Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem a dohányzás az. Már nem tudom pontosan mikor kezdtem el szívni a cigit, de úgy saccolom, körülbelül 10 éve ütöm a szöget a koporsómba. Az elmúlt 3 évben napi 1 doboz volt a mennyiség, bulik, túlórázások alkalmával másfél doboz.
Tudom ez elsőre nem tűnik soknak, hiszen vannak emberek, akik nálam keményebb mennyiségeket képesek elszívni. Na de akkor ezt a napi 1 dobozt megpróbálom lebontani, hogy milyen időszakonként szívtam el egy szállal. Mivel három műszakban melózom, ezért most az egyszerűség kedvéért csak a délelőttös műszakot veszem példának.
- Felkelés után sosem gyújtottam rá, csak miután beértem a munkahelyemre. Ez kb. fél órába telt.
- Egyet szívtam el munka végeztével, hisz úgymond ünnepeltem a 8 órás műszak végét.
- Haza mentem megebédeltem, ebéd után ismét dukál egy cigi(kb. délután 3-fél 4 lehet).
- Ezután egy 2-2,5 óráig szünet majd még egy cigi.
- Vacsora, zuhany, fogmosás,ilyenek, majd lefekvés előtt még egy cigi.Alvás majd kezdődik elölről minden újra.
Mennyi volt? 5 szál. Mi maradt ki? Ja, hogy munkában mennyit cigizek....Tessék megkapaszkodni...a MARADÉK DOBOZT. 8 óra alatt....ez kb. 14-16 szál.
Ez ment az elmúlt 3-3,5 évben, tulajdonképpen amióta dolgoztam. Reggelente nehezen vettem levegőt, a különös az volt benne, hogy az első cigi után ez megszűnt. Hamar kimerültem, futás szóba se jöhetett, még most sem jöhet.
Először akkor ijedtem meg, amikor nem múlt el a fulladás. mikor még napközbe sem tudtam normálisan levegőt venni. Majd jött a rosszabbik rész. Szúró fájdalom a mellkasomon, nem középen hanem kicsit balra húzódva. Mondani sem kell az ütő megállt bennem, főleg hogy édesapám az év elején hunyt el, spontán megállt a szíve, és ő még csak sosem dohányzott. Én pont feleannyi idős vagyok, mint akkor ő volt. Az életem java még előttem van, így ha kicsit megkésve és bizakodva abban, hogy nem elkésve, de múlthét pénteken szívtam el az utolsó cigimet. Tudom, hogy az utolsót mert élni akarok!
Azt hittem az első 3 napom kritikus lesz, lévén ilyenkor a szervezet még igényli a mindennapi nikotint, kívánod a reggeli cigit, az étkezés utáni cigit. Nekem ez könnyen ment. Nem tudom miért, de már nem is érdekel, mivel most már a mozgás hiánya az amivel küzdök. A kezem mindig odamozdul a számhoz, és észrevétlenül, mintha cigi lenne a számba, kis részen szívom be a levegőt. Fura mi? Hát még nekem...
Már azt se tudom miért kezdtem ezt írni, hogy egyáltalán mit akarok vele mondani, ha van egyáltalán mondanivalója, de azt tudom hogy élni akarok. Élni! Megszabadulni a keresztemtől!

Hála a fórumtársak segítségének, sikerült kuckót választani(azaz már lélekben eldöntöttem hogy ez lesz, de kellett egy kis megerősítés).
Ebbe fogok költözni:[link] Ebben már remélem nem fognak annyira izzadni a vinyóim...

Most már lehet azon agyalnom hogy hova fogom tenni, mert az asztalra nem fér fel, a fölötte lévő polc miatt . Földre meg nem fogom tenni ennyi pénzért.

Tegnap tudatosult bennem hogy kezdem kinőni a jelenlegi kuckómat. Bár a látvány nem ezt mutatja, sajnos a tapasztalat igen...
[link][link]
Kénytelen vagyok új ház után nézni, csak azt nem tudom melyik éri meg az árát....jól meg kell gondolnom mit fogok venni, mivel ez már nem 20k lesz mint annak idején a CM690es házam....

