2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A főiskola, mint szociális színtér

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Ez az írásom nem feltétlenül a totális életvitelszerű vedelésről szól. Aki egy jó piálós, beszívós,...

[ ÚJ TESZT ]

Ez az írásom nem feltétlenül a totális életvitelszerű vedelésről szól. Aki egy jó piálós, beszívós, kollégiumi szobában meztelenül hempergős buli kéziratára vágyik, az most rossz helyen jár.

Az igazság az, hogy végzős gimnazistaként mit sem tudtam az életről. Egészen addig, amíg fel nem vettek főiskolára. Nem véletlenül írok egyetem helyett főiskolát, mivel a fősuli létszámát tekintve kisebb (kb. 500 fő), épp ezért családiasabb hangulatú is. Most tekintsünk el az adminisztrációs hibáktól, hogy bolognai rendszerben már nincsen főiskola, mert ahová én járok, ott még főiskolásként kezdtem meg tanulmányaimat 4 évvel ezelőtt…

Önállóság:

2005-ben nyertem felvételt az egyik dunántúli főiskolára. Azelőtt anyagi szempontjait tekintve átlagos családban éltem. Nem volt meg ugyan mindenem, de volt egy egészséges vágyakozás mindig valami után, amit végül aztán többnyire csak évek múltán értem el mindig. Alapvetően mindent megadott nekem édesanyám, amire erejéből futotta. Nem kellett a farmeremet szakadásig hordanom, mindig volt annyi zsebpénzem, hogy hétvégén megigyak egy-két sört, elutazhattam minden évben valahová (Balaton, sátorozások, ilyesmik) és még sorolhatnám. Azt hiszem megvolt az életemnek egy ritmusa. Mindig tudtam, hogy mi után mi következik, mit várnak el tőlem, mit várhatok a jövőtől. Ez az egész valahogy szertefoszlott, amikor elkezdődött az első szemeszter. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a fene nagy szabadságommal. Volt minden hónapban egy keretösszegem, amiből ki kellett jönni. Ha nem jöttem ki, akkor megszívtam. Elsősként még nem dolgoztam, mert bejártam a legtöbb órámra, de az ezt követő években bizony neki kellett állnom robotolni keményen. Az eddigi biztonságos, szülői ház védelme alatt álló életritmusom szépen átalakult a „túlélés” ritmusává. Na jó, azért még éheznem nem kellett, de újra kellett gondolnom mindent, mert ugyebár mindennek megvan a helye és ideje. Délelőttönként suliba jártam, délután pedig gőzerővel dolgoztam, esténként pedig elvégeztem a házimunkát a szállásomon. Néha azért volt időm leülni egy sörre a barátaimmal, de elég ritka volt.
Az anyagiakat leszámítva is önállóvá kellett válnom. Rá kellett jönnöm, hogy a tetteimnek súlya van. Ha valakivel összevesztem, akkor másnap mindenki arról beszélt. Ha valami hasznosat csináltam a főiskolán, akkor várható volt, hogy elterjed néhány pletyka, hogy nyalok valakinek vagy biztos hátsó szándékom is van. Mondjuk, hogy be kellett biztosítanom a tetteimet valamivel. Külön kellett választanom a magán életemet a főiskolai életemtől, ami valljuk be, hogy piszkosul nehéz. Könnyű annak, akinek családja van, mert napközben munkahely, esténként család. Viszont hogyan találjon maga mellé az ember valakit, ha egész nap iskolában van, utána pedig dolgozik? És még számos hasonló helyzetben kellett döntést hoznom egyedül, melyek ha rosszak voltak, akkor az rövid úton belül fájt.


Barátság:

A barátság az elég érdekes dolog egy főiskolán. A haveri körök gimnáziumban nagyjából együtt maradtak elejétől a végéig, mert mindenki ugyanabban a ritmusban élte az életét. A felsőoktatásban nem más alakítja a társaságokat, mint az órarend. Ha éppen összebarátkoztál egy társasággal az egyik félévben, viszont a másik félévben nekik este 8-ig voltak óráik, akkor ez a kör hamar szétszakadt. Néha összefutottunk egy-két szórakozóhelyen, de már nem voltunk egy klub, hanem inkább csak ivócimborák – ami valljuk be oltári gáz. Igazi barátokat szerezni itt nagyon nehéz. Azt hiszem a barátság leginkább azon múlik, hogy az együtt csinált dolgok mennyi időtöket töltik ki. Ha van egy (vagy több) olyan dolog, amit mind a ketten szerettek, akkor már magától kialakul a barátság. Mindig ad az ember valamit magából. Persze nem sokat, csak egy kicsit – és ugye sok kicsi sokra megy. Nekem 4 év alatt egy olyan embert sikerült megismernem, akire azt tudom mondani, hogy barát. Sokszor támogatott, vagy kihúzott a csávából, ha úgy alakult. Örülök, hogy legalább egy barátra szert tehettem, mert valakinek még ennyi sem adatik meg, csak a felszínes érdekkapcsolatok.

Nők:

Volt egy barátom, amikor 15 éves voltam, ő akkor volt 21. Azt mondják, hogy a serdülő kamasz mellé nem baj, ha van egy idősebb haver, aki megtanítja a kisebbet csajozni, inni, bulizni – „Sose halunk meg” című filmre emlékezzünk most meg egy percig. És ennek a cimborámnak volt egy állandó mondása, amit akkor még nem értettem: A szex az oka mindennek.
Most már értem, hogy miért mondta ezt ő akkor, mert ezzel az egy mondattal mindent elmondott arról, hogy az ember miért tesz akármilyen lépést is a másik nem valamely tagja felé. Uraim! Felejtsük el az összes maszlagot a becsület, tisztesség, bizalom, stb. ideákról, amiket belénk plántáltak szüleink, kortársaink, a társadalmunk, mert ezek semmit sem számítanak. Ha egy nő azt mondta nekem a 4 évem alatt, hogy szeretne jobban megismerni, akkor sosem jelentett többet annál az időnél, amíg megittuk a sörünket. Ez után lépni kell, különben más fog lecsapni arra a nőre, akit mi szemeltünk ki. Ha szóba áll velünk egy idegen nő, akkor az azért van, mert lát bennünk valami szimpatikust (vonzót?). Ha szeretne minket jobban megismerni, akkor akar tőlünk valamit, és ugyanez vissza. Én sem szólítottam le soha senkit, csak hogy haverkodjak. És a kulcsmondat még mindig: a szex az oka mindennek. A szülői házból kiszabadult 18-19-20 éves lányokra ez tipikusan igaz. Erkölcstelen vagy sem, ez a mai magyar ifjú társadalom.

Kedves olvasóim, a soraimat ezúttal zárom. Lesz folytatás is, ha lesz rá igény. Egyelőre azonban csak azzal zárnám a főiskolai életem bemutatásának ezen epizódját, hogy a főiskola olyan, mint egy falu. Mindig mindenki mindenről tud, mindent előbb tud, és ez ellen mi nem tudunk mást tenni, mint hogy megpróbálunk elvegyülni, vagy másik szociális színteret választunk.

THE END

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.