Ismét egy téma, ami gyakran előfordul, amikor beszélgetések során hasonlítgatni kezdünk két országot, ezen bármely két ország a legtöbbször persze Magyarország és Németország (esetleg Ausztria), én most az előbbi párosításnál maradnék, hogy megosszam legutóbbi élményemet a szolgáltató szféra egyik szakágával kapcsolatban.

Cég és személy neveket természetesen nem említek, hiszen a történet célja nem bárki sarazása, inkább élménybeszámoló, kisebb-nagyobb tapasztalt különbségek, látásmód megosztása.
Hajat vágatni legtöbbünk szokott, gyerekkorban mindenkinek volt ismerőse, akinek „Anya ezt egy lábos és saját kézügyessége segítségével“ oldotta meg, van persze, aki a mai napig magának „tolja le“, én azonban abba a táborba tartozom, aki mindig is szerette ezt szakértő, szakmát tanult ember kezeire bízni.
Sokáig volt is bejáratott fodrászom, több is, majd idővel kit gyermekvállalás, mást elvándorlás miatt vesztettem el, így kötöttem ki még otthon az egyik, franchiseban működő fodrászat szalonjába. Itt sem volt állandó fodrászom, mindig aki szabad volt, az vágta.

Szóval ideje albérletet találni magunknak! – szólt a legnagyobb falatnak ígérkező feladat.

Alapvetően alapos embereknek gondolom magunkat, ezért már a kiköltözés előtt picivel fórumozással hangolódtunk értsd lomboztuk le magunkat, elég hamar szembesül az ember a ténnyel, hiszen napi szinten olvashattuk, hogy mennyire nehéz albérletet találni. Az. Tényleg. Piszok nehéz. De tényleg.

Erről bizonyos időközönként a hazai médiumok is megemlékeznek, hogy nem csak a magyarországi albérlethelyzet nem egyszerű, de a legtöbb európai nagyvárosban hasonló a szitu, így egy ekkora városban, mint Frankfurt szintén nem lesz sétagalopp.

Kiköltözés után ki-ki eldöntheti, hogy a városi nyüzsgésben kíván élni, vagy kicsit távolabb, csendesebb környezetben.
Idekint elég gyakori az is, hogy valaki 30-40 –vagy akár több – Km-ről ingázik nap, mint nap, ezt gyönyörűen szemléltetik az autópályákon reggelente Frankfurtba befelé, délután pedig a kifelé vezető oldalon kialakuló 4-6 sávos “parkolók” is.

Mostanában több bejegyzés is született hasonló témában – azok jellemzően a HA-n belüli állapotok illusztrálására, szóval gondoltam álljék itt egy kis betekintés egy másik szegmensbe is…

Az utóbbi hetek, sőt talán már hónapok tapasztalatai során egyre gyakrabban merült fel bennem is a kérdés, vajoin miért nem képes a civilizált ember emberi módon kereskedni?
Természetesen jár a tisztelet annak a nagyon szűk rétegnek, akiben megvan még ez a “csodás” képesség, ami a köznyelv értelemnek is hív, azonban a nagy többség híján van ennek, pedig nem rakétatudomány szerintem… ráadásul mára sikerült odáig eljutnom, hogy inkább szórakoztat, semmint bosszant, ezt majd lejjebb kifejtem.

A sztori is inkább csak történetmesélős jellegű, tehát a végén a csattanót, vagy az ostorozást ne tessék várni.

Vegyük fel ott a fonalat, hogy Németország egyik, ha nem a legnagyobb apróhírdetési oldalát (kleinanzeigen.ebay.de) már Magyarországon élve is ismertem, mint megannyi csodás ritkaság, ínyencség lelőhelyét, amihez a távolság végett csak annyira fértem hozzá, mint a valóságshow hősök nagy része az irodalom és nyelvtan tankönyvekhez, sok hírdető nem is szívesen postázott pl. Magyarországra, vagy olyan termékeket szerettem volna venni, aminek a postázásától tartottam (törékeny, sérülékeny dolgok), ismerősi körben is kevesen éltek akkor még Németországban, szóval nagyrészt a linkeket küldözgettük egymásnak a baráti körben, ha valami ritkaságba futottunk (autóalkatrészek, kiegészítők, játékok, tényleg bármi), ment a kollektív nyálfolyatás, és álmodozás, hogy csak össze kellene rakni hátul a sufniban egy multiplikátoros telebabrátoros teleportot, aztán slutty…

Ha már a géppark eddigi tagjairól is megemlékeztem, akkor a flotta utolsó tagja, a GSi is megérdemel egy memót.

