Hallod, gyere ide! Nah, ülj már ide mellém... Mondani szeretnék valamit... Ne bohóckodj már, mesélni fogok neked!
Tudod, volt egyszer egy fiú... Óh, igen... Tudod, nem volt ő hős, de nem ám! Egy egyszerű ember volt, mint te vagy én. Mégis, mégis olyan dolgokat tett, amik hőssé tehették volna. A hétköznapok hősévé. Segítette embertársait. Segített, akinek tudott, és mindezt nagyrészt önzetlenül. Soha nem kért semmit cserébe, megelégedett azzal a tudattal, hogy boldognak láthatja azt, akin segített.
Egy dolgot szeretett volna tetteiért: hogy szeressék! Nem volt nagy kérés, de neki többet jelentett a világ minden kincsénél.
Volt egyszer egy fiú... Nem kérkedett soha, szerénysége már-már túlzó volt. Nem volt szorgos, sőt! Ám ha kellett, mindig megcsinált mindent, amire megkérték. Gyermek kora óta nehéz fizikai munkát végzett, tulajdonképpen számára a boldog gyermeki kor kimaradt az életből. Őt nem vitték vidámparkokba, barátaival is csak ritkán mehetett focizni a grundra, bulikba se járt el. Mégis ember tudott lenni. A fizikai munka mind testileg, mind lelkileg megedzette. Nem, nem volt izomkolosszus... Sőt, továbbra is átlagos testalkatú volt. De nem is az izomtömeg nagysága mutatja az ember erejét. Láttam én már olyan embert, aki két-háromszor akkora izmokkal bírt, ám a 60 kg-s terhet nem bírta 20-30 méteren keresztül vinni.Tudod, szellemileg kiemelkedett társai közül, hihetetlen könnyen felfogta a dolgokat az agya. Csak hát ugye a szorgalom hiánya... Nem tudott igazából tanulni, egyetemig nem volt szüksége rá, hogy megtanuljon tanulni. Elég volt számára minden nap egy fél óra azelőtt, hogy teljesen felkészülten mehessen iskolába. Társai elismerték képességeit, de versenyezni is akartak vele. Ő viszont nem szeretett ilyen téren versengeni, mert úgy tartotta, hogy a gyengébb képességű ember jobb, humánusabb lehet, mint bármely százdiplomás, aki bunkó, lekezeli társait.
Valahol a világban volt egy srác... Akár már találkozhattál is vele... Lehet, ő lakik a szomszédban? Vagy ő ült ott a parkban, és ámulta a tejfeles ég ezer és ezer felhőállatát, kishajóját, birkanyáját. Nem tudhatod... Nem lehetsz ebben biztos... Sokan állítják, hogy ismerik... Látásból meglehet, de hogy személyiségét meg is értik? Erre csak nagyon kevés ismerőse volt képes. Különleges volt, talán kicsit furcsa is. Ám ez az átlagostól való eltérés talán abból fakadt, hogy a mai megfáradt, már-már mizantróp világban is az emberséget akarta képviselni. Mindenkit igyekezett pozitív szemléletre ösztönözni, lelket önteni az emberbe. Mindezt úgy, hogy maga inkább realista, talán kicsit pesszimista is volt. Megvolt ennek is az oka, tudod, nem könnyű körülmények között élt élete nagy részében. Szeretett édesanyja elvált volt, egyedül nevelte őt és bátyját. Mindkét fiú egyetemre járt, így jelentős terhek függtek a vállán. De a nagyszerű nő kitartott. Dacolt az áspissal fertőzött romvilággal, a magyar valósággal. Két fiát minimálbér közeli fizetésből kellett támogatnia, igaz, ehhez hozzájött még a kapott gyerektartás, ám így is az összjövedelem 100000 Ft alatt volt. De tudod, nem adta fel. Hős nő volt ő is, akár az egri asszonyok. Csak az ő csatatere más volt... Ő a világgal harcolt. Támogatást nem remélhetett. Nem volt nagycsaládos... Nem volt rokkant... Nem volt ő senki az állam szemében... Dávid módjára mégis dacolt ezzel az elenyészett, sorvadt nagy hatalommal.
