2013. március 19-én volt kereken tíz esztendeje, hogy a második öbölháborúnak is nevezett iraki harcok megkezdődtek. A megszállás okai máig vitatottak, hivatalos indokok nincsenek. „Felderítési adatok semmi kétséget nem hagytak az iránt, hogy az iraki rezsim továbbra is birtokolja és elrejti a valaha is kifejlesztett leghalálosabb fegyverek több válfaját.” – George W. Bush.
Az invázió után nem találtak semmilyen tömegpusztító fegyvert, így csak olyan indokokat említettek, mint például a szabadság és a demokrácia terjesztése, vagy az iraki nép felszabadítása.
Anthony Carrington tizedest kérdeztem, hogyan élte meg a XXI. század első nagy nemzetközi konfliktusát.

Hölgyeim és Uraim!
Fogadják szeretettel a 2012 általam legkedveltebb trekkjeiből összeállított mixemet.

Ami a világnak Oreo, az nekünk, magyaroknak a Pilóta.

Az ínyencek, vagy azok, akik jártak külföldön már találkozhattak ezzel a Magyarországon nagyon ritkán és elszórtan kapható keksz félével.

Jómagam egyik szerencsés csoport tagja sem voltam egészen tegnap estig. A barátnőm fertőzött meg vele, ő nagyon sokat emlegette, hogy minden csajos blogon ezt a sütit látja és meg akarja kóstolni, de itthon sajnos nem kapható. Milka csokiból is van Oreos, ám ahogyan a keksz, ez is nagyon ritkán fordul elő a boltokban. Mondanom sem kell, Milka csokiból ez a legfinomabb, amit valaha ettem. Pár napja találtunk egy kis boltot, ahova állandó jelleggel hoznak.

Sokszor haladtam el Könyves Kálmán körúton a reklám tábla mellett, érdekelt is, hogy mi lehet az. Egy kedves barátom említette anno a nyitás idején, hogy voltak, nagyon tetszett neki, bátran ajánlja. Eljutnom azonban mindaddig nem sikerült, amíg az osztályfőnököm nem vetette fel az ötletet, hogy nézzük meg.

Izgatottan vártam, legalább úgy, mint egy szerelmes tinilány, hogy a szerelmét újra lássa - enyhe túlzással. Balázs barátom beszámolójának halvány emlékei maradtak csak meg, ez is fokozta a kíváncsiságomat. Elérkezett a nap, az óra, a perc. Végre ott voltunk. Az épületbe belépvén egy terembe csöppenünk, ahol körben vakok által használt eszközök és játékok találhatóak. Igen, vakok által. Hiszen erről szól a kiállítás. A többség egy üres szobára számít, amiben láthatatlan tárgyakat állítanak ki. Hát ez nem olyan. Azzal, hogy részt veszünk ezen a kiállításon betekintést nyerhetünk a vakok és gyengén látók életébe.
Mielőtt ezt megtesszük, egy - szintén vak - hölgy tart nekünk bevezetőt. Megismerkedhetünk a Braille írással, a Braille írógéppel, különféle eszközökkel, amik a vakok mindennapjait segítik. Miután alaposan megmasszírozunk, kipróbálunk mindent, jöhet a kiállítás legizgalmasabb része: a láthatatlan. Teljesen lesötétített szobákat képzeljünk el, amik a mindennapi élet különféle területeinek van berendezve. Annak érdekében, hogy ne vesszünk el, kapunk egy idegenvezetőt, aki - ki gondolná? - vak. A legelső egy tanyaudvar, tehénnel, kerti szerszámokkal stb. Azonnal megindul a sötétben tapogatózás (szó szerint), az első percek leginkább erről szólnak. A következő teremben egy vadászházba érkezünk, ahol csikóbőrös kulacsot, lenyúzott állatbőröket, szarvasagancsokat stb. találhatunk. Ezt az állomást az utca követi autóval, "Demszky fütyivel", zöldségessel együtt. Érdekes, mennyire előtérbe kerülnek más érzékszervek ilyenkor, elsősorban a tapintás. Szándékosan nem árulja el az idegenvezető sokszor, hogy milyen terembe megyünk, próbál teret adni a kíváncsiságunknak, fantáziánknak, találjuk ki mi, hogy hol vagyunk! Az utca után, szobrokon át egy konyhába csöppenünk, ami utunk utolsó előtti állomása. Itt elidőztünk egy picit, kérdéseket tehettünk fel idegenvezetőnknek, hogyan tud együtt élni vele az ember? Az, aki nem született vak hogyan tudja feldolgozni, hogyan szokja ezt meg, lehet-e egyáltalán? Sokaknak sikerül, sikerült.
Az utolsó terem egy büfé, ahol vásárolhatunk üdítőt, édességet. Itt csak aprópénzzel lehet fizetni, értelemszerűen. Azt kapsz, amit kérsz, és jól is adnak vissza. Azt hiszem ez bizonyítéka annak, hogy az idegenvezetőnk nem adta fel, ugyanis ő nem született vak. Nem adta fel, megtanult ezzel együtt élni. Tiszteletre méltó, szerény véleményem szerint.

