2016. decemberében került a birtokomba a Garmin kamionosoknak szánt csúcskészüléke, a dezlCam LMT-HD. Idestova 5 éve használtam egy Wayteq PNA-t, ami bár hibátlanul működik a mai napig, óvatosságtól vezérelve a cseréje mellett döntöttem. Mégse London külsőn találja ki egyszer csak, hogy nem szeretne tovább működni :)
A Garmin köztudottan elismert - többek közt - PNA gyártó, kamionsofőröknek szánt sorozata "dezl" névre hallgat. Jómagam is gépkocsivezetőként keresem a kenyeremet, így szerettem volna egy megbízható, minőségi csúcskészüléket, lehetőleg beépített fedélzeti kamerával. A Garmin dezlCam LMT-HD nekem 180 000 forintnál egy forinttal sem került többe, de jelenleg 150 000 és 160 000 forint közötti összegért lehet birtokolni egy ilyet.

Aki azt a választ keresi a cikkben, hogy megéri-e, röviden: NEM

Ez az írásom nem feltétlenül a totális életvitelszerű vedelésről szól. Aki egy jó piálós, beszívós, kollégiumi szobában meztelenül hempergős buli kéziratára vágyik, az most rossz helyen jár.

Az igazság az, hogy végzős gimnazistaként mit sem tudtam az életről. Egészen addig, amíg fel nem vettek főiskolára. Nem véletlenül írok egyetem helyett főiskolát, mivel a fősuli létszámát tekintve kisebb (kb. 500 fő), épp ezért családiasabb hangulatú is. Most tekintsünk el az adminisztrációs hibáktól, hogy bolognai rendszerben már nincsen főiskola, mert ahová én járok, ott még főiskolásként kezdtem meg tanulmányaimat 4 évvel ezelőtt…

Önállóság:

2005-ben nyertem felvételt az egyik dunántúli főiskolára. Azelőtt anyagi szempontjait tekintve átlagos családban éltem. Nem volt meg ugyan mindenem, de volt egy egészséges vágyakozás mindig valami után, amit végül aztán többnyire csak évek múltán értem el mindig. Alapvetően mindent megadott nekem édesanyám, amire erejéből futotta. Nem kellett a farmeremet szakadásig hordanom, mindig volt annyi zsebpénzem, hogy hétvégén megigyak egy-két sört, elutazhattam minden évben valahová (Balaton, sátorozások, ilyesmik) és még sorolhatnám. Azt hiszem megvolt az életemnek egy ritmusa. Mindig tudtam, hogy mi után mi következik, mit várnak el tőlem, mit várhatok a jövőtől. Ez az egész valahogy szertefoszlott, amikor elkezdődött az első szemeszter. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a fene nagy szabadságommal. Volt minden hónapban egy keretösszegem, amiből ki kellett jönni. Ha nem jöttem ki, akkor megszívtam. Elsősként még nem dolgoztam, mert bejártam a legtöbb órámra, de az ezt követő években bizony neki kellett állnom robotolni keményen. Az eddigi biztonságos, szülői ház védelme alatt álló életritmusom szépen átalakult a „túlélés” ritmusává. Na jó, azért még éheznem nem kellett, de újra kellett gondolnom mindent, mert ugyebár mindennek megvan a helye és ideje. Délelőttönként suliba jártam, délután pedig gőzerővel dolgoztam, esténként pedig elvégeztem a házimunkát a szállásomon. Néha azért volt időm leülni egy sörre a barátaimmal, de elég ritka volt.
Az anyagiakat leszámítva is önállóvá kellett válnom. Rá kellett jönnöm, hogy a tetteimnek súlya van. Ha valakivel összevesztem, akkor másnap mindenki arról beszélt. Ha valami hasznosat csináltam a főiskolán, akkor várható volt, hogy elterjed néhány pletyka, hogy nyalok valakinek vagy biztos hátsó szándékom is van. Mondjuk, hogy be kellett biztosítanom a tetteimet valamivel. Külön kellett választanom a magán életemet a főiskolai életemtől, ami valljuk be, hogy piszkosul nehéz. Könnyű annak, akinek családja van, mert napközben munkahely, esténként család. Viszont hogyan találjon maga mellé az ember valakit, ha egész nap iskolában van, utána pedig dolgozik? És még számos hasonló helyzetben kellett döntést hoznom egyedül, melyek ha rosszak voltak, akkor az rövid úton belül fájt.