Tudod, van kint valahol ott, ott a messziségben egy fiú... Számára nem a pénz, a hatalom, a gyors kocsik és a gyors nők jelentették a mindenséget. De nem ám! Számára a család volt a legfontosabb. Tisztelte, becsülte, és szerette édesanyját, a hősnőt, aki újra és újra erőt merített, hogy fiai számára helyzete ellenére a legjobbat teremtse meg. Nem volt zseni, szakács és dajka iskolát végzett, óvodai dajkaként dolgozott, de mégis emberebb volt ő a világ legtöbb emberénél. Ez az, amit pénzért nem lehet megvenni, ez az, amit fenyegetéssel, hatalommal nem lehet megszerezni. Ennek belülről kell fakadnia. Bátyja mintegy példakép volt számára, kitartását, szorgalmát az édesanyjától örökölte. Jellemében sajnálatos módon feltűntek már az apa hatásai is, de öccse ezeket mégis megbocsátotta neki, pedig sokszor volt kegyetlen vele. A srác, akiről beszélek, mindenét odaadta volna értük, ha kell, az életét is. És hogy miért? Erre képes a szeretet. Egy valami hiányzott igazán a srácnak, egy valami... Rájössz, hogy mi? Nah, emlékezz, mi volt számára a legfontosabb! ...Igen, a család... De gondolkodj tovább, mi hiányozhatott még neki! Nah, jó lesz az, mondd hangosabban! Igen, a barátnő! Szegény fiúnak bizony ezen téren akadtak talán a legnagyobb nehézségei. Nem, nem volt csúnya, sőt, férfias külsejűnek mondták. Nem ez hátráltatta, inkább a görcs, a gátlások... Félt egy újabb, és egy újabb csalódástól... Nőtől, nőig vergődött, legtöbbször a nő akarta megszerezni, de amikor megkapta, már nem kellett... Amikor erről mesélt nekem, elmondta, hogy a legtöbb ilyen nő iránt testi vonzalmat érzett csak. Azonban volt egy kivétel! Tudod, volt egy lány, kivel 12 éven keresztül nagyon jó kapcsolatban volt, a 12. évben pedig mint barát és barátnő léteztek már. Ám az élet nem akarta, hogy együtt legyenek... A lány Pestre nyert felvételt, a fiú, mivel ellenérzéseket táplált a várossal szemben, Pécsre adta be jelentkezését. A lány úgy döntött, mivel túlságosan szerette a fiút, hogy inkább elengedi magától, minthogy amiatt szenvedni lássa szerelmét, hogy havonta csak 1-2 alkalommal találkozhatnak. Itt azonban még nincs vége. Amikor beszéltem a fiúval, egy érdekes dolgot tudtam meg. Elmondta, hogy szeretné újra megtalálni ezt a lányt, mert nélküle üresebb az élete, a lelke, a szíve egy darabja mintha nem tudna-e lány nélkül létezni. Vállalná még a ritkán adandó találkozási lehetőséget, csak hogy újra karjai között tarthassa gyönyörű szerelmét... Azt, hogy mi történt ezután, sajnos már nem tudom.
De tudod, ez a fiú, akiről most beszélek, a családon kívül még egy dolgot azért fontosnak tartott... A barátokat... Azokat az embereket, akik néha támaszaink, néha ők az erőnk forrásai, és néha ők azok, akik hátba támadnak minket... Azonban nekik ezért meg tudunk bocsájtani, hisz feltehetjük, a jövőbeli jó miatt cselekedtek így. Nos, de vissza a történethez... Ennek a fiúnak sok ismerőse volt, sok emberrel tartotta a kapcsolatot, ámde a barát, és ismerős nem ugyanaz. Barátainkban feltétel nélkül megbízunk, és tudjuk, hogy ők is megbíznak bennünk. Nos, neki ilyenből nem adatott sok, nem mondott számokat, neveket se, de ha az arcáról kellett volna megítélnem, azt mondanám, hogy tíznél nem lehet sokkal több. A fiú barátaiért elég sok mindenre képes lett volna. Szerette őket, segített, amiben tudott. Tőlük se várt el semmilyen fizetséget, hacsak az nem számít annak, hogy érezze, hogy fontos a számukra, hogy társaságát nem csak addig igénylik, amíg hasznukra van. Mint mesélte, melankolikus lélek révén egyszer ilyen megfontolásból elgondolkodott, és szomorúan kellett felfedeznie, hogy egyesek, akikről azt hitte, barátai, csak addig tartanak igényt rá, amíg számukra valami fontos. Rájött, hogy közülük senki nem hívja semmilyen buliba, semmi közös programra... Ritkán jut eszükbe, vagy azzal a kifogással jöttek, hogy rájuk már nem jut idejük. Ez nem esett kellemesen emberünknek, de mondhatjuk, hozzászokott az ilyen dolgokhoz, megedződött már az évek során...
Említettem már, hogy nem volt hős a fiú... Olyan értelemben nem is, mint amely kép az emberek többségének tudatában él... Nem mentett embereket égő házakból, nem ugrott golyók elé... Ő hétköznapi hős volt, kiemelkedett az emberek közül, de mégis közéjük tartozott, nem akarta föléjük helyezni magát, nem akart uralkodni... Csak megbecsülést, és szeretetet keresett. Akiktől ezt megkapta, feléjük háláját is kimutatta... Soha nem volt gazdag, de mégis, mégis ő volt a világ leggazdagabb embere... Mert a szíve aranyból volt, még ha ez sokaknak fel se tűnt, irigységből, ellenérzésből, előítéletből... De a fiú őket se vetette meg, nem ítélte el őket, hiszen ők is csak emberek...
Nos, ez lett volna az én mesém mára... Nem kérem tőled, hogy légy ilyen, azt se, hogy másokat ilyenné akarj tenni... Csak annyit, hogy add tovább a fiú történetét... Hisz tudod, volt egy fiú...
