Ez akár egy szakdolgozat címe is lehetne, de nem az. Csupán rettegés az élettől…
Így visszagondolva 21 évesen nem itt kéne tartanom. 15 évesen dolgoztam életemben először. Lopott mobiltelefonokkal való seftelés és lebukás következtében muszáj volt a tartozásokat kiegyenlíteni, így hát szülői és alvilági nyomásra sürgősen munkát kellett találnom. Persze ma már nem foglalkozok ilyesmivel, de forrófejű, pénzsóvár kamaszként jó ötletnek tűnt. Az egész egy kenyérgyárban kezdődött és lehúztam ott 3 évet, mint mindenes. Ha kellett kerítést festettem, vagy kenyeret szeleteltem, de volt olyan is hogy fotóztam vagy weblapot írtam. Összességében szerettem. Jól fizetett, és rájöttem, hogy így is lehet pénzt keresni. Most már futotta egy pár futball cipőre, hátizsákra, néhány márkás ruhára is.
Eltelt néhány év, leérettségiztem, és egyetemre jöttem Sopronba gondolván, hogy egy diplomával biztos minden sokkal könnyebb. Engem arra tanítottak, hogy minél többet tanulok, és minél magasabb a végzettségem, annál inkább jobb állást fogok kapni, ergo boldogabb leszek. Kb. első vizsgaidőszakban ért az első nagy pofára esés. Összeköltöztem az akkori barátnőmmel. Ezt a húzást nem tolerálták szüleim, és megvonták a támogatásukat. Mit nekem a munka, dolgoztam már eleget, tudok annyit keresni suli mellett, hogy megéljek. Jártam hajnalban minden nap a munkaközvetítőhöz, hogy első legyek a nyitásnál, de ezzel nem értem el semmit. Nincs végzettség, nincs munka. Jártam hosszú órákig gyalog a várost, gyárról gyárra, de még droidnak (operátor, vagy szalagmunkás) sem kellettem. Láttam a vezetőkön, hogy a HR-es végzettségükkel még annyit sem értenek a munkájukhoz, mint én a sima érettségimmel. Néha olyan szívesen húztam volna át némelyiküket az íróasztalon a nyakánál fogva. Leginkább amikor mosolyogva küldtek el a fenébe, miután térden állva könyörögtem a munkáért, mert a megélhetésem függött tőle.
Valahogy így néz ki egy tipikus HR-es (a kép csak illusztráció)
2 heti minimális élelmen való tengődés és naponta többszöri szuicid gondolat után úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm szüleimhez. Meggyötörve, szégyenkezve. Totálisan haszontalannak éreztem magam, szüleim pedig annyira nem bíztak meg bennem, hogy nem kaptam vissza a lakáskulcsomat, nem ám meglépek egy-két fekete dobozkával (DVD, tévé, videó, laptop, meg ilyen értékesebb kütyük).
Érzelmeim sárba tiprásával és elfojtásával, valamint bizonyítási vágyammal elkezdtem gőzerővel dolgozni az egyetemnek. Na nem pénzért. Hónapokig nyaltam a seggeket, hogy adjanak nekem egy bármilyen jellegű feladatot, amin dolgozhatok. Így végül megkaptam a kari Gólyabál megszervezését. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell bált szervezni. Bújtam a protokollt meg böngésztem infók után a neten, hogyan is kell ezt csinálni. Volt rá 3 hónapom, és minden egyes nap rohangáltam Sopronban ajánlatok és szponzorok után. A bál végül egyöntetű vélemények alapján oltári siker lett. Végre nem éreztem magam haszontalannak. Dolgozhattam egy közösségért, és megbecsülték a munkám. Előkerültek a régi cimborák is természetesen, akik csak jólét esetén vannak az emberrel. Érzelmeimet pedig kezdtem egyre mélyebbre ásni. Ezt követően megkaptam még egy bált, majd még egyet, majd a Gólyatábort is, Hallgatói napokat, és végül a rendezvények 90%-át én szerveztem meg úgy, hogy senki sem avatkozott a munkámba. A rendezvényeim olcsók voltak, igényesek, és mindenki jól érezte magát. Senki nem gondolta azt hogy bármiféle gubanc lenne, és természetesen nem is volt. Úgy tűnt, hogy van tehetségem valamihez, és kiépíthettem a saját kis királyságomat az egyetemen. De megfogadtam, hogy nem leszek olyan szemét, mint velem voltak. Ha felhívott valamelyik kapcsolatom, hogy kellene egy piackutató vagy kellene egy au-pair akkor mindig kiadtam a munkát olyan embereknek, akik jók voltak ezekben de anyagilag viszont nem álltak túl jól. Én így segítettem a társaimon.
De vajon meghálálja ezt nekem valaha is egyetlen hallgató vagy tanár? Esetleg egy üzletember? Nem hinném. Inkább csak a saját lelkiismeretem könnyítéséért teszem ezt. És most, végzős egyetemistaként elgondolkodtam. Mi lesz ezután? Itt van a kis birodalmam, ahol megbecsülnek, van munkám, jól keresek, végre vagyok valaki, de jövő ilyenkor már másik rendszerbe fogok kerülni, ahol úgy hívnak majd, hogy „B. Imre, diplomás álláskereső”. Egy évem van, hogy az egyetem nyújtotta védőfal mögül kilépve saját vállalkozássá formáljam eddigi munkámat, de mi van ha nem sikerül? Vagy mi van, ha túl nagy lesz a konkurenciaharc? Kitől fogok én megbízásokat kapni? Hiszen minden hozzá nem értő tapasztalat nélküli kis művelődésszervező próbálja majd foggal körömmel védeni a saját kis állását, ami persze sikerül is neki, hiszen ő is valamelyik főnöknek a lánya, fia, unokája, rokona.
Rettegek attól, hogy ismét Sopron utcáit kell majd járnom munka után könyörögve, plusz egy papírral a zsebemben. Ha az ideális társadalmat kreativitásban, céltudatosságban, tehetségben és intelligenciában mérnék, akkor valószínűleg hamar kitörnék a nyomorból, és akik most vezetők azok végezhetnék a droid munkákat. De sajnos ez mind csak álom, idea marad…