Boldog Új Évet!

Milyen érdekes ez a mondat....

Az ember minden évben hajtogatja ezt a mondatot, remélve, hogy tényleg valóban így lesz. Persze mondja ezt a családtagjai, barátai,ismerősei számára hátha nekik is boldogabb jövőben lesz része. Mintha bárki is várhatna valami jobbat az elkövetkezendő évektől, az ismeretlen jövőtől...Sokak már megszokásból mondják e szavak hármasát, talán ők már rájöttek, hogy semmit sem jelentenek, üres szavak csupán, és azt hiszem a jövőben számomra is üresen csengenek majd. Soraimat könnyeimmel küszködve próbálom leírni, mert erre nem tudtam felkészülni...

2010. január 6.

Ezt a napot sosem fogom elfelejteni. Reggel 5:15. Álmosan keltem fel az ágyamból, megdörzsöltem a fejem. Kicsit fájt, de nem foglalkoztam vele sokat. Magamra kapkodtam ruháimat, kiálltam a garázsból és indultam munkába. Mivel nem lakom messze a munkahelyemtől, 5:35kor már arra alkalmas állapotban bent voltam a munkahelyen(még egy cigi is belefért). Könnyű napra számítottam, hisz év elején még nincs akkora pörgés, gyorsan eltelik a 8 óra és irány haza. Nem csak én voltam így, kollégáim is hasonlóra gondoltak, mivel 6 órakor még javában kávéztunk, majd irány a dohányzó(újfent)...,majd csörgött a telefonom...
Nővérem barátja volt, munkából hívott fel, mert a családból csak engem tudott elérni, lévén hogy édesanyám már lassan 2 hónapja le van százalékolva, nővérem pedig aznap szabadságot vett ki így mind a ketten aludtak.
- Tamás te vagy az? - kérdezte.
- Igen én, mi kéne?
- Anikót nem tudom elérni, apukád rosszul lett a boltban, és haza kéne menned...
Nem mondtam semmit, azt se tudtam hogy reagáljak, csak kinyomtam a telefont, majd odaszóltam a főnökömnek aki mellettem szívta saját koporsószegét, hogy haza kell rohannom, mert gond van, meg se várva a válaszát, rohantam a kocsihoz. Öt perc alatt odaértem, szinte haza, mivel a bolt ahol az eset történt alig volt 10 háznyira a lakásunktól....akkor már kinn volt az első mentő.
Két mentős térdelt édesapám mellett. Az egyikük éppen akkor vágta le róla a kabátját, a pólóját, míg a másik valamiféle tappancsokat rakott rá, egyiket a mellkasára, másikat valahova az oldalára. Majd következett az infúzió, majd a kis lufbalon(fogalmam sincs mi a neve), amivel manuálisan lélegeztetnek valakit. Persze hiába kérdezgettem mi történt nem engedtek oda. Miközben lélegeztetni kezdték az egyik mentős megkérdezte, szed-e apám valamilyen gyógyszert. Csak egy jutott az eszembe, a nevét nem tudtam ,csak hogy mire szedi. Közöltem az férfival, de válaszra sem méltatott...de nem is érdekelt. Nővérem ekkor ért oda, nem tudom ki szólt neki, talán az egyik szomszéd. Ő már sírva rohanna oda, de lefogom. Úgy se mehet oda.
Egyik mentős lélegezteti, míg a másik a mellkasát nyomkodja.

Szerintem az írás, mint minden művészi ág, kemény "munka", főleg ha az ember olyan, mint én .

