És tényleg

Történetünknek három főszereplője vala - adott egy bársonytalpú rém és egy mackó, aki történetesen szereti a halászlét – ez utóbbi a harmadik sztárvendég szösszenetünkben.

A mackó Sógornője tudja, hogy hősünk szereti a halászlét, ezért csomagol neki egy kis kóstolót, amit felelőtlen medvénk hazaérvén betesz a hűtőbe - mondván másnap majd ebédre jó lesz.

Eljön a másnap - előkerül a halászlé - szorosan zárt dobozkájában, ami jelen esetben egy befőttes üveg, melyre jól ráhúzták a tetejét.

Tető lecsavar, a halászlé egy laza lendülettel telespricceli a konyha nagyobb részét és hősünket is, ki ekkor már erősen sejti, hogy ez az ebéd biza nem lesz egyszerű...

Maradék anyag tányérba kiönt - mikróba behelyez - míg melegszik, alakul a konyha is, mert elég hülyén néz ki a csempe, a mosogató környéke és a padló pirosban - hősünkről nem is beszélve.

Alakul a rend, az ebéd is eléri a megfelelő hőfokot - ekkor már az előkészületeknek hála meglehetősen jó illatok terjengnek a konyha környékén, hősünk bélése ezt növekvő izgalommal nyugtázza - nosza hát, tegyük magunkévá az ebédet - bent a szobában, egy film előtt, mert fő a kényelem.

Lord - Vándor

Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott
Nem siratja senki őt, nem könnyeznek sírja előtt
Csavargó volt, bolyongott, magányosan kóborolt
Senkije se volt, semmije se volt, csak az élete!
Vén szemét lehunyva élete megszakad,
Nem indul új útra, pihen a föld alatt

Elmondom nektek az ő történetét, arról mesélek, hogyan élt:
Megszületett, kapott nevet, csak egyet nem, szeretetet!
Szülei eldobták, nem törődtek vele,
Nem maradt semmije, csak az élete!
Magas falak, rácsok mögött, zsiványok, tolvajok között
telt a gyermekkora, ott volt az otthona

És mégis vidáman élt, szívébe zárta a nagy reményt,
Hogy egyszer majd innen elmegy, várják erdők, völgyek, hegyek,
Szabad lesz, mint a madár, északtól délig, kelettől nyugatig
Mindet földet bejár

Előre szeretném bocsátani, hogy nem saját írás - a Dunaújvárosi Maraton egy munkatársának, Horváth Klárának tollából látott napvilágot ez a kis szösszenet a minap, s hogy mégis közreadom csak annak köszönhető, hogy megfogott az írás - hangulatával, mondanivalójával.

A gyászoló kutya

Nem mindennapi temetés volt a múlt télen, megindító, borzongató történettel.

Az elhunyt hozzátartozói, a gyásznép, ahogy szokás, csendben álldogáltak a ravatalozóban.
Amikor eljött az idő bevonult a pap, hogy megtartsa szertartását.

Mindenki csodálkozására egy kutya ballagott utána, láthatóan gazdátlanul.

A ravatalnál leült és várakozott. Senkihez nem tartozott, nem ismerte senki.
Ott ült türelmesen amíg a beszéd tartott. Miután elindult a gyásznép a sírhelyhez, Ő is felkerekedett, és lépkedett mellettük.

Gyorsabban haladt a menetnél, s ahogy soronként elhaladt az emberek mellett, mindenkire rátekintett hosszan, mintha üdvözletét fejezné ki, "odaköszönt".
Így tette ezt egészen a sírhelyig.

Zsenge ifjúságom egy meghatározó hazai zenekara volt - rengeteg szép dallammal, gyönyörű dalszövegekkel és utánozhatatlan előadásmóddal.

Ez a dal egyik kedvencem Tőlük - sok másik mellett - Vándor, Szemedben a Csillagok, Csönddel üzenek, Kisfiú - és sorolhatnám napestig, hiszen hosszú fenállásuk alatt rengeteg olyan zenével lepték meg rajongóikat, melyek mindegyike megérdemelne egy-egy saját ódát, mit zenghetnék róluk...

Egy grafika eredetiben - köszönet érte az alkotónak. Kisebb változatát próbáltam beilleszteni több képfeltöltő oldalról is, de nem jött össze, így maradok csak a linknél

Éjszaka volt.

A Hold fénye sejtelmesen ragyogta be a tájat miközben főhősünk bőszen kutatott holmi betévedt idegenek után az éj csendjében.

