Kedd délután, 15 óra. Elindultunk kiskenusaimmal a csepel mellett lévő vízitelepünkről a szokásos délutáni edzésünkre. A gyerekek egy indiánkenuval én pedig a sajátommal szálltam vízre. Ekkor már hallottam a délelőtt történteket, de felfogni még mindig nem tudtam a dolgot. Félve közeledtem a csepeli vízitelep felé, amely mindössze 3 kilóméterre van a miénktől, mindennap eljövünk erre. Ekkor még nem éreztem semmi különöset. Aztán ahogy az 1000 méteres pályához értem beálltam a végére, végignéztem a 100 méterenként lerakott cölöpökön, és arra gondoltam vajon Koló hány ezerszer jött el ezen oszlopok mellett kenujával. Végigeveztem a a pályán, de mintha aznap délután egész máshol lennék, valami teljesen más hangulat uralkodott a környéken. Körbenéztem és éreztem, hogy valami megváltozott. A Duna üres volt, a megszokott gyereksereget nem láttam semerre. Csak egy evezőshajó és a vele tartó edzői motorcsónak volt a vízen a távolban. Amikor Koló evezett a pályán, még ha csak bemelegítés céljából is, minden edző megállt motorcsónakjával egyhelyben, nehogy hullámot csináljon neki. Ezen a délutánon azonban úgy éreztem, nem csak az edző, de még maga a motorcsónak sem akar hullámokat kavarni, és némán elcsurgott az egyesület stégje mellett. Odaértem a stéghez, két kenustársunk éppen ott szomorkodott a már mécsesekkel és virágokkal megtelt stégen. Ebben a pillanatban fogtam fel először, hogy mi is történt. Azonnal kicsordult a könny a szememből és csak sírtam. Úgy, ahogy azt legutóljára gyerekkoromban tettem. A többiek kérték, hagyjam abba, ők már kisírták magukat, de az ő szemük is újra megtelt könnyekkel. Kint a parton mindenki megrendülve áll, beszélni csak kevesen tudnak a megdöbbenéstől. Megkérdezem a kenusaimat, ki hallott már Kolóról. Természetesen mindannyian. Elmeséltem nekik, hogy 2 olimpiát és 15 világbajnokságot nyert, és hogy ő volt minden idők legjobb magyar kenusa. Könnyeimet nyelve hazaevezünk. Este 8-kor visszamegyek csepelre, ekkor már rengetegen vannak a kajak-kenusok a telepen. A hajótároló elött újabb halom mécses és egy kép Gyuriról. A barátok, kenustársak próbálnak lelket önteni Koló párostársába, Kozmann Gyuriba és a többi csapattársba, de értelemszerűen ez lehetetlen feladat volna ezen az estén. A barátok, az egykori ellenfelek sokan mérgelődnek az interneten már délután megjelent olvasói véleményeken, akik ugyan nem ismerték őt, de szerintük a dopping állhat a dolog mögött. Nos, az elmúlt 14 évben a világ egyik legjobb kenusa sok borsot tört a hazai kenusmezőny tagjainak orra alá, mivel szinte lehetetlen volt megverni. Mégis mi, akik ismertük és akiknek a legtöbb keserűséget okozta tudjuk a legjobban, hogy semmi másra nem volt szüksége Gyurinak, csak a páratlan technikájára és arra a mentalitásra amely minden teljesítményfokozónál többet ér, és amellyel csak ő rendelkezett az egész mezőnyben. Emlékszem, egyetlen egyszer sikerült legyőznöm. Egy előfutam volt csak, egy Szegedi versenyen, amit én nyertem, ő lett a második. A célban elárulta, hogy elszakadt a lapátfogója, ezért nem tudott rendesen evezni. Ez sem rontotta el a kedvemet, hiszen Kolót mégverni, annyira ritka és nagy dolog volt, hogy nem számított, hogyan sikerült. A döntőt természetesen ő nyerte. Azt hiszem, távozása nem csak a sportolói társadalmat, de az egész országot mélyen megrendítette. Valahogy mindenki számára nyilvánvaló, hogy milyen nagyszerű ember is volt. Aki nem igazán ismerte, az is szerette. Nemcsak a hozzá közelállók, mindenki nagyon sokat tanulhatott tőle emberségből. Kevesebb lett a világ nélküle. Nagyon hiányozni fog.