Vannak olyan napok , amikor egyszerűen nem megy. Igazi kínszenvedés minden egyes szót papírra/monitorra vetni. A szavak szinte elrejtőznek az agyam egy rejtett zugába, mélyre ássák magukat, hogy még a legkeményebb munkával se lehessen előkaparni őket meleg vackukból. Szó szerint izzadok a "munka" alatt, pedig azért kezdtem el mert szórakoztatott. Ilyenkor cseppet sem szórakoztató. Az idő repül, de néhány óra alatt azt veszem észre, hogy alig egy oldal született meg, ami olyan silány, hogy azonnal ki is lehet dobni. Régen mindig ezt tettem, kidobtam munkám szerény gyümölcsét, örök feledésbe ítéltem. aztán egyszer elfelejtettem. Azóta azokat is meghagyom, legyenek akármennyire minőségen aluliak, mert egy későbbi pillanatban, még felhasználhatom őket(amikor átestek egy kiadós átfogalmazáson, javításon). Hupszi elkalandoztam.

Régóta küszködök ezzel a problémával, és eddig sikertelenül próbáltam leküzdeni… Mit akarok az élettől? Mit akarok az emberektől? Mit magamtól? Olyan kérdések ezek, melyekkel lépten, nyomon szembesülök, melyek számomra kemény akadályok, és sajnos nehezen küzdöm le őket (ha sikerül egyáltalán megbirkóznom velük).
Nem tudom, hogy mennyire lesz érthető az, amit most "monitorra vetek"; lehet, hogy értelmetlen lesz az egész, de muszáj kiírnom magamból.

Az egészet ott kezdeném, hogy jómagam nem vagyok egy magabiztos ember (legalábbis az élet nagy részében), megvannak a magam gátlásai, ami mások szemében kicsit soknak tűnik. Lassan a 23. életévemet taposom(ha valaki kíváncsi rám katt); talán nem nagy szám, hisz jó esetben még csak most kezdődik az életem, eddig még a tojáshéj is a fenekemen volt (egyesek azt csipogják, hogy még most is ott van). Vidám embernek tartanak azok akik ismernek, egy nagy gyereknek, akit ritkán látnak rossz passzban. Viszont az már feltűnt, hogy

Üdv minden kedves logout-os, fórumozó embernek!

Pár nappal ezelőtt egy mérföldkőhöz érkeztem egy kedves barátomnak köszönhetően, aki fura ötlettel állt elém...csináljak egy blogot. Először nem értettem miért javasolta ezt nekem(lassú felfogású lennék ), de aztán megváltozott minden, és létrehoztam első blogomat.

Azzal a céllal született meg a koncepció, hogy megfelelő környezetet biztosítsak az általam írt alkotás "megjelenéséhez". Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a logout nem megfelelő környezet, inkább az iromány nem éppen idevaló.

Mindenesetre, ha a továbbiakban is érdekel titeket ez a történet, akkor továbbra is szívesen látlak titeket a blogomon. A további részek ott fognak megjelenni.

Ím a link(a profilomba is megtalálható) a bloghoz: http://kristalyborton.blogspot.com/ (már felkerült a 2. fejezet)

(Bár még csak 4-en látogatták meg, azért bizakodó vagyok , elvégre már 4 embert elszórakoztattam. Itt a logout-on meg talán még többet is. )

2/1

1.

