Eme kis okfejtésemben nem próbálok meg semmi világrengető okosság feltárását, csupán könnyed formában próbálom megfogalmazni életem eddigi talán legsikertelenebb részét.
Nézzük is a bajok forrását. A NŐK. Szépek, aranyosak, finom az illatuk, szemetgyönyörködtető a "műszaki" kivitelezésük. Ez maga még nem is gond, ám mi van akkor, ha megpróbáljuk őket hozzáadni Bálinthoz. Az eredmény lehangoló: mintha két mágneses déli pólust próbálnánk egymáshoz közelíteni.
Mivel a forrást láthatóan könnyen azonosítottuk, nézzük, milyen okok járulnak hozzá eme roppant érdekes természettudományos jelenséghez. Ehhez először vegyük szemügyre mintapéldányunkat, Bálintot. Bálint 20 éves, átlagos testalkatú, a róla elmondottak alapján kellemes benyomást kelt. Egyes nőnemű egyedek szerint aranyos is, bár ez a jelző általában abban a kontextusban hangzik el, hogy "Aranyos vagy, de...". Kapcsolatépítését nehezíti az a tény, hogy gátlásai az átlagosnál erősebbek, viszont egy szerető barátnő utáni vágya minimum ilyen erős. Ez aztán a paradoxon...
Alanyunkról bővebb forrás megtalálható itt, ezért több szót most nem vesztegetnék rá.
Az okok hipotézisének felállításához szükséges még a korábbi, egytől egyig kudarccal végződött párkeresési projektek felületes ismertetése. Első vonzalmai egy nő iránt, mint a legtöbb fiatal életében, 12 éves korában érték. Aranyos lány volt, gyönyörű. Csak sajnos volt egy olyan kellemetlen tulajdonsága, amit túl későn ismert fel Bálint. Ez pedig az, hogy a lány csak játszadozott vele, de semmit nem akart tőle. Emberünk szívének ez nem esett túl jól, itt kezdődtek erősödni a gátlásai.
Második kiszemelt alanyánál már nagyobb sikereket ért el, ámde talán ennyivel tragikomikusabb a helyzet is. Ez már szakközépiskola 3. osztálya volt. Bálint, félve egy újabb csalódástól, nem is foglalkozott a lánnyal sokáig, ámde a nőstény addig-addig járta körül, mígnem vallomást tettek egymásnak. Minden nagyon szépnek, és jónak tűnt. Túlságosan is... Egy hét után a lány hirtelen bejelentette, hogy vége, minden magyarázat nélkül. Azt az állapotot, amiben alanyunk volt ekkor, nem írom le, aki volt már ilyen helyzetben, szavak nélkül is megérti.
Durván fél évvel később aztán beköszöntött a "nagy szerelem". Legalább is akkor még így hitte. Egy olyan nőnemű egyedre jutott a választása, akit már 12 éve ismert, és a lány már régóta odavolt érte, de ezt titkolta. Nagyon jól érezte magát vele, azonban a lány gyakran beteg volt, így nem tudtak annyi időt együtt tölteni, mint szerették volna. Eljött az érettségi, mindketten külön város egyetemére adták be jelentkezésüket, így a hölgy úgy érezte, az a tisztességes, hogy szakít egyedünkkel, mivel őt olyan jó embernek, és annyira jó társnak tartotta, hogy ezt érezte tisztességesnek vele szemben. Egy újabb paradoxonnak tűnő eset... Persze ezt csak később merte bevallani, az eredeti indok az volt, hogy csak barátként tud rá tekinteni, férfiként nem.
Aztán megkezdődött az egyetem, szinte azonnal meglátott egy másik példányt. Mondhatnánk, hogy szerelem első látásra. Kerülgette a lányt, kereste, hogy érhetné el a szívét, de mint az eddigiekből következik, újabb kudarc. Együtt mentek egy buliba, de ott egész egyszerűen rámászott egy másik férfiegyedre, és itt Bálint már tudta, minden kapu bezárult. Újabb kiborulás, agyilag elborulás.
Utolsó projektje egy mondhatni hamvába halt próbálkozás volt. Barátjáék koncertjén meglátott egy lányt. Nehéz munkával megszerezte elérhetőségét. Felvették a kapcsolatot, de természetesen a lány a szünet kezdete előtt nem akart új barátot, szóval a lekoptató duma, ennek ellenére vizsálati egyedünk egyik barátjával összejött. Hogy a játékos társadalomtól kölcsönvett kifejezéssel éljek: Epic fail!
Most, hogy az előzményeket kielemeztük, nézzük, milyen okok lehetnek, hogy minden egyes kísérlet kudarcot vallott:
- nem megfelelő az egyedünk: ez bizony megeshet, mindenkinek szíve joga eldönteni
- gátlások: nah igen, ez a kemény dió. Gátlások könnyen kiépülnek, annál nehezebben dőlnek le
- egyedünk rossz párválasztási metódusa: igen, itt is lehet gond, hiszen Bálint sajnos speciális igényeket állít fel egy nővel szemben: legyen szép, kedves, meglegyen a magához való esze (bár lehet pont ez játszik abban közre, hogy elutasítják ), valamint szereti a teltkeblű nőstényeket.
- a nagy számok törvényének elmaradó beteljesedése: eszerint megfelelő nagyságú mintánál a kívánt eseménynek be kellene következnie. Ez itt, mint láttuk, elmaradt.
- a már említett, "Aranyos vagy, de..." túlontúl nagy számú előfordulása
- az a ma már talán fucsának tűnő elve, hogy olyan nőkre nem hajt rá, akinek van párja, bár sokszor mondják neki, hogy csak az a nő foglalt, akin fekszenek
További észrevételek hozzáfűzését a tanulmányt olvasó kollégáktól várom.

