Ez egy történet egyik fele. A másik fele nálad van. Ez csak a bennem hagyott visszhang, lenyomat, az én érzéseimé. Tudom, hogy ha kiírom, nem kerülhetem el, hogy mások ítélkezzenek, akár feletted, akár felettem. Ezért választottam ezt az utat és igyekszem nem hagyni benne nyomokat, amik hozzád vezetnének. Viszont ki kell írni, ki kell írnom a félelmet, a vágyat, a haragot, a szerelmet.

*

Félek a találkozástól.

Felhívsz, olyan hangon, mintha mi sem történt volna, hogy vissza akarod adni az egyetlen dolgomat, ami nálad maradt. A Renaissance DVD-m az, egy animációs film noir-történet, a nem túl távoli jövőbe helyezve. Jó Zsaru és Végzet Asszonya, fekete-fehérben elmesélve.

Hónapokon át keringtünk egymás körüli pályán, hogy aztán egyszer csak hirtelen átforduljon az „úgysem lesz semmi”-ből a „van valami, de mi?”-be. Egy este valahogy összekeveredtünk, a beszélgetés átfordult szenvedélyes vitába, az pedig csókba és simogatásba, áttörted az évek alatt felépített falakat. Aznap nálad aludtam, de nem veled – másik szoba, másik ágy. Másnap reggel beszélgetünk és egy szót nem ejtettünk az előző estéről. Közös programok jöttek, és meggyőztük magunkat megint, hogy túl különbözőek vagyunk, „úgysem lesz semmi”.

Egy este megint összekeveredtünk. Ezúttal nem csak aludtunk. Persze, nem voltak előjelek, nem voltunk készek, nem védekeztünk.

Másnap reggel úgy viselkedünk, mintha nem történt volna semmi. Vártam a kérdést, hogy van-e folytatás, de Te sem tetted fel, én sem. Kiléptem az utcára, mintha mi sem történt volna. Akkor gyáva voltam.

Másfél nappal később telefon: „Ugye tudod, hogy nem védekeztünk?” – Életemben egyetlenegyszer történt meg, hogy elfeledkeztem róla. Semmi baj, megbeszéljük, hogy este együtt megyünk ambulanciára, kiváltjuk a gyógyszert. Egész délután rossz érzés gyötör, nem a lehetséges gyerek miatt, hanem mert igazából nem tetszik a hormonális lórúgás gondolata, hogy Te, aki fontos vagy, ilyet vegyél be.

Felhívsz és azt mondod, „Vigyázz magadra!” – én pedig azt mondom, hogy „Ne aggódj, addig nem dobom fel a bakancsot, amíg vissza nem kaptam a DVD-met.”, mert nem bírom megállni, mert nem tudok úgy tenni, mintha nem erjedne az ereimben a rozsdás késeid mérge.

Amikor találkozunk, Te sírva jössz oda, hogy nem akarod ezt, ha lesz gyerek, meg akarod tartani. Utoljára négy éve volt „bébipara” az életemben – négy évvel idősebb és érettebb vagyok azóta, tudom, hogy a gyereknek nincsen megfelelő pillanat, de rádöbbenek, hogy szeretem a lehetséges anyját és akkor sem kényszeríteném rá az akaratomat, ha pánikolnék a baba gondolatától. Te egyrészt nem hiszed el, másrészt nagyon örülsz, nekem is és a döntésemnek is. Akkor bátor voltam.

Hivatalosan együtt vagyunk, együtt alszunk. Másnap házibuli, a Te bulid, ahol én nagyon rosszul érzem magam. Mert ott kell egyszerre az egész baráti köröddel, az exeiddel szembenéznem, ami egyszerre nagyon sok. Te törődsz velem, és kimondasz egy mondatot, aminek lehet, hogy nem mérted fel az erejét, a súlyát: „Ott akarok lenni, amikor történik veled valami.” Nekem nagyon jólesik.

Másnap reggel, a buli után felkelünk, én megkérdezem, hogy miután hazaugrottam, este visszajöjjek-e segíteni a takarításban, a romeltakarításban. Este megjövök, elmosogatok mindent (heroikus munka volt), majd miután mindennel végzünk, Te elém állsz és azt mondod az arcomba, hogy „Hiba volt visszahívnom téged.” Rád meredek, érzem, ahogy megforgatnak bennem egy rozsdás kést, az elsőt, majd szó nélkül hazamegyek. A város másik felében lakom, éppen hogy elérem az utolsó járatot.