Újabb nap. Fáradtan kelt ki az ágyából, a tegnapi nap teljesen kimerítette. Körülbelül éjközépig ütötte a vasat, mert időre kellett elkészítenie egy magas rangú nemes díszes pajzsát. Bár fáradt volt, különösebben nem zavarta. Már megszokta az éjszakába nyúló munkákat, csak az zavarta, hogy ezek a „mindenhez” értő nemesek ugráltatják. Csináld ezt, csináld azt, holott azt sem tudják, hogy mi fán terem ez a mesterség. Legszívesebben elküldte volna őket valamilyen melegebb éghajlatra, de nem volt ostoba, ők fizettek a legjobban.
Miután megmosakodott, lement a pincébe és felhozott magának egy üveg bort, egy kis kenyeret meg sajtot. Viszonylag jómódban élt, nem kellett nagyon meggondolnia, azt hogy mit vehet meg és mit nem. Deratun egyetlen kovácsaként rendkívül előkelő vevői voltak, akik jól is fizettek.
Miközben reggelizett végiggondolta mihez kezd a mai nap, ha már egyszer szabadnapja van. Úgy számolta, hogy a nemesúr még egy óráig biztos nem jön a pajzsért, hisz az uraság túl lusta hogy korán keljen. Remélte, gyorsan lebonyolíthatja az üzletet, és elkezdhet összepakolni holnapra. Tervei szerint, ha kora délután elindul, és késő estig úton lesz akkor holnap reggelre meg is érkezhet Hannoralba, az egy hetes vásárra. Talán kereshet egy kis plusz pénzt, hisz mindig van valaki, akinek szüksége van egy páncélkesztyűre, pajzsra vagy fegyverre.
Norran legtöbb napja így kezdődött. Bár néha szeretett volna egy kis izgalmat vagy veszélyt az életében, mégsem indult újra útnak, hiszen lassan a negyvenedik évét taposta. Tudta, hogy még most is bírná a tempót, de gondolnia kellett a jövőjére is. Családot szeretett volna, és egy olyan munkát, amiből megélhet anélkül, hogy kockára tenné az életét, letelepedni egy nyugodt környezetben. Miután elfogyasztotta reggelijét lesétált a műhelyébe kinyitni a boltot.
Körülbelül fél óra múltán betoppant a nemes a pajzsáért. Fizetés után azonnal távozott. Egy cseppnyi jelét nem mutatta annak, hogy hálás lenne, de Norrant ez nem érdekelte. Mikor a férfi távozott, azonnal bezárta az ajtót és elkezdett összepakolni az útra. Összeszedte saját portékáit, kesztyűket, páncélokat, fegyvereket, mindent, amit talált, és amiről úgy gondolta, hogy eladható. Az épület mögött saját kis szekere elé fogta egyetlen lovát. A szekeret és a lovat együtt vette pár hónapja egy parasztembertől jó áron. Bár a jármű nem volt a legjobb, azért a célnak megfelelt.
Miközben a műhely mögött ténykedett lassan a város is életre kelt. Gyerekek játszadoztak mindenfelé, asszonyok osztották meg egymással a legfrissebb pletykákat, nemes urak kísérték feleségeiket más neves családokhoz, szóra se méltatva a pórnépet. Valóságos tömeg volt az utcákon, senki nem mondta volna azt, hogy ez egy kisváros, pedig alig élt itt párszáz lélek.
Már délre járhatott az idő, amikor úgy gondolta szünetet tart. Noha csak néhány kisebb dolog hiányzott a szekérről, de a kezei már sajogtak. Kellett nekem egész éjjel dolgoznom – gondolta. Annak viszont örült, hogy végre megszabadul pár napra attól a néhány fennhéjázó alaktól, aki vásárolni szokott tőle.
Ügyet se vetett a fennmaradó néhány zsákra, melyek még várták, hogy felkerüljenek a többi mellé, inkább leült a kedvenc hintaszékébe lazítani egy kicsit. Az épület teraszán lazítva figyelte az embereket, amint lassan hazafelé indulnak elfogyasztani szerény ebédjüket.
Alig telt el pár perc, amikor egy szokatlan alakot pillantott meg. A férfi mogorva tekintete nem sok jót sugárzott. Hatalmas termetével ellentétben, könnyedén lépkedett a tömegben. Azonban nem csak a termetével tűnt ki a tömegből. A fehér selyeminge, a fekete nadrágja, és a fényesre tisztított csizmája épp eléggé hangsúlyozta a nemesi rangját.
