Reklám az első Excelhez 1992-ből. Minden, amit ma természetesnek veszünk, valaha úttörő volt.

Ha szigorúan dátumhoz akarjuk kötni a nyolcadik konzolgeneráció végét, akkor az valószínűleg a holnapi nap lenne: holnap jelenik meg az Xbox Series X és S, amit bő egy héttel követ a Playstation 5 a világ nagy részén. Sokan sokféleképpen gondolkodnak erről a generációról, listák születnek legjobb, legrosszabb játékokról ezerféle kritérium alapján és próbálnak a játékosok a világ minden pontján megemlékezni az elmúlt hét év történéseiről, miközben előretekintünk a következő generációra. Én egy dologról szeretnék írni, amit fontosnak érzek és a PS4-es pályafutásom egyik legjobb játékélményéhez, a Dark Souls 3-hoz köthető.

Soulslike. Ez a kifejezés kinőtte magát az elmúlt években, sok stúdió próbál a FromSoftware játékaihoz hasonlót fejleszteni, egészen apró, indie címektől (Ashen) kezdve a világ egyik legnagyobb franchise-áig (Star Wars Jedi: Fallen Order) rengeteg játék emel át kisebb-nagyobb elemeket, néhol egész rendszereket a saját világába, ám ezek legtöbbször a Dark Souls két legtöbbet hangoztatott játékeleméhez kapcsolódnak: a nehéz, ritmus és stamina alapú harcrendszer, valamint a bonfire-től bonfire-ig, boss-tól boss-ig való előrehaladás az, amit a játékok többsége magáévá tesz a soulslike életérzésből.

Személyes bejegyzést szeretnék írni! Erre kattintottam a Logout felületén fél évtized alatt a tizedik alkalommal és ennyire helyénvalónak még sosem éreztem ezt a kifejezést egyik korábbi alkalommal sem. Ismernek a fórumról páran, az odaadásomat a DC világáért, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a korábbi írásaim több mint fele ezekhez a képregényekhez, karakterekhez és történetekhez kapcsolódik. Tűkön ülve vártam és Isten látja a lelkem, szeretni akartam a DCEU filmjeit, próbáltam a lehető legpozitívabb szemszögből vizsgálni minden egyes alkalommal, de egy idő után elfogyott a türelem, a vágy, hogy a világ öt legismertebb képregény karakteréből négy szerepel egy filmjükben, mégsem tudják legalább átlagosra összekalapálni a végeredményt. Nem működik a DCEU, soha nem is fog, hiába a Wonder Woman és az Aquaman hatalmas sikere. Aztán jött a hír: a DC önálló és különálló Joker filmet készít. Aztán a következő: a DC önálló és különálló Batman filmet készít.

Hiába tépázta meg a Warner módszeresen a világ legismertebb karaktereit, jöhetett Martha, Jared Leto, meg a jóaszagod, ezeknek a neveknek súlya van. Szállingóztak a hírfoszlányok a szimplán Jokernek elkeresztelt filmről, beindult a marketinggépezet, ami aztán a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díjában csúcsosodott ki (nem mellesleg Hildur Guðnadóttir zenéje megnyerte a filmzenéért járó díjat is). Erre kapták fel az emberek a fejüket, hogy itt nem egy kísérletező kilengésnek leszünk szemtanúi a DC és a Warner részéről, hanem tényleg szeretnének valami mást mutatni, vért frissíteni a megfáradt műfajba, talán kicsit úgy, ahogy a Disney próbálkozott és bukott a Star Wars Story filmekkel, vagy amit a Sony próbál a Venommal kezdődően a következő években.

"Az amerikai írók sokszor hangoztatják, milyen nehéz Superman történeteket írni. Azt mondják, túl erős, nem tudnak kigondolni ugyanilyen mértékű problémákat hozzá.
Szerintem Superman egy metafora. Nálam Superman ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint bármelyikünk, csak épp felnagyítva: ha például Superman megsétáltatja a kutyáját, azt a Mars mentén az aszterodiaövben teszi, mert mindketten tudnak repülni.
Ha Supermant meglátogatják a rokonai a 31. századból, akkor biztos magukkal rántanak egy pokoli szörnyeteget a jövőből, akit le kell gyűrni. De a történet ugyanúgy egy rokonlátogatásról szól."

- Grant Morrison (All-Star Superman)

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem tényleg mellbevágott a Huawei legújabb 1 perces reklámja. Nem kifejezetten ötletes, viszont elég depresszív és az üzenete is egyszerűen helytelen, rosszul van megfogalmazva maga az lényeg, amit közvetíteni akar, főleg a bemutatott példák miatt. Mindenki vonja le a következtetéseket, de szerintem ez legalább akkora öngól a Huawei részéről, mint az Apple What's a computer? nem régi iPad reklámja.

