Gyere, ülj le, mesélek neked valamit bizalmasan, százszemközt. Rólam lesz szó. Nem érdekel, hogy nem érdekel, akkor is kiöntöm a kecském. Mi? Ja igen, lelkecském. Ülj vissza. Maradsz. Tölts.
Pár hónapja kezdődött tán. Megtetszett. Nem fogod elhinni tán, de eleinte nem is kapcsoltam. Csak később esett le a tantusz, miután már sokadszorra álmodtam vele, és egyre többször lebegett az arca a szemem előtt. Nem, azt hiszem, nem szellem volt, azóta is láttam élve párszor. Azt hiszem, sokszor csak a szerencsémen múlott, hogy a kósza látomásban elmerengve nem villanyoszloptól eltorzult arccal kellett hazabicegnem. Hiába, a sors keze. De az. Kész csoda. Persze, a villanyoszlop kikerülése is az. De ki beszélt itt arról?
Hirdetés
Látod, megint elkalandozom... tölts magadnak, én majd később.
Hogy ki ő? Nem mondom el, ne is várd. Tudod, ez amolyan titkos dolog. Hadititok. Ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek. Nem félek én attól, hogy elcsábítanád. Na jó, egy picit. Azt hiszem. Mostanában biztos vagyok ám a dolgaimban. Hogy szerelmes vagyok-e? Talán. Vagy mégsem? Most mit nevetsz? Tudod ő is szokott nevetni. Szépen. Csak keveset hallom. Jó, fület mosok, ígérem.
Kölcsönös-e? Nem, ő azt hiszem, nem is tud róla, és úgy látom, én nem dúlom fel annyira. Ez már csak így van, ismered a felállást; beszari nyúl kontra imádat trágya. Tárgya. Pancser dolog, mi? Ne válaszolj, tudom magamtól is. Mondom ne... mindegy. Naná, hgoy keresem a társaságát, zsonganék körötte, mint egy méhraj, de messze van, elérhetetlen. Fizikailag is. Egyelőre csak várni tudok, néha zaklatom hülyeségekkel. Még pár hét és újra a közelében tudhatom magam. Hiányzik. El vagyok szállva? Dehogy. Jó is lenne felhők felett lebegni. Milyen MALÉV? Hülye poén, ugye tudod? Nem baj, tölts.
Te most komolyan azt kéred, hogy meséljek, hogy néz ki? Látom, te sem voltál eddig azon az oldalon. Arca, akár a felkelő nap, szemei csillagként tündökölnek, mosolya gödröcskéi szebbek a tenger hullámainál, haja úgy omlik alá, mint a Niagara zuhataga, ajkai, mint az illatos eper. Mi az, hogy milyen színű a szeme? Honnan tudjam én azt? Nem, igazából ezt csak hallottam valahol, de tetszett. Tudom, milyen a szeme. Szép. Neked ennyi legyen elég, az én esetem, nem a tied (bármi legyen is az).
Jól van, elmondom. Az élet szeszélyes sodrása lévén ismertem meg egy-két éve. Van egy közös társaságunk, ott mutatták be nekem. Akkoriban nem szenteltem neki túl nagy figyelmet, tudod, hogy van ez, nem ő a társaság középpontja. Persze azért egyenlőek vagyunk, csak vannak egyenlőbbek. Nem baj ez, mindenkit másért szeretünk. Hogy engem miért? Fogd be a szád. És őt miért? Ha ismernéd, tudnád. Megragad. Nem, nem csak engem, és nem csak így. Egyszerűen csak van benne valami. A légkör, ami övezi, valahogy olyan különleges. Ha egy kicsit figyeled, észreveszed. Ott van a szavaiban, a hangjában, a gesztusaiban, mindenütt. Olyan, mint... nem is tudom. Olyan mókás. Érdekel is engem, hogy elfogult vagyok. Éld úgy az életed, hogy nem vagy az. Lehetetlen? Nalátod.
Tölts.
Szóval itt vagyok, elsírom a bánatom, és nem lépek semmit. Nevezhetsz töketlennek, hülyének, baromnak és marhának, csak nehogy összetörd azt a szép asztalt zuhanás közben. Szeretnék már tenni valamit, de nem sikerült semmit kiötleni. Tanácsokat kaptam már bőven, egyik sem tetszett, ne fáradj. Úgysem fogadom meg. Meglátom még.
Csak legalább én tudnám már eldönteni végre, mennyire is szeretem...
Idd ki, megyünk.