- Nagyszerű, még egy úri módú személy – dünnyögte az orra alatt Norran, amikor tudatosult benne, hogy a férfi felé tart.
A férfi megállt a lépcső előtt. Valószínűleg meghallhatta, mert egy pillanatra ránézett, és összeráncolta a szemöldökét. Norran úgy látta, mintha szóra nyitná a száját, de aztán meggondolhatta magát, szó nélkül elé lépett.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte helyénvaló udvariassággal, azonban valamin megakadt a szeme. A férfi inge alatt vértezet lapult, egy láncing.
- Úgy halottam maga a város kovácsa – jegyezte meg nyugalommal a férfi, miközben az egyik ablakon nézegette a férfi bent hagyott munkáit. – Remélem, tud segíteni nekem. A nevem Conrad Del Mortassin.
Norrant kissé meglepte az udvarias hangnem. Volt az ilyesfajta népséggel egy bizonyos előítélete. Biztos volt benne hogy nem idevalósi, de még csak nem is a környező városokból jöhetett.
- Az attól függ, hogy mit parancsol – kezdte volna Norran, de a férfi félbeszakította.
- Parancsolni… ugyan dehogy. Inkább kérnék, ha lehet – mosolygott.
- Hát… ööö… sok mindenhez értek, mármint a fémek megmunkálása terén. Szóval miről lenne szó?
A férfi belenyúlt a zsebébe és elővett egy fém nyakláncot. A láncon egy dísz lógott. Közelebbről megnézve egy pajzsot formáztak belőle, amin egy griffmadár ágaskodott. Norran valahonnan ismerősnek találta ezt a jelet, de nem tudta honnan. Egyetlen szépséghibája volt ennek a kéthüvelyknyi remekműnek, hogy egy lyuk tátongott a közepén.
- Volt egy kis balesetem – Norran felé nyújtotta, aki átvette.
- Fura baleset. – mondta miközben megvizsgálta – Tudja errefelé szokatlan a nyílvesszők által okozott lyukakat balesetnek nevezni – viccelődött.
- Hát igen. Ami azt illeti felénk is. – mosolygott továbbra is az idegen. – Szóval tud segíteni nekem? Tudja a nyaklánc eléggé fontos számomra.
- Az a baj, hogy én a fegyverekhez és a vértezetekhez értek igazán – mondta kissé sajnálkozva.
- Megfizetném! – próbálkozott a férfi.
- Itt nem a pénzről van szó. Nagyon aprólékos munkát, és odafigyelést igényel ez a gyönyörű ékszer, és nekem még ma el kell utaznom, Hannoralba. Egyszerűen nincs időm megjavítani. Sajnos.
- Értem. – mondta a férfi beletörődve.
- Higgye el, én szívesen dolgoznék rajta, de…
- Ugyan, ne mentegetőzzön. – szakította félbe Norrant – Majd keresek valaki mást. Azért köszönöm. – A férfi eltette az amulettet, és elköszönt.
Norran rosszul érezte magát. Életében először találkozik olyan nemessel, aki megadja neki a tiszteletet, a segítségét kéri, ő meg elzavarja. A nemes már majdnem eltűnt a szeme elől, mikor utána kiáltott.
- Kérem, Uram!
A férfi megfordult.
- Jöjjön vissza, megjavítom!
Conrad kissé meglepődött, de ezt az érzést gyorsan felváltotta az öröm, majd pedig a kíváncsiság. Lassan visszasétált a műhely elé.
- Nem azt mondta, hogy nem lesz rá ideje?
- Megjavítom, ha még elfogadja a segítségemet. Más úgysem foglalkozna a problémájával. Meg tulajdonképpen édes mindegy, hogy mikor indulok a vásárba, úgyis egy hétig tart – mosolygott. Persze ez nem volt igaz. A vásár első napjaiban mindenkinek több esélye van eladni a portékái nagy részét, de a férfi szimpatikus volt számára.
- Nagyon köszönöm. – Újra elővette az ékszert és odaadta Norrannak. – De biztos, hogy nem probléma?
- Biztos. – jelentette ki határozottan. – Csak jöjjön be érte holnap kora reggel.
- Értem. Akkor a holnapi viszontlátásra. – kezet ráztak, majd Conrad távozott.
Hát ennyit a terveimről – mosolygott magában – fene az áldott jó szívem. Norran mielőtt munkához látott magára zárta az ajtót. Nem akart újabb vevőket.

