Előszó: Miután túl régóta csak a túl hosszú RPG-k érdekeltek, amiknél már kezdett betelni a poharam azzal, hogy régóta mind egyedül már csak azzal kísérletezik, meddig lehet minimalizálni a sztori és játékvilág méretét, mélységét, kidolgozottságát, illetve maximalizálni a töltelék tartalmat és ezzel a szinte teljesen, de legalább is félig üres játékidőt (és ezzel együtt akár össz-idő rekordokat döntögetni egymásra licitálva)..., elkezdtem nyitni a kis költségvetésű játékok felé, de azon belül is a viszonylag kicsi, rövid, de remélhetően tartalmas alkotások irányába.
Bevezetés: A To the Moon-ra egy korábbi videói alapján velem közeli érdeklődésű youtube csatornatulaj útján találtam rá, aki tökéletes narratívájú játéknak titulálta (ami szerintem szándékosan hangzott kicsit úgy is, mint ha egyben tökéletes játéknak is tekintené). Itt leállítottam a videót és megnéztem inkább első kézből az alkotást. Később visszatérve a videóhoz rá kellett döbbennem, hogy ő tényleg csak a narratíva jellegéről beszélt, tehát úgymond a tálalás mikéntjéről, nem magáról a sztoriról (és főleg nem a szűkebb értelemben vett játékelemekről, mint pl. a puzzle-ok vagy akadálypályák). Ugyanakkor ha játékokról van szó, ez is egy esszenciális alkotórész, hisz ha épp játszunk, akkor játékot kerestünk, nem könyvet akartunk olvasni, nem filmet kezdtünk el nézni, nem népmesét akartunk hallgatni egy hagyományőrző falunapon, hanem egy játékokra jellemző tálalásban szerettük volna megkapni a mesét. Ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy mi mozgat inkább minket: az, amit közvetlenül a "szánkba rágnak", az amit nekünk kell a dolgok mögé sejtenünk, de ezzel együtt az, --- és itt jön képbe a tálalás formája --- hogy például motiválnak-e minket olyasmikre, hogy mi magunk húzzuk meg a határt a kettő közt (és mennyire szabadon), és hogy milyen messzire próbáljunk menni a saját képzeletünkkel (még ezen belül sem mindegy, hogy csak buzdítanak, vagy segítenek, és utóbbi esetben miként).