A címnélküli vers

Ezüst hold fénye lebeg az ablakon át,
megvilágítva egy avítt szoba porát.
Érzés rég nem tette be lábát oda,
Mióta történt amottan egy bús csoda.

Fiú s lány egymás karába fonódva,
feküdt ágyon, s másikat csókolta.
Repültek a percek, teltek az órák,
Ők csak annyit éreztek, egymást szorítják.

Izzott a levegő körülöttük, csók csók után,
Kacér mosoly húzódott mindkettejük arcán.
Szerette volna a fiú, ha tovább együtt maradnak,
De muszáj volt elválni, kötelessége volt a leánynak.

A fiú kikísérte szerelmét, csókkal váltak el,
Intett a lánynak, száját búcsúszavak hagyták el.
Szerelme ott ült a buszon, mely egyre távolodott,
S a fiú mérhetetlen örömmel a szívében elballagott.

De aztán jött a vihar, mi ellen nincs oltalom,
Lány mondta: te fiúm nem lehetsz, csak barátom.
Mily kegyetlen játéka ez a sorsnak. Ó, Istenem!
Ez nem lehet a valóság, soha,soha, nem.

Ez még egy korai (egész pontosan 5 évvel ezelőtti) gyermeteg próbálkozásom. Mostanában azon gondolkodtam, hogy folytatnom kellene, de előtte szeretném kikérni a véleményetek, kedves fórumtársak. Szívesen látok mindenféle építő kritikát.