Mert csend volt, amolyan vihar előtti fajta, amikor valahogy érzi az ember, hogy ott motoszkál a sötét mélyén valami, ami csak rá vár - valami, ami baljósan árnyékolja be még a Hold fényét is...

Éjfél körül járt az idő - álmos nyugalomnak nyoma sem volt, noha mint említettem volt csend uralta a tájat.

Egy tétova lámpa pásztázta csupán a környező fákat és a kerítés tövét - egy tétova lámpa, mely egy mancsban kelt életre...

Nem hallatszott más, csak mackó zihálása és szentségelése, hogy nem hozta magával a vastagabb bundáját, mert hűvös volt - vizuálisabbaknak mutatva ilyen hideg...

És aztán egyszercsak meghallja...

Valami morog a félhomályban. Valami szuszog. Valami egyszerűen a frászt hozza mackónkra, ki ekkor már nem is olyan tétován pásztázza a környéket lámpájával, kutatva a hang forrását.

Átlagos napnak indult - olyannak, amitől tucatból egy érzése támad az embernek este, amikor végiggondolja a nap történéseit.

Szabad nap lett volna, de a szokásos éves munkavédelmi oktatás miatt néhányan felkerekedtünk - kollégákkal - és Székesfehérvár felé vettük az irányt.

Az oktatás hangulatos volt, mint mindig - kis gyártörténeti eszmefuttatás ( sokadszor hallva kicsit türelmetlenné válik az ember ), pár szó a cég fejlődéséről, holmi gyáregységek kiszervezéséről, de ki a bánatot érdekel az ilyesmi, amikor mindez csak azért van, hogy megközelíthessük a saját berendezéseinket, hogy szükség esetén beavatkozhassunk ( egyébként távfelügyelt a rendszer, karbantartáskor és ellenőrzésekkor igényel csak személyes jelenlétet ).

Szóval minden megy a maga kis unalmas medrében és véget is ér - bár néhányszor úgy tűnik a végtelen körmondatoknak nevükhöz méltón sosem szakad vége...

Irány haza - irány a 62-es út, Seregélyes felé.

Ezúttal egy Scorpions szám - egy feldolgozás, melynek eredetijét hazánk egy klasszikussá vált zenekara követte el, az Omega - a Gyöngyhajú Lány-t.

A Scorpions - White Dove-ról van szó.

Az eredetinek is van mondanivalója, a német csapat azonban kicsit más, egy hangyányit mélyebb problémát ragadott meg a gyönyörű dallamok segítségével.

Mindkét nótát szeretem, más-más okból - ami közös bennük, hogy értéket képviselnek számomra.

Scorpions - White Dove

A place without a name
Under a burning sky
There's no milk and honey here
In the land of God

Someone holds a sign
It says we are human, too
And while the sun goes down
The world goes by

Egy újabb kedvenc, mely talán kissé borúsan írja le a helyzetet, ami ihlethette, mégis valahol szép.

Mindenki élt már meg hasonlót, ebben biztos vagyok - amikor minden szürkének és értelmetlennek tűnik, amikor úgy érzi az ember, hogy nincs tovább...

Ez a dal erről szól - borongós, szomorú, mégis megérint valamiért...

Címét sokféleképpen lehetne fordítani, de talán nem is érdemes küzdeni vele - az én értelmezésemben Feketébe olvad, Elsötétül...

Metallica - Fade to Black

Life it seems, will fade away
Drifting further every day
Getting lost within myself
Nothing matters no one else
I have lost the will to live
Simply nothing more to give
There is nothing more for me
Need the end to set me free

Things are not what they used to be
Missing one inside of me
Deathly lost, this cant be real
Cannot stand this hell I feel
Emptiness is filling me
To the point of agony
Growing darkness taking dawn
I was me, but now hes gone

Csak hallgasd és éld át a csodát, add át Magad a hangulatnak, amit közvetít a zene...

Metallica - Nothing else matters

So close no matter how far
couldn't be much more from the heart
forever trusting who we are
and nothing else matters

never opened myself this way
life is ours, we live it our way
all these words I don't just say
and nothing else matters

trust I seek and I find in you
every day for us something new
open mind for a different view
and nothing else matters

never cared for what they do
never cared for what they know
but I know

so close no matter how far
couldn't be much more from the heart
forever trusting who we are
and nothing else matters

never cared for what they do
never cared for what they know
but I know