16 évet kellett erre várnia erre a pillanatra egy generációnak, ami ezt és ezt az intrót nézte rongyosra anno a Cartoon Network-ön. Nem gondoltam volna, hogy ilyen régre visszanyúlhat itthon a DC csapatának szeretete, de látva a szerdai premier előtti vetítés töménytelen mennyiségű rajongói ruhadarabját, amik között még official JL Animated Series pólót is el lehetett kapni, elég egyértelműen látszott, hogy van egy kimutatható méretű fanbázisa a Ligának itthon is, hát még a tengerentúlon milyen rajongás övezi a mai napig minden idők legstabilabb olvasottságú szuperhős csapatát. A Justice League-nek pedig nem volt egyszerű dolga, ha meg akart felelni ezeknek a rajongóknak: nem elég, hogy a mozis előzmények is hagynak finoman szólva némi kívánnivalót maguk után, de maga a film is olyan hányattatott sorsú zabigyerek lett, ami ritka Hollywoodban, főleg 300 millió amerikai pénz eltapsolása után.

Oriic leírt mindent. Én csak egy dallal szeretném kiegészíteni, két olyan művésszel, akik meghatároztak egy generációt. Az én generációmat. És most már egyikük sincs velünk. Nyugodjatok békében, Chris, Chester.

Elöljáróban röviden: a Wonder Woman (hála égnek nem Csodanő) jött, látott és győzött, ha nem vesszük a Logant, akkor az elmúlt öt év talán legjobb képregényfilmjét rakták össze végre a Warnernél. Patty Jenkins filmje betömött egy olyan piaci rést, ami ez előtt nem létezett, avagy inkább Snyder-ék meglátták a lehetőséget és egy olyan irányban szélesítették saját kis filmes univerzumukat, amire az elmúlt évtizedben sem ők, sem Marvelék nem gondoltak: a történetet jó egy évszázaddal a jelenkor elé helyezték, így rögtön több legyet ütve és hatalmas előnnyel indulva: a történelmi háborús szál mindig érdekes tud lenni, az első világháború miatt a megfáradt, mára már érdektelen náci okkultizmus szerencsére kilőve és így a mainstream vonal is kap egy filmet az első nagy világégésről, noha a film fókusza nem ez lett szerencsére.

Történetünk első pár perce sok érdekességet nem szolgáltat, sőt, a Thor után pár évvel kifejezetten vicces az áthallás: kis hősünk, Thor Diana apja anyja meséit hallgatja a régi idők háborúiról, ezzel csillapítva kíváncsiságát és gyakorlatilag megágyazva a film igazi konfliktusának. A Wonder Woman első fél óráját a gyönyörű táj és az amazonok sajátos kultúrájának megismerése viszi el a hátán és szerencsére a második felvonásban is bőséggel vannak érdekességek, amik nagyrészt Diana sajátos felfogása és a való világ közti különbségekből fakadnak. Nem olyan viccesek, mint a Thor hasonló jelenetei, de kellőképpen érdekesek ahhoz, hogy folyamatosan továbblendítsék a cselekményt.

Írásom kisebb, de inkább nagyobb spoilereket tartalmazhat nem csak a címszereplő filmmel, de az egész Trek világgal kapcsolatban. Olvasása csak saját felelősségre történjen.