Prológus

1943. december 31. , az év utolsó napja. Ez a nap általában az ünneplésről, társaságok összejöveteléről és boldog pezsgőzéséről szól. Azonban két brit katona számára a kemény megpróbáltatások sorozatát hozta ez az éjszaka.
Franciaország nyugati részén, a Normanidában fekvő Calvados megye partjaitól kétszáz méterre egy zseb-tengeralattjáró tűnt fel. Személyzetét az alig huszonhárom éves Logan Scott-Bowden őrnagy és a vele egykorú Bruce Ogden-Smith őrmester alkotta. Feladatuk nem tűnt túl bonyolultnak, azonban annál több múlt rajta: ettől az akciótól függött a világtörténelem legnagyobb katonai hadműveletének, azaz az Operation: Overlordnak a kimenetele.
A feladat egyszerű: kijutni a partra, ott tizenkét helyen ugyanennyi mintát vételezni a talajból, a mintavétel helyét feljegyezni, majd irány haza. Minderre azért van szükség, hogy a geográfusok megtudják, a föveny képes-e elviselni a több tíz tonnás harckocsik súlyát.
Miután Logan kinyitotta a tengeralattjáró fedelét, csendre intette társát. Fülelt. Kisvártatva meghallotta, amit várt: a részeg német katonák hangos dáridózását. Ez nagyban megkönnyítette a feladatot, hisz így csak laza őrséggel kellett számolni.
A természet is segítette a küldetés kivitelezhetőségét: az eget vastag felhőréteg takarta, amelyen keresztül csak imitt-amott szűrődött át a halovány holdfény.
A tenger enyhén hullámzott, de a katonák ezt nem tartották veszélyesnek.
Logan visszamászott társához, és nekiláttak a felkészülésnek. Magukhoz vették pisztolytáskájukat, a deszantosoknál rendszeresített tőrt, a csuklóra szíjazott tájolót, a vízhatlan órát, a vízhatlan írótáblát és a szintén vízhatlan zseblámpát, valamint a legfontosabb eszközt, a tizenkét darab, egyenként harminc centiméter hosszú fémcsövet, amelyben a mintát kellett szállítaniuk.
Lassan beleereszkedtek a jéghideg vízbe, és úszni kezdtek. Amint közeledtek a parthoz, egyre erőteljesebben hozta feléjük az enyhe szél a németek nótázását, hangos nevetését.
Azonban a vártnál nehezebben haladtak, különleges védőruhájuk ellenére is nagyon fáztak. Próbáltak ezzel mit sem törődni, de egyre lassabban tudtak mozogni.
Nehezen, de végül elérték a partot. Tudták, hogy nincs idejük sokat pihenni, így hát azonnal munkához akartak kezdeni. Azonban alig tettek meg néhány lépést, egy keresőfény kezdte pásztázni a partot.
-Hasra! –súgta oda nyomatékosan társának Bruce. Mindketten belevágták magukat a nedves homokba. A keresőfény vakító erejű sugara alig néhány méterre suhant el mellettük.
-Ezt meleg volt! –mondta halkan, arcán kaján mosollyal az őrnagy.
Tudták, hogy nem mehetnek messze a víztől. Csak azt a területet járhatták be, ameddig a dagály elér, ugyanis a reggeli dagály feladata volt nyomaik eltüntetése.
Igyekeztek, amennyire tudtak. A préselt fémhengerek megtöltése nem okozott gondot, azonban a tájoló segítségével fel kellett jegyezni a vízálló táblára a mintavétel pontos helyét. Ez könnyű lett volna, ha nem a vaksötét éjszaka kellős közepén kell végrehajtani. Bár zseblámpájuk volt, annak használata nem volt éppen biztonságosnak mondható a német bunkerek tövében.
- Kész vagyok! –szólt csendben társának az őrmester.
- Én is. Induljunk vissza!
Amint belegázoltak a vízbe, kellemetlen meglepetés érte őket. A közben felerősödő szél annyira felkorbácsolta a hullámokat, hogy hiába próbáltak minden erejüket megfeszítve úszni, a víz kivetette őket a partra.
Újra nekirugaszkodtak: az eredmény azonban ugyanaz. Kievickéltek a partra és leültek erőt gyűjteni.
- Az nem lehet, hogy ilyen közel a célhoz egy kis hullámzás elszúrja ezt az egész rohadt akciót! –hördült fel Logan.
A némaság kínos percei következtek, amelyet csak a távoli szikláknak csapódó hullám erőteljes robaja tört meg. A hallgatást végül Bruce halk suttogása szakította meg:
- Nyugi, azt hiszem, tudom a megoldást! Annyi az egész, hogy meg kell figyelni a hullámzás ritmusát, és a bukóhullámok gyakoriságát. Amint elül a bukóhullám, a víz alatt beljebb úszunk.
Felálltak, begázoltak a vízbe és számoltak. Amikor úgy vélték, itt a megfelelő alkalom, lebuktak a víz alá és úsztak.
Azonban most is a parton kötöttek ki.
- Még egyszer! –szólt rá parancsolóan társára Bruce.
Újra begyalogoltak a vízbe, majd újra számolni kezdtek. Ezúttal jól időzítették a lebukást. Amikor újra kibukkantak a tengerből, már több mint tíz méterre voltak a fövenytől.
- Nem gondoltam volna, hogy még egyszer hasznát veszem annak a sok hülye elméleti oktatásnak az iskolában. –nevetett fel az őrmester.
- Jó, hogy legalább te figyeltél! –mosolygott bajtársa felé Logan.
Erejüket megfeszítve úszni kezdtek. Újra elöntötte őket a tenger hidege, amely szinte lefagyasztotta izmaikat. Csak egy cél lebegett előttük: elérni a nyamvadt tengeralattjárót.
A nagy erőfeszítés, a heves tempózás közben elvesztették egymást, ezt azonban egyikük sem vette észre.
Egyszer csak Scott-Bowden ordításra lett figyelmes. Egyből felismerte katonatársa hangját. Mivel azt hitte, görcsöt kapott, gyorsan úszni kezdett felé.
De amint közelebb ért, tisztán meghallotta társa mondanivalóját.
- Boldog újévet! Boldog újévet!

