Egyre többet filozofálok azon, hogy vajon elég tartalmasan ütöm-e el az időmet.

Így az érettségi és felvételi évében a suliból hazaérve rögtön ''rákönyökölök'' a notebookon a power gombra és onnantól kezdve...

Tudom, hogy az MSN függőséget okoz stb... De tudom magamról, ha nem lenne MSN és egyéb olyan dolog ami lekötné a figyelmemet, akkor se nagyon tudnék a tanulásra koncentrálni. (Ez nem azért van mert hiperaktív vagyok.)

Legyek én is bulibajárós? Ha most ráerőltetném a magam a többi ''partyarc'' ismerősömre, akkor javulna a helyzet? Nem hiszem. Fel tudnék oldódni abban a közösségben? Nem hiszem...

Egy nemzetközi közvéleménykutatásról hallottam, hogy kimutatta: azok, akik valamilyen oknál fogva több időt töltenek a számítógép előtt, sokkal nehezebben tudnak a valós életben kapcsolatokat kiépíteni. Vajon ez igaz? Elgondolkodtató...

Nos, miután az ember bejut a gyártási területre és sikeresen ''levizsgáztatta'' a sarokpántját, elcsoszoghat szépen a gyártósorok elejére és ott megvárhatja, amig az előző műszak el nem sprintel haza.

Igen, sprintel, mert a kijáratnál a fémdetektoros kapu és a személyi fémkeresőbotos (?) átvizsgálás miatt hihetetlenül lassan lehet elhagyni a gyártási zónát. Pont emiatt, mindenki (16-99 évesig) szalad - ki-ki a képességeihez mérten - hogy hamar kijuthasson.
Miután az előző műszak sikeresen eltakarodott és a műszakvezető is beosztja az embereket, végre elkezdődhet a munka!

Mondanom sem kell, rengeteg a diákmunkás. Bár én is úgyhittem, hogy egy ilyen helyre többnyire majd csak az erősebb nem fog jelentkezni, nagyot tévedtem. Rengeteg ''hölgy'' képviselte a gyengébbik nemet, s tekintettel fizikai teljesítőképességükre, ők kapják a winchestercsavarozás, matricázás, hűtőblokk beszerelés igen-igen felelősségteljes feladatát.

Engem pedig szépen beállítottak sorkezdőnek. Ez az a munka, amit mindenki kerül - ha csak teheti - mint a pestist. A feladat önmagában roppant egyszerű: az ember háta mögé elhelyezett hatalmas dobozból kivenni a polifoam-szerű csomagolásba burkolt házat, kibontani, felnyitni, külön tálcára az oldallapot, előlapot, SATA kábelt és egyéb mobil dolgot, s egy másik tálcára az immáron alaplapbehelyezésre alkalmas házat.

Mindez persze leírva tényleg nem tűnik nehéznek, s ha az ember belejön, a valóságban sem túl megerőltető. A gond csak az, hogy az összes többi művelethez képest ez a leg időigényesebb. Tehát akármennyire is igyekszik a sorkezdő, az alaplapos pillanatok alatt lepasszolja a gépet és máris egy darabon üres lesz a sor.

Hányszor hallottam ezt: ''Siessé', mer' üres a sor!!!''

Én persze sietek, ahogy tőlem telik, számtalanszor el is vágtam az ujjam vagy a kezem a nagy kapkodásban. (Merthogy a gép belsejének lemezeit mintha direkt kisorjáznák...) De akkor sem ment elég gyorsan.

De (legyek boldog!) kaptam segítséget. Aki egy nagyothalló fiatal srác volt. Felzselézett haj, félkilós ezüst fux... Diák volt ő is. Gondoltam, a hangulat oldásaképp feldobok valami témát, hogy legalább annak az illúzióját keltsem, hogy gyorsabban telik az idő ha beszélgetünk.
Meddő próbálkozás volt. Szegény csávó a fogyatékossága miatt csak azt hallotta meg, ha már tényleg nagyon kiabálok, vagy ha vele szemben állva, szépen artikulálva, emelt hangon beszélek hozzá. Mivel az előbbi eléggé necces volt, mivel a sorvezető pár perc után megjelt és a fejemhez vágta, hogy nem trécselni vettek fel, az utóbbi pedig főleg a munka rovására ment volna. Szóval maradt a néma csendben való igahúzás. Egyébként egy ilyen üres ház kb. 6-7kg körül van. Nem nehéz. Az első 100 tényleg nem az. De amikor az ember már a háromszázadikat emeli ki a dobozból...