Őszinte leszek: másodvonalbeli trekkie-ként (azaz olyan emberként, aki nem jár gyűlésekre klingonnak öltözve, de azért tisztában van a világ történéseivel és sajátosságaival) abszolút nem vártam a Beyondot. Egyrészt a forgatókönyv körüli mizéria, Justin Lin rendezői kinevezése eltántorított, másrészt az év első felében olyan mérhetetlen hype-ot kapó filmek kapták nálam is a főszerepet, mint a Dawn of Justice, Warcraft, X-Men és Civil War. Lehet hogy emiatt a relatív elvárások nélküli hozzáállás miatt, lehet hogy csak a film két órája alatt előtörő trekkie életérzés miatt, de azt kell mondjam, a Beyond az idei év nagyobb látványfilmjei mellett surranó pályán jött, látott és győzött, nálam mindenképp.
A továbbra is J.J. Abrams gyámsága alatt készülő idei Star Trek film előkészületeit kicsit úgy képzelem el, hogy a jó öreg J.J. leült Justinnal egy asztal mellé, kicsit magába szállt és egy papírra (minimum A3-asra) felírta az előző két Trek film minden gondját-baját, majd a tajvani rendező úrra bízta, hogy ezekből miket szeretne javítani és miket hagy benne a művében. Lin rengeteg mindent újradefiniált ebben a filmben, a csapat dinamikájától kezdve a humoron át egészen a retro hangulatig és a Trekekre annyira jellemző technoblabláig, ami Abrams filmjeiből ha nem is fájóan, de azért hiányzott. Valami egész jól elsült (a mások által is kiemelt Spock és Bones párosa a legjobb példa), valami kevésbé (savas takony a helyi cukikarakter orrában?!), de egy valamiben tényleg többet ad, mint az előző rész: nem csak egy baromi jó látványfilm lett, hanem basszus, ezt leírni 2016-ban, de egy jó Star Trek-film!
Kezdjük ott, hogy tömve volt utalásokkal, az olyan nyilvánvaló történetektől kezdve, mint az Enterprise pusztulása és 1701-A kódjellel történő újjászületése (bár a születés fázis elég bazári módon lett megoldva), egészen az olyan sajnálatos események integrálásáig, mint Leonard Nimoy halála, ami sajnos maga után vonta Spock nagykövet halálát is a filmben. Ezek mellett eltörpültek az olyan apró easter eggek, mint Paris admirális neve (hatalmas lett volna a korábban Janeway kapitányt alakító Kate Mulgrew castingolása a szerepre, az admirális szinkronját meghallva meg is dobbant a szívem, hogy ő lesz az, de sajnos csak a magyar hangot kölcsönözték a karakter számára) és az NX típusú Franklin felbukkanása.
Számomra azonban a legszebb az volt a filmben, hogy működött szinte minden szinten és ez ma elég ritka a látványfilmek esetében. A Scottie-t alakító Simon Pegg másodmagával jegyezte a film forgatókönyvét és ügyesen vették észre, hogy egy ekkora legénységet szét kell szedni ahhoz, hogy a karakterek ki tudjanak bontakozni. Itt már nem kell bemutatni senkit, úgyhogy a történéseket ügyesen szétszórták, a párhuzamosan vezetett szálak megfelelő egyensúlyban maradtak a film közepéig, amikor újra egyesült a csapat immáron a Franklin fedélzetén. A színészek mondhatni hozták a kötelezőt, az újonc Jaylah érdekes és szerethető szereplő, ugyanakkor a főellenfél Krall egy baklövés, az előző két filmben megismert megcsömörlött vérszomjas gonosz újabb vérszegény iterációja lett, Idris Elba sem erőltette meg magát túlságosan, mondjuk a tonnás maszk alatt nehéz is lett volna egyediséget vinni a faék egyszerűségűre írt karakterbe.
A történet amúgy megint egy tömegpusztító fegyverrel rendelkező őrült megállításáról szól, de a korábbiakkal ellentétben a rendező egy valamivel pörgősebb, humorosabb világot álmodott meg. Nagy baj igazából nincs a sztorival, nem vet fel nagy kérdéseket, viszont amiket felvet, azokat nem igazán sikerül megválaszolnia, gondolok itt Krall/Edison életének kihagyott röpke 100 évére, ami talán kicsit emelte volna az egybites gonosz karakterét. Az effektekről érdemes beszélni egy kicsit, néhol annyira kilógott a lóláb, vagy inkább mondhatnám, hogy a két kerék, hogy az önmagában poénforrás volt a moziközönség számára. Szerencsére csak két-három jelenet lett tényleg vérgagyi, mindenhol máshol sikerült az animátoroknak tisztességes effekteket a vászonra kódolni. Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy J.J. természetesen csak a teljes lens-flare gyűjteményével együtt volt hajlandó átadni a stafétát tajvani kollégájának, aki nem volt rest a teljes pakkot felhasználni, így a percenként szemünkbe villanó fénytörések száma magasabb, mint valaha. A kézitusák koreográfiájáról sok szót nem tudok szólni, mivel az operatőr a manapság divatos epilepsziás rángatózást alkalmazta a Beyond esetében is, úgyhogy sokat nem lehetett látni a bunyókból.
A film zenéje továbbra is Michael Giacchino munkája korrekt iparosmunka, ami továbbviszi az előző filmek főbb motívumait, viszont volt egy rész a filmben... igen, mindenki tudja, aki látta, hogy mire gondolok. 10 éve nem hittem volna, hogy az akkor még töménytelen mennyiségű technoblablával, űrpolitikával körített Star Trek lehet valaha annyira cool, mint az itteni Enterprise legénység, akik a 100 éves, lopott csotrogány hajójukkal a Beastie Boys Sabotage-ára zúzták le a teljes gonosz flottát. Végigvigyorogtam azt a pár percet, annyira... nincs jobb szó, badass volt az egész. De ez igaz az egész filmre: Lin biztos kézzel vezette végig a pörgős történetet, ügyesen váltott a szálak között és egy tényleg vagány filmet tett le az asztalra. Azért pedig külön köszönet, amit Spock-kal tett a film végén, nem mondom, hogy nem könnyeztem meg azt a jól ismert, ezeréves fényképet az ismerősen mosolygó, fiatal arcokkal.
És hogy mit hoz a jövő? Nos, a Beyond egy nagyon jó alapot teremtett a negyedik rész számára, remélem a Paris parancsnok által megemlített, az Enterprise-nál modernebb hajó az Excelsior lesz és láthatunk valamiféle rivalizálást a két ikon között. Az is jó lenne, ha végre elszakadnának a világfájdalommal teli félőrült gonoszoktól és valami újat mutatnának Kirk-ék ellen, mert negyedszer ugyanazt bedobni nem lenne szerencsés. Nem szabad sajnos elfelejteni Anton Yelchin halálát sem, kérdés, hogy miként tudják őt pótolni a jövőben, ha egyáltalán akarják. Csekov ebben a részben sokkal inkább szerves része volt a történéseknek, mint korábban, így még fájóbb lesz a tehetséges fiatalember hiánya. Abrams minap kiadott nyilatkozata alapján még nincs eldöntve a karakter sorsa, de nem szeretné másra bízni. Mindezekkel együtt én bizakodom és remélem, hogy sikerül még egy szinttel feljebb lépni a következő résszel.