Gondoltam bemutatkozok egy kicsit, hogy mindenki tudjon rólam véleményt alkotni a maga részére. Remélem legtöbbetekben pozitív kép alakul ki, és nem csak egy szokásos fiatal srácot láttok bennem.

A keresztségben a Bálint nevet kaptam, 1990 január 22-én láttam meg a napvilágot. Már születésemkor bemutattam a világnak, hiszen farfekvéssel születtem, így a már ezen a világon élők először a hátsó fertályommal találkozhattak. Születésemkor kiderült, hogy szívzörejem van, majd azt hitték, hogy elmúlt, de egy évvel ezelőtt kiderült, hogy korántsem. Végül is ez nem komoly probléma, az élet semmilyen területén nem hátráltat.
Magasságom férfiaknál átlagos, 180 cm. Ehhez egy 72 kilónyi izomtömeg társul ()
Zalaegerszeg a szűlővárosom, a csodás göcseji dombvidék nevelt a maga finom dödölléjével. Általános iskolában rögtön elsőben egy osztályfőnökit kaptam, egy icipicit nem bírtam magammal. Ennek ellenére 6. osztályig kitűnő osztályzattal zártam valamennyi tantárgyam. 7. osztályban azonban egy kevésbé szívlelt osztályfőnököt kaptam, akivel nem volt túlságosan jó a viszonyom, így mind 7., mind nyolcadik osztályban becsúszott egy-két négyes. De sebaj, szerencsére a megyében a harmadik legjobb felvételit írtam középsuliba, így lazán bekerültem szívemnek kedves szakközépiskolámba, a Csány László Közgazdasági Szakközépiskolába.
Ez volt egyik legjobb időszaka életemnek. A világ legjobb tanárai tanítottak, az osztályfőnök se lehetett volna jobb, ezt úgy háláltam meg, hogy a lehető legjobbat próbáltam kihozni magamból. Ez úgy nézett ki, hogy a négy év alatt összesen 24 darab négyest, 1 darab hármast, és rengeteg ötöst szereztem. Így minden évben kitűnőre végeztem, kaptam igazgatói dícséretet, és rengeteg szaktárgyi dícséretet.
Második után letettem németből a felsőfokú nyelvvizsgát.
Negyedikben résztvettem egy, az OKM által szervezett versenyen, ahol a közgazdasági szekcióban sajnos csak a 17. helyen végeztem a 30-ból, de ezzel együtt megszereztem a középfokú közgazdasági érettségit, és ötven pluszpontot.
Az érettségit is kitűnőre tudtam le, magyarból 89%, matekból 98%, töriből 95%, németből 98%, és még elmentem az előre felvett emeltszintű közgazdasági érettségire is, ahol sikerül 88 %-ot teljesítenem.
Ballagáskor munkásságom elismeréseként az iskolától megkaptam a legmagasabb elismerést, a Csány Emlékérmet. Férfiember létemre nem szégyenlem bevallani, hogy sírtam, mint egy kisgyerek.
Jelentkezésem Pécsre, a PTE Közgazdaságtudományi karára adtam be, alkalmazott közgazdaságtan szakra, ahova államilag támogatott képzés keretében be is kerültem.
Azóta letudtam ott egy teljes évet, első félévben 4,14 lett a súlyozott átlagom, 3,66 a kredit szerinti. Második félévben 4,48 a súlyozott, 4,63 a kreditszerinti átlag.
Csonkacsaládban élek, anyámmal és 2,5 évvel idősebb bátyámmal, aki szintén a KTK-ra jár. Anyám állami alkalmazott, minimálbért (felülről) megközelítő fizetésből és az utánunk járó gyerektartásból járatja fiait egyetemre, hogy nekik jobb életük lehessen.
Remélem az eddig leírtakat nem veszi senki dicsekvésnek, ezek csak a valóságot tükrözik. Szeretem leírni, kimondani, amit gondolok.
Amennyire jól (?) megy a tanulás, annyira szerencsétlen vagyok a szerelemben. Eddig négy hölggyel hozott össze a sors, az első csak játszogatatott velem, majd eldobott. Ez még nem viselt meg (bár gátlásaim növelte), hiszen akkor még csak 14 voltam. Aztán a következő 17 évesen volt, a csaj odáig volt értem (legalább is ezt mondták), egy-két hónapos puhatolózás volt, majd 1 hónapig közös programok, aztán elmondtam neki, mit érzek. Ez nálam azért nagy szó, mert ilyenkor valahogy blokkol az agyam, és akadozik a szövegem, de nagyon. Nah, de vissza a történethez. Szóval egy hét után újra facér voltam, bár az okát a mai napig nem tudtam meg.
