza akarod adni az egyetlen dolgomat, ami nálad maradt. A Renaissance DVD-m az, egy animációs film noir-történet, a nem túl távoli jövőbe helyezve. Jó Zsaru és Végzet Asszonya, fekete-fehérben elmesélve.

Hónapokon át keringtünk egymás körüli pályán, hogy aztán egyszer csak hirtelen átforduljon az „úgysem lesz semmi”-ből a „van valami, de mi?”-be. Egy este valahogy összekeveredtünk, a beszélgetés átfordult szenvedélyes vitába, az pedig csókba és simogatásba, áttörted az évek alatt felépített falakat. Aznap nálad aludtam, de nem veled – másik szoba, másik ágy. Másnap reggel beszélgetünk és egy szót nem ejtettünk az előző estéről. Közös programok jöttek, és meggyőztük magunkat megint, hogy túl különbözőek vagyunk, „úgysem lesz semmi”.

Kitépném mellkasomból saját szívem, s pokol tűzébe dobnám, s mind addig nézném, míg vörös vakító parázsból szürke hamuvá nem égne, hogy ne éreztesse velem hátralévő életem során ezt a kínzó fájdalmat, ami marja bolond és makacs lelkemet.

Álmaim, meddő reményeim, régvesztett hitem s emlékek újra kínoznak, és nem hagynak nyugodni, se erősnek látszani már jó ideje…összetört álmaim, amelyeket Ő miatta hagytam összetörni, mint egy hajszálvékony üveget. Eme álmok most kergetnek, kísértenek sötétkék éjszakákon keresztül, s minden hirtelen ébredésem után, fejemben hallgatom lassan halványadó kacajuk visszhangját.

Órákon keresztül lépkedek álmaim apró darabkáin, míg csak nem kezdem hitegetni magam, hogy ez nem valóság, nem fáj/fájt s soha nem szerettem igazán – így hazudva saját magamnak, egy kicsiny pillanatra tudom elkergetni eme érzést, tehetetlenségem gyötrelmét s végre fellélegezni…nem oly sokáig.

Gyere, ülj le, mesélek neked valamit bizalmasan, százszemközt. Rólam lesz szó. Nem érdekel, hogy nem érdekel, akkor is kiöntöm a kecském. Mi? Ja igen, lelkecském. Ülj vissza. Maradsz. Tölts.

Pár hónapja kezdődött tán. Megtetszett. Nem fogod elhinni tán, de eleinte nem is kapcsoltam. Csak később esett le a tantusz, miután már sokadszorra álmodtam vele, és egyre többször lebegett az arca a szemem előtt. Nem, azt hiszem, nem szellem volt, azóta is láttam élve párszor. Azt hiszem, sokszor csak a szerencsémen múlott, hogy a kósza látomásban elmerengve nem villanyoszloptól eltorzult arccal kellett hazabicegnem. Hiába, a sors keze. De az. Kész csoda. Persze, a villanyoszlop kikerülése is az. De ki beszélt itt arról?

Látod, megint elkalandozom... tölts magadnak, én majd később.

Hogy ki ő? Nem mondom el, ne is várd. Tudod, ez amolyan titkos dolog. Hadititok. Ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek. Nem félek én attól, hogy elcsábítanád. Na jó, egy picit. Azt hiszem. Mostanában biztos vagyok ám a dolgaimban. Hogy szerelmes vagyok-e? Talán. Vagy mégsem? Most mit nevetsz? Tudod ő is szokott nevetni. Szépen. Csak keveset hallom. Jó, fület mosok, ígérem.