Sziasztok!
Én egy 22 éves falusi jómunkásember vagyok. Mielőtt bárki elkezdené eme írást olvasni egy kicsit szólnék az előzményeiről, és néhány szót magamról...
Imádok mindent ami fantasy jellegű, legyen az könyv, film, zene, kép...bármi. 13 éves voltam mikor közelebb kerültem ehhez a világhoz az asztali szerepjátékokon keresztül(MAGUS, D&D, LOTR), de máig rabja vagyok. Rengeteget olvasok, főleg Dragonlance, Forgotten Realms, és Káosz regényeket.
Körülbelül másfél éve írtam ezt a saját szórakoztatásomra. Akkoriban nagy volt a pangás mind játékok, mind filmek terén, és mivel unatkoztam (nem volt új, kiolvasatlan könyvem se) valamivel le kellett foglalni magam. Akkor mindössze 4 oldalig jutottam - ami nem mondható éppen nagy terjedelemnek. Ezután inkább visszatértem a hasonló jellegű fantasy-könyvek olvasásához - loptam,csaltam, hazudtam csak hogy új könyvhöz jussak:).
Akkoriban ajánlottak a barátaim egy könyvet(ők tudtak a 4 oldalas próbálkozásomról, el is olvasták): Stephen King - Az írásról. Mondták, hogy olvassam el mert a nagy sikerű író ebben a könyvben megosztja mindenkivel a tapasztalatait, fortélyait, szakmai tudását, hogy segítsen a vállalkozó szellemű poétáknak. KB 2 héten belül be is szereztem a könyvet és 2 nap alatt ki is olvastam, majd újra meg újra(asszem vagy 4x olvastam el), jegyzeteltem a saját megfigyeléseimet, az író tanácsait... Miközben olvastam a könyvet akkor ötlött fel bennem, hogy abból a 4 oldalas irományból mért ne csinálhatnék egy egész művet...ígyhát felvérteztem magam minden tapasztalatommal(akkor még nem sok volt) és nekiestem.
Újra elővettem azt a négy oldalt(az isten tudja miért tartottam meg) és írtam. Szerencsére fantáziában nem volt hiány, nagy segítségemre volt a szerepjátékos múltam(mindig én voltam a mesélő). Eleinte nem nagyon ment, nem az ötletekkel volt gond, hanem inkább a fogalmazáskészséggel, szókinccsel. (persze "Stephen-bácsi" is azt tanácsolja, hogy kezdjünk kisebb novellákkal, de én szerettem mindig a legnehezebb utat választani- a hülyeség gyógyíthatatlan, tudom:P)Volt olyan, hogy csak 4 sort sikerült kisajtolnom magamból 1 nap alatt, és másnap azt is töröltem, mert szúrta a szemem:). De lassan fokozatosan belelendültem.
Lassan teljes egésszé vált a történet, a "szereplőgárda", és 2008 januárjában be is fejeztem az első részét...(sikerült annyira komplexé alkotni történetet,hogy csak az utolsó néhány fejezet megírása előtt tudatosult bennem, ezt nem tudom leírni egy könyvben...).
Tulajdonképpen még mindig az első, és nyers változatában van az egész(a prológusát kivéve - az már így marad), sajnos nem volt időm kijavítani a hibákat, egyéb személyes okok miatt, de főként azért mert annyira kimerítő egy komolyabb, hosszabb terjedelmű mű megírása, hogy kellett egy pár hónapos szünet...(na jó a végére el is felejtettem).
Na ha már sikerült ilyen hosszú bevezetőt írnom, ideje rátérnem a lényegre...szal nem szövegelek tovább. Következzen a már számtalanszor átírt prológusom...Jó szórakozást!