Hülye cím, hülye helyzet.
Egy rövid kis bevezető, hogy hogyan is sikerült eljutnom ebbe az állapotba: ha mondjuk 10 évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy napokat/heteken fogok azon gondolkozni, hogy mennyit ér az ember munkája, kiröhögöm. És lám, 30 felett az élet nem pont olyan, ahogy gyerekként elképzeltem. Én azt láttam otthon, hogy ha az ember akar, akkor tud dolgozni, szép lassan lesz lakás, ház, autó, család, gyerekek, lesz mindenre elég pénz. Középiskola után megérezve a "szabadságot" sikerült a főiskola elvégzését egy életpálya modellé alakítanom. Voltak bulik, nők, diákhitel, minden, ami a szabad élethez és vidámsághoz kell. Aztán persze jöttek a felnőtté válás kevésbé jó dolgai is: munka, fizetős főiskola, hitel visszafizetése... Most, majd 33 évesen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy szerető feleségem, aki egy tündér lélek, imádom, és hamarosan világra hozza első gyermekünket. És igazából el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt én elkezdtem ezt kiírni magamból: eddig élveztem az életet, elvoltam, úsztam az árral. Alapjában véve inkább az élj a mának híve voltam, mintsem a jövőbe tekintettem. A fizetésemből megéltem, megéltünk. Bár alapvetően mindig volt mire spórolni, nem mondanám, hogy bármiben is hiányt szenvedtünk volna. A gyermekem érkezésével azonban elkezdett elég sok gondolat cikázni a fejemben - tervezett gyerek, viszont azt nem gondoltam, hogy ilyen folyamatokat indít el bennem, többek közt azt is, hogy be akarom fejezni a főiskolát -: az egyik ilyen az anyagi biztonság és tartalék, ami összességében, vagyis inkább leegyszerűsítve levezethető a fizetésemre.