Az Astra GSi az igazi oldschool "Hot-Hatch" korszak fénykorának egyik szülötte, amely őrület még a legelső generációs Minivel vette kezdetét, majd aztán valahol a 80-as évek környékén pörgött fel igazán, amikor több márka is úgy érezte, hogy ezt az ajtót bizony be kell rúgni, és sorra jöttek ki a mára már ikonikus darabok, mint VW Golf Gti, Peugeot 205 Gti, Ford Xr2-3i-k, Honda Civic i-VT, majd VTi, plusz lehetne még sorolni napestig, és ahol az Opel is jelen kívánt lenni.
Így született meg az akkori, D Kadett 1.8-as, 115 lovas motorral szerelt GTE változata.
A maga korában talán nem övezte akkora hype, mint manapság, természetesen mint minden, amiből egyre kevesebb van, úgy ennek az ára is mára az egekbe emelkedett.

Ott tettük le a kagylót, hogy a szerződést szignóval ellátva visszaküldtem a CÉG-nek, mi pedig elkezdtük realizálni fejben, hogy bizony az, amiről az előtte lévő hónapokban ábrándoztunk, megvalósul.
Apró megjegyzés, elképzelhető, hogy egy-két apróság kimarad, mivel 2 évre visszatekintve már nincs meg minden részlet kristálytisztán, valamint a memóriám is olyan, mint kedvenc politikusainké adóbevalláskor, előre is sorry, ha valakinek hiányérzete lesz…

Mivel ekkor volt még a költözésig cirka 2 hónap, így bőségesen volt időnk mindenre, ezért túl nagy stressz sem volt, a változás, újdonság miatti izgalmat leszámítva.
Különösen, mivel a németországi dolgokat otthonról egyébként is esélytelen intézni.

Nekiláttunk az albérletben szortírozni a dolgainkat, mi az, amit vinni akarunk magunkkal, az idő előrehaladtával nőtt a már összepakolt – és ezáltal folyamatosan kerülgetendő – dobozok száma, illetve a felismerés, hogy “qrvára nem fogunk beférni a két autóba” (C Corsa/F GSi).
Amik nem kellettek azonnal, azon dobozok elkerültek a korábbi gyerekszobákba, szekrények tetejére, telek pincéjébe, és nagyjából sikerült annyira hatékonyan összedobozolni, hogy mégis volt esély.
A helyzetet picit segítette, hogy a kiköltözés előtt 1 héttel még leszerveződött egy céges út a leendő irodába, egy amolyan bemutatkozós, projekt átvevős hétre, szóval az ekkor kapott bérautó is szikrát húzott az aszfalton Budapesttől a célunkig.

Az előző összefoglaló után azt gondolom, érdemes kicsit időrendbe kapni a történetet, tehát kezdjük picit a háttérrel, avagy mit is keresek itt?!

Ahogy a korábbi bejegyzésekben már szóba került, én abba a csoportba tartozom, aki részben tudatosan tervezetten ( és mellé persze egy adag szerencsével is, ez vitathatatlan ) jutott a külfödi munkalehetőséghez, azaz nem a panel erkélyéről látott osztrák és német rendszámú 320d-k tömegétől megrészegülve szaladtam be a szobámba, pakoltam be a bőröndömet és álltam másnap Rákospalota-Újpest vasútállomáson 3 parizeres zsömlével a FILA hátitáskámban várva a 3-as vágányon a "Jobb élet" sebesvonatot.

A történet nagyjából a kiköltözés előtt 3 évvel kezdett körvonalazódni. Ekkor 2 éve dolgoztam egy autóipari multinacionális cégnél (egyetem utáni első munkahely), mérnöki pozícióban. A csoport két "félből" épült fel, egyik fele mi a budapesti telephelyen, a másik fele Németországban.
Ebből fakadóan a projektek/feladatok cirka 50-60%-ban nemzetközi projektek voltak, ez amellett, hogy felelősségben is komolyabb kihívás, egy remek lehetőség is, hiszen az elért eredményeket nem csak a helyi vezetés, hanem a német csoportvezető, illetve általa az ottani vezetés felé is lehetőség volt prezentálni.

Az előző bejegyzés a vártnál picit szélesebb körben szabadult el, azonban, hogy ne érhesse szó a ház elejét, hogy csak gúnyolódni könnyű, illetve, hogy picit konstruktív is legyek, összeszedtem, hogy nagyjából mégis milyen összeget lehet kifelé lapátolni a talicskából egy hónapban, amibe hónap végén vasvillázza bele az ember amúgy a milliókat minden munkahelyen (a legendák szerint).

