Egy történet kóvályog a fejemben már napok óta és nem tudom, hogy szabadjára engedjem e, eléggé kiforrott e vagy sem. Csak igazából ez egy hosszabb terjedelmű mű lenne, legalább egy kisebb regény. Úgy gondoltam, hogy részletekben fogom feltölteni, minden bejegyzés amolyan fejezet lesz, de ezt is csak akkor, ha van rá igény és érdemes megírnom. Ezért most leírok egy olyan figyelemfelkeltő tartalmat, hátha valakinek megtetszik, olyasmit, ami a könyvek hátulján szokott lenni, úgyis azt olvassák el először az emberek. :)
így lesz most is:

Mit tennél, ha arra döbbennél egy nap, hogy kezedbe vehetnéd az irányítást? Azzal szembesülnél, hogy tiéd az irányítás és a változtatás lehetősége? Mi lenne, ha valaki azt mondaná neked, te egy isten leszármazottja vagy és tiéd a Föld, kezdjél vele bármit, ahogy a kedved tartja? Mennyire hajtana a saját érdeked? Mit tennél a világért? Mi az, ami rossz, és amin változtatnál, sikerülne jobbá tenni a világot? Mindannyiunk profitál a változásokból, amit létrehoztál? Történetünk főhősei ilyen emberfeletti lények és úgy gondolják képesek egy szebb világot létrehozni, ahol mindenki boldog és minden szép. Háborúk és ellentétek nélkül képesek élni az emberek a tervük szerint, de az élet nem ennyire egyszerű, sorsuk mindig akadályba ütközik. Embereket nem bírják a jó útra vonszolni, vagy ha mégis, akkor is rosszul sül el. Önfejűségük miatt az istenek nem hallgatnak semmilyen tanácsra vagy jóslatra. Javítgatják a gépezetet és egyre közelebb jutnak a megoldáshoz, a kérdés az: sikerül e elérni a tökéletest? Létezik-e ilyen? Vagy mégsem az ő kezükben van a megoldás?

Nagy irodaház teteje, üvegből épült torony. Legfelső szintjén még villog a neonfény, s egyszer majd kiold az egész. Főhősünk ekkor meglátja a sötétbe boruló várost. A fények már mindenhol felkapcsolódtak és az utcákon ezernyi autó hazafelé tart. Libasorban követik egymást, csak más úti céllal. Egy-egy pirosnál feltömörül egy boly, de később ez is eltűnik. Elmennek a végtelenbe és majd holnap újrakezdik.

Percek telnek el, míg ott áll az ablak mellett és gyönyörködik a városban. Egyszer hátat fordít, sóhajt egyet. Elteszi iratait, felveszi táskáját és kulcsait, bezárja az irodáját és elindul lefele a lifttel. Udvariasságból köszönésként, bólint egyet a portásnak még, majd kimegy az iroda elé. Egy pezsgőszínű, sötétített ablakú autó várja. Beszáll, lehajtja a vászontetőt és elgurul.

Már két városon áthajtott, de még mindig csak megy és megy. Egyszer egy erdőbe hajt, felfele valami kanyargós szerpentinen. Ő van egyedül a sötétben, bevilágítja a fákat, mintha egy zavarodott szentjánosbogár kacskaringózna. Egy sötét helyen megáll, valami üres ház lehet. Belenyúl a táskába, zörög egy ideig, kinyitja a kaput és bemegy a kertbe. A lakás elhagyatott, minden bútoron áll a por, az égő is csak pislákol, megette már a kenyere javát. Nyikorgó fa lépcsőkön fellépked, egy szobába lép, kinéz az koszos ablakon, majd kimegy az erkélyre. Egy asztal, s néhány széket talál ott. Leporolja és leül. Tíz vagy húsz perc telt már el, de ő csak a panorámát bámulja, egyedül a sötétben. Lehajtja fejét, feláll, elhagyja a házat, majd újra útnak indul. Visszafele hajt most, le a hegyről. Út közben elered az eső és hideggé válik a levegő.