Rengeteg ember hozzám jön a problémáival. Kicsi meleg pont vagyok talán a hideg világban, ezért gyűlnek körém az emberek. Pontosan tudom, milyen problémát hogyan lehet orvosolni, ha mással nem is, szavakkal.
De amint felszáradtak a könnyek, eltűnnek az emberek, s magam maradok a rengeteg lelki teherrel. Vajon csak magamat okolhatom, mert nem tudok megbízni senkiben annyira, hogy én is csak úgy kiöntsem a lelkem és a bánatom valakinek?

Idéznék egy zenekartól: ''Megfejtesz mindenkit, jófej vagy, mégsem vagy jól...''

Idén (2006) nyáron, s azóta párszor sikerült bejutnom diákmunkásként egy számítógépgyárba. Az ott szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani veletek. Elgondolodtató lesz igérem.

A munka azzal indult, hogy az iskolaszövetkezett küldött egy SMS-t, hogy lesz munkalehetőség akár egész nyárra egy számítástechnikai gyárba. Gondoltam nagy lehetőség a hardverismereteim bővítésére, tudniillik nem vagyok egy nagy ''system cube''. Ráadásul igen jó órabért dobtak fel! Szóval jelentkeztem a munkára.
Egy szombati napon kellett bemenni munkavédelmi oktatásra. Szóltak, hogy ez nyolc órás lesz, szóval hideg élelmet vigyünk magunkkal. Persze pénzből élünk, tehát egyből feltettem a kérdést, hogy vajon ezt a napot ki fogják-e fizetni nekünk. Természetesen nem fizették. No mindegy. A lényeg, hogy lesz munka és dől majd a zsíros zsebbélelő zseton.
Persze leszögezem, munka terén nem kell zöldfülűnek hinni! Dolgoztam ezelőtt már sok helyen. Az oktatás persze abból állt, hogy elmondta a trainer a fontos dolgokat, utána egy tesztet kellett kitölteni úgy, hogy közben diktálta a megoldásokat. (Persze elég banális volt a teszt: fegyvernek minősülő tárgyat, számtek cuccokat... tilos bevinni stb)
Na szóval eljött az első munkanap. Hajnali négykor kelés mivel 6-ra már bent kell lenni és persze: kajakészítés, hatszor átgondolni, hogy pontosan merre is kell mennem stb... Egyik osztálytársammal (Blaise) egy megbeszélt helyen találkoztunk, s együtt mentünk a melóhelyre.
A gyártelepre persze nem olyan könnyű bejutni. Egy trainer jött ki, s vitt be minket soron kívül, mivel belépőkártyánk még nem volt. Jópáran voltunk diákok. Ha jól emlékszem akkor nyolcvanan. Ebből a nyolcvanból a délelőttös műszakba csak 20-an jöttünk. A trainer a training centerbe vitt minket, ahol kaptunk ESD (elektrosztatikus feltöltődés) ellen védő inget, ami mondanom sem kell nem kicsit volt koszos. Minden korábbi tulajdonos szépen rápingálta a nevét a legkülönbözőbb eszközökkel: alkoholos filccel, vonalkód matricával, tollal vagy a nagy hiány következtében esetleg a koszos ujjukkal.
Az ing mellé járt még egy sarokpánt is, mely ugyancsak az ESD védelem miatt kell. Elméletileg ez vezeti le az emberből a töltést, így az erre érzékeny alkatrészek nem mennek tönkre mielőtt a gépekbe kerülnének. Hangsúlyozom elméletileg. Tudni illik van egy ügyes szerkezet ami a sarokpánt működését ellenőrzi. Annyi az ember dolga, hogy rálép egy gépre, benyom egy gombot, s ha az zölden világít, akkor rendesen funkcionál a sarokpánt. Értelemszerűen ha rossz, akkor piros led villan fel. Ilyenkor sok esetben csak dobbantani kell egyet (persze nem az ellenőrző gépen), s a következő ellenőrzéskor már jónak fogja mutatni a sarokpántot. Ügyes trükk mi? Reszkessetek ''Electrostatic Sensitive Devices''!!