Ennél a témánál számomra különösen érdekes, hogy míg több blog, oldal foglalkozik a külföldre költözéssel, a külföldön éléssel, addig a legtöbb alkalommal csak arányokkal dobálóznak, "jobban élek" - "több marad meg" kifejezésekkel, ám ezek egyike sem SI mértékegység legutóbbi ismereteim szerint (még), ellenben ami hasznos lehetne azoknak, aki külföld felé kacsintgat, az egy alapos, részletesebb leírás összegekkel, konkrét példákkal, de ugye ez a része már elmarad, csak a hangzatos lözungokat puffogtatják... #bezzegnyugaton

Gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert biztosan sokakban indulatot fog kiváltani, egyet nem értést is akár, ám vállalom.
Illetve az általános reakciókra is nagyjából fel vagyok készülve, biztosan lesz, aki szararcnak fog elkönyvelni, stb., pedig nem az a célom, hogy lenézzek most bárkit is, előrebocsájtanám - amit majd nyilván többen megkérdőjeleznek -, hogy írásom forrása nem irigység, vagy keserűség, se semmi hasonló, okom sincs rá, egyszerűen a mögöttes gondolatmenetével ezen embereknek nem tudok azonosulni.

Szóval van az úgy, hogy az ember egy új környezetbe kerülve előbb-utóbb elkezdi felfedezni, milyen kapcsolati lehetőségek, kommunikációs csatornák vannak, források, ahonnan a már korábban ideköltöző, így régebb óta itt élő emberek tapasztalatából hasznos tanácsokat tudunk szerezni a saját "újrakezdésünk" segítése végett.
Kiköltözés után én is így tettem, természetesen az Arckönyv birodalmában nincs olyan, aminek nincs csoportja, így a környékbeli magyarok csoportra is relatíve hamar rábukkantam.
Csatlakoztam hát, és bevallom, hogy az államat azóta is csak nagy nehézségekkel sikerül a helyén tartani, pedig mondhatnánk, hogy "gondolhattad volna".

Múlt hétvégén az idő is kedvezett, így szolid autós napot tartottam, aminek keretében volt időm kipróbálni a hazalátogatás alatt beszerzett autoápoló cuccokat is.

Az elöző posztban már említettem, de ismétlés a tudás anyja, hogy az autóápolós topicban olvasottak után elszántam magam, hogy minőségi kezelést fog kapni ezentúl az autó, ezért kezdésnek beújítottam egy Autoglym Leather Cleanert ( bőrtisztítót ) 3300 Ft-ért, és ugyancsak Autoglym Leather Care Balm-ot ( bőrápoló balzsam ) 5300 Ft-ért.
Valamint a szomszéd polcon pislogtak rám a különböző karceltávolító paszták, gondoltam adok nekik egy esélyt, ezért lekaptam egy Turtle Wax Magic Color tubust ezüst színben ( ezen kívül fekete, fehér, és kék színben is elérhető ) 3700Ft-ért.

Az első bejegyzések egyikében már említésre került aktuális gépparkom régebbi klubtagja, az idén Youngtimer korba lépő ( milyen szokatlanul hangzik ez egy Opel Astra F-re mondva ) Gsi, ami nem sokkal ezelőtt lépte át a 8. közös évünket, ebből az első 6 évben mindennapos csataló és játszós élményautó szerepében tündökölt egyszerre, azonban a kiköltözés, és az itteni szabályok miatt beszerzett német rendszámos autó miatt immár kizárólag a második funkcióra - "hétvégi játszósautó"-ként - van használva.
A kiutazás előtt még frissiben megújítottam a műszaki vizsgát rajta, hogy két évig ezzel se legyen gond, azonban az idő megállíthatatlanul pörög, amit mi sem bizonyít, minthogy eljött az újabb vizsga időpontja.
Ami egyúttal azt is jelentette, hogy várt ránk egy 1000km-es hazaút vele, majd persze mégegyszer ugyanennyi vissza.

Alapvetően nem szoktam nagyon zabszemezni a hazautak előtt, ugyanis a géppark műszaki állapotára elég háklis vagyok, valamint a generál óta belepörgött cirka 25 ezer Km az autóba, ami alatt a kopó dolgokat leszámítva mindössze egy darab szelepfedél-tömítés igényelte a cserét ( ezek a csodálatos parafa darabok sosem lesznek oly tartósak, mint a gyári, peremes gumi ), de ezen kívűl pisszenés nélkül türte a hétvégi szerpentinezést, hajtást.