Felhívsz és arculcsapásként élem meg az egyszerű „Hogy vagy?”-kérdést is, mert ugyan zárójelben, de ott lüktet bennem a szerelem, a haraggal vegyítve.

Még aznap éjjel beszélünk telefonon, bocsánatot és időt kérsz, mert sok minden történt rövid idő alatt. Lassítsunk. Egyetértek. Számomra is sok. De már rég nem vagyok gyáva.

Két nap múlva újra telefon, azt mondod, találkozzunk. Hosszú évek szimata azt súgja, hogy nem azért szeretne látni, mert hiányzol neki és rákérdezel. Igen, szakítani akar, mert most úgy érzi, ez a helyes, ahogy pár nappal korábban úgy érezte, meg akarja tartani a babát, ha van. Másfél órán át érvelek, majdhogynem könyörgök. Szerelmes vagyok, ez van. Aztán rájövök, hogy hiába. Azt mondom, holnap megyek a nála lévő cuccaimért. Második rozsdás kés.

Másnap este megjelenek. Egyszerű a feladat: ki és be, a legrövidebb idő alatt. Amit el akartam még mondani, leírtam neked. Legalábbis akkor úgy gondoltam. Te csak nézed, ahogyan pakolok – kevés cucc, nem költöztem be attól még, hogy négyszer-ötször nálad aludtam, csak adtam kölcsön dolgokat; sokra tartom a saját függetlenségemet – és mosolyogsz, a végén pedig azt mondod: „Majd túl leszel rajta.” – erre pedig csak azt lehet válaszolni, kellő iróniával, hogy „Köszönöm a kedvességedet.” Harmadik.

Felhívsz és a hangod hallatán a szívem egy pillanatra a torkomba ugrik. És én nem akarom ezt.

Töprengek, hogy tudunk-e ezek után barátok maradni. Két nap gondolkodás után arra jutok, hogy nem. És arra is, hogy akármennyire is szeretném, képtelen vagyok felvállalni érzelmileg egy olyan gyereket, akinek lehetséges, hogy rá sem tudok nézni az anyjára többet. A kicsit megtartjuk, a nagyot kidobjuk – de a nagynak is van választása, és így nem lenne jó apa. Saját tapasztalat pedig az, hogy a rossz apa rosszabb a „nincs apa” opciónál. Most így érzem, lehet, hogy mire megszületne, teljesen máshogy látnám. De nem mondhatom ki jó szívvel, hogy tudnám vállalni. Furcsa ezt mondani, de nem vagyok gyáva, ez a döntés a helyes.

Tudom, hogy tovább kell lépni. Úszni kell, mint a cápáknak, hogy nehogy elsüllyedjek. Másfelé fordulni. Kitépni téged magamból, kiégetni minden sejtemből, amelyek utánad kiáltanak. És megteszem. Nem megy egyik napról a másikra, de van benne némi rutinom.

Amikor mindezeket elmondom, kiakadsz és durva dolgokat vágsz a fejemhez. És én besokallok. Unom, hogy még keresel, pusztán azért, hogy újabb és újabb részleteket forgass úgy, hogy az én szememre lehessen vetni azokat.

Szerencsére nincsen gyerek. Nem kényszerülök arra, hogy eldobjam magamtól.

Nem kell megszakadni a szívnek, elég megdermeszteni. Elég újraépíteni a falakat.

Több, mint egy hét telik el, minden egyes nap egy évszázad, sok-sok meditációval, útkereséssel, összegzéssel, a tanulságok levonásával. És akkor újra hívsz.

Félek a találkozástól.

Nem tudom, hogy mit fogok mondani, mit fogok tenni. Azt sem tudom, hogy Te mit fogsz mondani, mit fogsz tenni. Valószínűleg ott leszek, átveszem a DVD-t, majd hátat fordítok és elsétálok, mintha nem történt volna semmi, soha nem ismertelek volna. Nincsen hepiend, csak romok és túlélők.