Publikálom a PH!-s közönségnek is a tavaly nyári mixem. Azt hiszem igazi hazai sláger nincs benne, szóval "rongyosra hallgatott, már unalmas zenékkel teli" jelzőt nem fogjátok használni rá House kedvelők előnyben. Enjoy.

Music is the Answer

Egy ufós dokumentum filmet néztem a TV-ben, mikor csak úgy vaktában kinéztem az ablakon. Nagyon furcsa színe volt az égnek. Felkeltem. Kinéztem az ablakon, és egy gyönyörűen világító szivárványt láttam.

Gyönyörűen osztotta ketté az eget: kékre, és narancssárgára.

Történt egyszer, hogy barátom megcsinálta a motorját. Február óta nem motoroztunk. Így végre újra felpattantunk a vasakra és mentünk egyet. Ketten elég szegény az élmény, ezért elmentünk társaságot szerezni. Marci barátunk sajnos nem érte rá. - Akkor kit? - Dodó? - Oké.
Na és itt lett elrontva a nap.
Felhívtam dodót, kérdeztem otthona van-e. Nem volt a válasz, mire kérdeztem, hogy merre van, nem lenne-e kedve kijönni motorozni? "Nem megyek ki, itt vagyok a foci pályán, nagyon nagy gáz van! Az egyik csávó egyszercsak összeesett, és meghalt. Itt vannak a mentők és most élesztik." - Ne hülyéskedj - mondtam - tényleg?
Nem viccelt. Odamentünk, a pályán kívűlről láttuk a mentőt, és a mentőst, amint pumpálja az idősödő focistát.
Besétáltunk a barátommal, odamentünk Dodóhoz, megkérdezzük mi a helyzet.
- fél órája élesztik újra...
- Családja?
- Itt van a 2 gyereke, meg a felesége.
- Hogy esett össze?
- Kapus volt, rosszul lépett és elesett... Szívrohamot kapott...
Borzalmas látvány volt, ahogy a félmeztelenre vetkőztett kapus ott fekszik és a mentősök küzdenek az életéért.
Lassan fél órája ülünk már ott, mikor a mentős nézett lefelé, abbahagyta az élesztést, elkezdte visszapakolni a "szerszámokat". Egy orvos odament a családhoz és közölték velük a szörnyű hírt, a borzalmas tényt. Idegesen néztük az eseményeket. Miért hagyta abba? Lehet, hogy ha még egy percig próbálkozik, akkor sikerült visszahozni őt. Kicsit olyan ez, mint amikor egy motor nem indul; Ha nem indul első rúgásra, addig kell rúgni, amíg be nem indul. A különbség annyi, hogy a motorért nem sír senki, nem hagy űrt maga után, azzal lehet próbálkozni később is. Viszont egy ember más... nem vert a szíve, nem volt keringése... kész. Nincs mit tenni. Szembe kell nézni a ténnyel. Azzal, hogy aki 1 órája még vígan kergette a labdát, illetve védte a hálót, két gyermek apja volt, és kitudja milyen jó ember volt, soha többé nem lesz. Ez főleg a két gyermekre lesz hatással. Arra a két 13 év körüli gyermekekre, akiknek apa nélkül kell felnőniük.
Miközben az orvos vígasztalta a családot, a férfi ott feküdt a fűben. Én még mindig nem tudtam felfogni, hogy meghalt, vártam, hogy mikor kel fel, mikor vesz újra levegőt. De hiába.
Ezt követően szomorúan motoroztunk haza, és elgondolkoztunk az egészen. Nekem folyton az járt az eszemben, hogy megszületni milyen sok nyűggel jár. Vannak meddők, rengeteg komplikáció léphet fel, ami megnehezíti a utód érkezését. Meghalni viszont ennyire könnyű. Elég hozzá egy rossz lépés...

Igazából nem is tudom eldönteni, hogy a személyes élmények áradatát írjam-e le, avagy úgy általánosságban a Szigetet. Talán mindkettőt.

A Szigetet egy idős néni így jellemezte: "Ifjúsági találkozó, ahol bömböl a zene."
Részben talán igaza is van, mert tény és való, hogy nem volt egy olyan pontja a szigetnek, ami zene nélkül maradt volna.
Az az állítás viszont nem igaz, hogy ifjúsági. Nem szinte, hanem minden korosztály megtalálható volt a szigeten! Voltak egészen pici gyermekek is, akik a vándorvursliban töltötték idejüket, voltak idős emberek, akik a magyar zene napjára jöttek. De valljuk be, legnagyobb részben a 17-27 évesek foglaltak helyet.
Ha nekem kellene jellemeznem a fesztivált, akkor azt mondanám, hogy egy őrületesen nagy buli, jó zenével, sok piával, sexy csajokkak(és a női olvasok kedvéért természetesen) és pasikkal.