A nyári forróság és persze a nyári szünet nyújtotta hót unalmas órák közepette megtaláltam néhány rég elfeledett PC magazint.

Ennek a nem várt ingernek a hatására gondoltam megírom ezt a cikket azokról a játékokról, amelyeket még serdülő korom kezdetén, a gimiben nyálcsorgatva olvastam a pad alatt fizika óra közben. (A Playboy korszak csak ezután jött.)

Az első magazin ami a kezembe akadt egy GameStar 2002. év 4. havi száma. Súlyos 1496 Ft-ot fizettem érte akkoriban az amúgy is szűkös zsebpénzemből. Teljes játéknak adták hozzá a Gorky 17 című játékot. Gondolom csak ezért vettem meg az újságot, mert arra emlékszem, hogy a Gorkyt többször is végig játszottam. Mindig imádtam a katasztrófa súlytotta világ sztoriján alapuló játékokat. Ez kezdődött a Fallout 1-2-vel, Half-Life, majd jött a Gorky, Project EDEN, Gorky 17, Gorky Zero, és persze napjainkban a Bioshock. Ja, és a Deus Ex-et ki ne hagyjam már!

És akkor most bemutatnék az újságban szereplő néhány játékot újra, hiszen előttem ezt anno már nagyon sokan megtették. Miért is szerettük őket, vagy éppen miért nem, vagy mire volt elég például egy 500 MHz Celeron, és mire nem.

Ez akár egy szakdolgozat címe is lehetne, de nem az. Csupán rettegés az élettől…

Így visszagondolva 21 évesen nem itt kéne tartanom. 15 évesen dolgoztam életemben először. Lopott mobiltelefonokkal való seftelés és lebukás következtében muszáj volt a tartozásokat kiegyenlíteni, így hát szülői és alvilági nyomásra sürgősen munkát kellett találnom. Persze ma már nem foglalkozok ilyesmivel, de forrófejű, pénzsóvár kamaszként jó ötletnek tűnt. Az egész egy kenyérgyárban kezdődött és lehúztam ott 3 évet, mint mindenes. Ha kellett kerítést festettem, vagy kenyeret szeleteltem, de volt olyan is hogy fotóztam vagy weblapot írtam. Összességében szerettem. Jól fizetett, és rájöttem, hogy így is lehet pénzt keresni. Most már futotta egy pár futball cipőre, hátizsákra, néhány márkás ruhára is.

Eltelt néhány év, leérettségiztem, és egyetemre jöttem Sopronba gondolván, hogy egy diplomával biztos minden sokkal könnyebb. Engem arra tanítottak, hogy minél többet tanulok, és minél magasabb a végzettségem, annál inkább jobb állást fogok kapni, ergo boldogabb leszek. Kb. első vizsgaidőszakban ért az első nagy pofára esés. Összeköltöztem az akkori barátnőmmel. Ezt a húzást nem tolerálták szüleim, és megvonták a támogatásukat. Mit nekem a munka, dolgoztam már eleget, tudok annyit keresni suli mellett, hogy megéljek. Jártam hajnalban minden nap a munkaközvetítőhöz, hogy első legyek a nyitásnál, de ezzel nem értem el semmit. Nincs végzettség, nincs munka. Jártam hosszú órákig gyalog a várost, gyárról gyárra, de még droidnak (operátor, vagy szalagmunkás) sem kellettem. Láttam a vezetőkön, hogy a HR-es végzettségükkel még annyit sem értenek a munkájukhoz, mint én a sima érettségimmel. Néha olyan szívesen húztam volna át némelyiküket az íróasztalon a nyakánál fogva. Leginkább amikor mosolyogva küldtek el a fenébe, miután térden állva könyörögtem a munkáért, mert a megélhetésem függött tőle.