Ezt követően rendesen megzuhantam, fél évig nem volt kedvem még csak a nőkre se néznem. Aztán ősztől közeledett hozzám egy lány, akinek már 12 éve osztálytársam volt, nagyon jól ismertem, nagyon tetszett is, de nem akartam elrontani egy nagyon jó barátságot. De a szívnek nem parancsolhat az agy, ez lett életem legszebb karácsonyi ajándéka: megvallottam, mit érzek, és ő igent mondott. Ez a kapcsolat fél évig tartott... Az eleje nagyon jó volt, főleg egy csókokkal teli fél éjszaka... De sajnos nagyon sokat volt beteg, majd akarva, akaratlanul, de került engem... Majd véget vetett a kapcsolatnak, állítólag csak barátként tudott rám tekinteni, férfiként nem. (Gyanítom, hogy inkább az volt az ok, hogy ő Pestre ment tanulni, míg én Pécsre). No, itt megint megzuhantam, megígértem, hogy soha az életben nem leszek szerelmes.
Ezt sikerült is tartani 2 hónapig, de aztán az egyetemen megláttam egy lányt... Szép volt, mindenben megfelelt külsőleg az ízlésemnek. Ismerkedtünk, beszélgettünk, kezdetben nagyon kedves volt, egyedül az zavart, hogy hetente többször is bulizni akart menni, meg inni különféle bárokba, kocsmákba. Na, de gondoltam, mindenkiben van egy kis rossz is, tökéletes nincs. Aztán februárban, 3 nappal a névnapom előtt egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahova együtt mentünk... ott aztán rámászott egy másik srácra... Engem elöntött a düh és a szégyen kettős érzete, lehúztam egyben az üvegben maradt több mint egy deci bacardi fehér rumot... De nem voltam részeg, ilyen gyorsan soha az életben nem józanodtam ki... a fél várost bőgve tettem meg, mint valami kis kölyök, akit éppen most agyabugyált el az apja... Mint utóbb kiderült, nemhogy férfiként, még barátként se tudott rám gondolni, pedig átdolgoztam miatta az első vizsgaidőszakot, hogy minden vizsgáján átmenjen... Ezért se tudtam a saját vizsgáimmal foglalkozni... De hát ugye a szerelem bolonddá tesz...
Ez lett volna a négy affér, volt még egy ötödik is, bár az nem olyan komoly, néhány szót azért ejtek róla. Felejtésképpen barátomék zártkörű koncertjére mentem, ahol a szakkolisoknak volt est. Ott megláttam egy pillanatra egy lányt, hát nagyon szép volt. Nagy nehezen kiderítettem, ki ő, felvettem vele a kapcsolatot, hívtam ide, hívtam oda, de különféle elfoglaltságok miatt nem tudott velem eljönni. Erre bedühödtem, mondtam, hogy inkább akkor nem is zavarom, ha ilyen elfoglalt... Aztán lebarmolt, mert hogy neki azért nem jut ideje rám, mert a barátaival kell töltenie az időt, meg hogy nem is vagyok az esete, meg hogy miért tiltottam le msn-n (soha életemben senkit se tiltottam le, nem is fogok)... Meg hogy neki nem csak én udvarolok, hanem többen is
Mondom jah, hogy a már ezeréve ismert barátokkal kell minden időt tölteni, ahelyett, hogy új embereket is megismerne... Elnézést. Azóta se beszéltem vele, ő se írt nekem...
Egy kicsit a hobbykról is: imádom a focit minden formában, művelni is, bár Isten nem ajándékozott meg tehetséggel. Másik hobbym a számítógépes játékok, illetve minden, ami számítógéppel kapcsolatos.
Bulizni nem nagyon szeretek, feszélyezve érzem magam a nagyobb szórakozó helyeken, bár barátokkal összeülni, beszélgetni egy jó sör mellett - ez mindig belefér!
Az életben nekem a család a legfontosabb, a barátnő (bármennyire nem sikerül is), a barátok.
Nőideálom: szeretem a rövidhajú (nem tüsihajú!), széparcú hölgyeket. Bármennyire is bunkón hangzik, de szeretem, ha egy nőnek telt keblei vannak, és ne legyen kövér! Az nem baj, ha nem vékony, de túlsúlyos se legyen. Belső tulajdonságokat most kár firtatni, mindenkiben más fog meg.