Ez az orrvérzés nem is egy szörnyű dolog. Ahogy a meleg vér csurog kifelé ilyen hidegben, olyan mintha valami simogatná az orrom, vagy inkább csiklandozná. A melegsége is csak cirógatja. Szerintem csodálatos. – gondolkozott lefele menet a lépcsőn. Amint leért körülnézett és látta a járókelőket. Mind siettek valahova. A kis bódék is bezárnak épp, ők is sietnek, mintha vonzaná őket valami. Mindig ugyanakkor, mindig ugyanúgy, unalmasan. - vélekedett. Minden nap csak a szürkeség, csak azt látom. Reggel mikor jövök még igazán sötét van. Mire hazaérek, szintén besötétedik. Az iskolában csak stresszelnek minket, bezárnak oda, mint egy börtönbe, mintha kötelező lenne. Aztán elvárják a tanulást is. Ha nem készülök, bezzeg nem fogadják el, hogy bejáró vagyok. Legyenek ők az én helyzetemben! – ekkor megállt a hármas metró megállójában és lehajtotta fejét, amit fényes sötét haja koronázott. Szeme végtelen s ártatlan barnaságot mutatott. Az egész személyről már kívülről látszott, hogy van benne valami különös. A korához képest nem az a vidámfajta, inkább az álmodozó és gondolkodó, amolyan filozofikus. Csak ott állt és nézte, ahogyan a sín túloldalán egy kisebb csapat egy kívülálló embert zaklat. Minek teszik ezt?! Semmi okuk nincs rá! Ha szórakozni akarnak, inkább lőjék be magukat, vagy mit tudom én, de ne másokat tegyenek tönkre! – gondolta, de nem mert rájuk szólni, végül őt kezdik el zaklatni és nem tudja magát megvédeni. Csak állt ott és figyelte a külvilágot és mint mindig, gondolkozott. Itt vagyok már megint és még mindig, de miért? Minek teszem én ezt magammal? Kinek jó ez? Nekem ugyan biztos nem… Inkább állnék ott fent és nézném tovább a csodálatos látványt, de anyu is csak veszekedne, ha későn megyek haza. Bár nem mintha őket egyáltalán érdekelném. Hazamegyek, és csak köszönnek, nekik is csak egy teher vagyok, etetnek és fizetik a dolgaim. Minek szült meg akkor? Értelmetlen az egész. Minden az! Csak itt járkálnak az emberek tudatlanul és teszik azt amire azt hiszik szükségük van, de inkább csak valami beléjük ültette. Már azt se tudják mi jó nekik, csak egy egyetemes, kitalált jónak cselekszenek… De mi is az a jó?! Ez mindenkinek más és tág fogalom, mégis általánosan használjuk! Valaki kitalált egy jelentést neki és azóta csak úgy használjuk, az eredeti fogalmat el is vesztette, mint még sok minden. Nem is magunknak élünk vagy egymásnak! Azoknak, akik ott ülnek felettünk, és csak röhögnek rajtunk! Mi befolyásolhatóak vagyunk, ők mondják, mit csináljuk és nekünk ez fel, sem tűnik! Hát milyen élet ez?! Rabszolgák vagyunk! – ekkor már könnybe lábadt a szeme, elborzongott ezen a borzalmas, irányított életen. Többé már nem is látta az értelmét. Zokogni kezdett. Ebben a pillanatban a metró fénye fellelhető volt az alagútból. Beérkezett a megállóban és hatalmasat fékezett. Pánik tört ki, mindenki sikongatott. Valaki beesett a sínekhez…

Hűvös kora tavaszi délután volt. Az ég már nem a tél szürke színén mutatkozott inkább már a tavasz közeledtét ábrázolta a kék színével. Néha egy-egy felhő előúszott, egyébként üres volt az ég. Kezdett már sötétedni. Ilyenkor indul el a tömeg hazafelé és változik közlekedési dugóvá a város. Az autók egyre gyakrabban suhantak el az úton, mintha a végtelenből jönnének és a végtelenbe tartanának. A tömegközlekedés is aktív volt, rendszeresen jártak. Az egyes villamos megállójában emberek gyülekeztek. Fehér füstszerű leheletükből kiindulva farkasordító hideg lehetett. Mindenki kabátban járt és így próbált védekezni a tél ellen. Emberek rendszertelenül mentek el és jöttek újak a megállóba. Mindenki ment valahova egyhangúan, monotonon. Mindennap ugyanígy és ugyanitt. Egy igazi szürkeség, teljes passzivitás. A környék is szürkeségbe vonult, ahogy elkezdett lemenni a nap. Az ég besötétedett és egy-két vöröslő felhő úszott csak az égen. Ez a csodálatos látvány a rendőrség üvegpalotáján visszatükröződött, így csodálatos látványt biztosított a peronon tartózkodóknak. Ekkor egy villamos érkezett meg a megállóba. Egy kis, de annál inkább lökdösődő tömeg szállt le róla. Amint mind leszálltak a várakozók felpattantak és elillant a szerelvény. A lökdösődő tömegből senkinek nem tűnt fel a csodálatos látvány, kivéve egy embernek. Egy ifjú fiú nézett csak fel és állt meg az ámulattól. Csak bámulta és bámulta a vöröslő nap fényét, a sötét eget a felhőkkel amint visszatükröződik. Nem is tudott megmoccanni. Sose gondoltam volna, hogy a rendőrséget fogom ilyen gyönyörűnek látni – gondolta. S ebben a pillanatban a tömegből egy nagydarab, siető ember lökte fel. A fiú előre esett. Pár pillanaton belül felállt vérző orral és odébb ment. Mégse sose vérzett ezelőtt neki, ezért meg is ijedt. Talált magánál zsebkendőt és orrához nyomta. Várt, hogy elálljon. A várakozás közben elgondolkozott… senkinek nem tűnt fel, hogy ő elesett. Senki nem segítette fel, senki sem aggódott miatta. Úgy mentek el mellette mintha nem is látták volna. Cserbenhagyta mindenki. Az orrvérzés elállt és egy kukába dobta a vérvörös zsebkendőt. Elindult a lépcső felé és majd még egyszer megnézte az üvegpalotát és elindult az aluljáróba.