Ez még egy korai (egész pontosan 5 évvel ezelőtti) gyermeteg próbálkozásom. Mostanában azon gondolkodtam, hogy folytatnom kellene, de előtte szeretném kikérni a véleményetek, kedves fórumtársak. Szívesen látok mindenféle építő kritikát.

Prológus

1943. december 31. , az év utolsó napja. Ez a nap általában az ünneplésről, társaságok összejöveteléről és boldog pezsgőzéséről szól. Azonban két brit katona számára a kemény megpróbáltatások sorozatát hozta ez az éjszaka.
Franciaország nyugati részén, a Normanidában fekvő Calvados megye partjaitól kétszáz méterre egy zseb-tengeralattjáró tűnt fel. Személyzetét az alig huszonhárom éves Logan Scott-Bowden őrnagy és a vele egykorú Bruce Ogden-Smith őrmester alkotta. Feladatuk nem tűnt túl bonyolultnak, azonban annál több múlt rajta: ettől az akciótól függött a világtörténelem legnagyobb katonai hadműveletének, azaz az Operation: Overlordnak a kimenetele.
A feladat egyszerű: kijutni a partra, ott tizenkét helyen ugyanennyi mintát vételezni a talajból, a mintavétel helyét feljegyezni, majd irány haza. Minderre azért van szükség, hogy a geográfusok megtudják, a föveny képes-e elviselni a több tíz tonnás harckocsik súlyát.
Miután Logan kinyitotta a tengeralattjáró fedelét, csendre intette társát. Fülelt. Kisvártatva meghallotta, amit várt: a részeg német katonák hangos dáridózását. Ez nagyban megkönnyítette a feladatot, hisz így csak laza őrséggel kellett számolni.
A természet is segítette a küldetés kivitelezhetőségét: az eget vastag felhőréteg takarta, amelyen keresztül csak imitt-amott szűrődött át a halovány holdfény.
A tenger enyhén hullámzott, de a katonák ezt nem tartották veszélyesnek.
Logan visszamászott társához, és nekiláttak a felkészülésnek. Magukhoz vették pisztolytáskájukat, a deszantosoknál rendszeresített tőrt, a csuklóra szíjazott tájolót, a vízhatlan órát, a vízhatlan írótáblát és a szintén vízhatlan zseblámpát, valamint a legfontosabb eszközt, a tizenkét darab, egyenként harminc centiméter hosszú fémcsövet, amelyben a mintát kellett szállítaniuk.
Lassan beleereszkedtek a jéghideg vízbe, és úszni kezdtek. Amint közeledtek a parthoz, egyre erőteljesebben hozta feléjük az enyhe szél a németek nótázását, hangos nevetését.
Azonban a vártnál nehezebben haladtak, különleges védőruhájuk ellenére is nagyon fáztak. Próbáltak ezzel mit sem törődni, de egyre lassabban tudtak mozogni.
Nehezen, de végül elérték a partot. Tudták, hogy nincs idejük sokat pihenni, így hát azonnal munkához akartak kezdeni. Azonban alig tettek meg néhány lépést, egy keresőfény kezdte pásztázni a partot.
-Hasra! –súgta oda nyomatékosan társának Bruce. Mindketten belevágták magukat a nedves homokba. A keresőfény vakító erejű sugara alig néhány méterre suhant el mellettük.
-Ezt meleg volt! –mondta halkan, arcán kaján mosollyal az őrnagy.
Tudták, hogy nem mehetnek messze a víztől. Csak azt a területet járhatták be, ameddig a dagály elér, ugyanis a reggeli dagály feladata volt nyomaik eltüntetése.
Igyekeztek, amennyire tudtak. A préselt fémhengerek megtöltése nem okozott gondot, azonban a tájoló segítségével fel kellett jegyezni a vízálló táblára a mintavétel pontos helyét. Ez könnyű lett volna, ha nem a vaksötét éjszaka kellős közepén kell végrehajtani. Bár zseblámpájuk volt, annak használata nem volt éppen biztonságosnak mondható a német bunkerek tövében.
- Kész vagyok! –szólt csendben társának az őrmester.
- Én is. Induljunk vissza!
Amint belegázoltak a vízbe, kellemetlen meglepetés érte őket. A közben felerősödő szél annyira felkorbácsolta a hullámokat, hogy hiába próbáltak minden erejüket megfeszítve úszni, a víz kivetette őket a partra.
Újra nekirugaszkodtak: az eredmény azonban ugyanaz. Kievickéltek a partra és leültek erőt gyűjteni.
- Az nem lehet, hogy ilyen közel a célhoz egy kis hullámzás elszúrja ezt az egész rohadt akciót! –hördült fel Logan.
A némaság kínos percei következtek, amelyet csak a távoli szikláknak csapódó hullám erőteljes robaja tört meg. A hallgatást végül Bruce halk suttogása szakította meg:
- Nyugi, azt hiszem, tudom a megoldást! Annyi az egész, hogy meg kell figyelni a hullámzás ritmusát, és a bukóhullámok gyakoriságát. Amint elül a bukóhullám, a víz alatt beljebb úszunk.
Felálltak, begázoltak a vízbe és számoltak. Amikor úgy vélték, itt a megfelelő alkalom, lebuktak a víz alá és úsztak.
Azonban most is a parton kötöttek ki.
- Még egyszer! –szólt rá parancsolóan társára Bruce.
Újra begyalogoltak a vízbe, majd újra számolni kezdtek. Ezúttal jól időzítették a lebukást. Amikor újra kibukkantak a tengerből, már több mint tíz méterre voltak a fövenytől.
- Nem gondoltam volna, hogy még egyszer hasznát veszem annak a sok hülye elméleti oktatásnak az iskolában. –nevetett fel az őrmester.
- Jó, hogy legalább te figyeltél! –mosolygott bajtársa felé Logan.
Erejüket megfeszítve úszni kezdtek. Újra elöntötte őket a tenger hidege, amely szinte lefagyasztotta izmaikat. Csak egy cél lebegett előttük: elérni a nyamvadt tengeralattjárót.
A nagy erőfeszítés, a heves tempózás közben elvesztették egymást, ezt azonban egyikük sem vette észre.
Egyszer csak Scott-Bowden ordításra lett figyelmes. Egyből felismerte katonatársa hangját. Mivel azt hitte, görcsöt kapott, gyorsan úszni kezdett felé.
De amint közelebb ért, tisztán meghallotta társa mondanivalóját.
- Boldog újévet! Boldog újévet!