Eljött az igazság hajnala, az első reakciók alapján pedig bár ne tette volna. Nem tudom maradéktalanul védelmem alá venni a Batman v Supermant (továbbiakban: BvS), de szeretném leírni, hogy mit is gondoltam a film megtekintése után. Spoilerek óhatatlanul elő fognak fordulni, úgyhogy a további olvasás csak saját felelősségre történjen.

Nem fogok kertelni, a BvS szerintem egy értékelhetetlen produktum a hagyományos értelemben. Olyan egymásra hányt jelenetek összessége, mely az egyszeri nézőt nem fog szórakoztatni, inkább fejcsóválásra készteti. A film igazából pont azon bukik el, ami nem is kellett volna bele: a plusz tartalmon, ami vagy nem kapcsolódik Batman és Superman összecsapásához, vagy csak mellékterméke kellett volna legyen ennek, viszont számomra meglepő módon olyan aspektusait sikerült jóra, sőt, kiemelkedőre megalkotni, ami hihetetlennek tűnt elsőre.
A film sokat merít a két ikon leghíresebb csatájából, amit 30 évvel ezelőtt vetett papírra Frank Miller: a The Dark Knight Returns többször is megidézésre kerül a két és fél órás játékidő során, direkt képi eszközöktől kezdve Batman megjelenésén át egész mondatokig tetten érhető a klasszikus történet. A legnagyobb probléma, hogy pont a történet lényegi elemét, a kettejük között feszülő ellentétet nem sikerült átemelni, helyette megkapjuk az örök kérdést: meddig terjedhet egy emberfeletti lény hatásköre és mennyit képes tenni egy földi halandó az ellene vívott küzdelemben? Most pedig szeretnék kicsit kitérni a rendezőnkre, Zack Snyderre és az ő stílusára.
A BvS képi világában sokkal szorosabb rokonságot mutat a Watchmen-nel, mint az előzmény Man of Steel-lel. Rengeteg a lassítás, elnyújtott vágókép és az akciók koreográfiája is erősen hajaz a 2007-es képregényfilmére. Ami viszont hihetetlen jó húzás volt Snydertől és emiatt le a kalappal előtte, az az a perspektivikus ábrázolás, amivel Batmant Supermannel szemben elhelyezte a térképre. A film elején nem egy agyafúrt, képzett Bruce Wayne-t látunk, hanem egy embert. Egy embert a sok közül, aki csak megrökönyödve asszisztál ahhoz a , ami Kal-El és Zod párharcával jár. Ott áll ő is a tömegben és nem tud többet tenni, mint bárki más, csak némán figyeli az emberfeletti pusztítást, amit a két félisten csatája hozott a városra. Ez az, amivel Snyder megalapozza azt a zsigerből jövő, kíméletlen gyűlöletet, ami végig meghatározza Bruce Wayne-t ebben a filmben és amit Ben Affleck remekül át is ad. Nem fogok rangsorolni az eddigi Wayne-nek castingolt színészek között, talán nem ő a legjobb, de hogy egy iszonyat erős Batman karaktert pakolt le az asztalra, az elvitathatatlan tőle. Ez a Batman már nem az a pacifista karakter, mint a Nolan-trilógia denevére, robbant, gyilkol és mindent bevet céljai elérése érdekében. Persze, lehetne most jönni azzal, hogy Batman nem öl, de a karakter elmúlt évtizedei alapján szerintem simán belefér egy ilyen, a bűntől és gonoszságtól megcsömörlött, könyörtelen Batman-kép. Ami tovább emeli a karaktert, az a zseniális koreográfia. Három összecsapásban vesz részt a film során, túlzás nélkül állítható, hogy mindhárom olyan volt, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Sok hibája van Synder rendezésének, de Hollywood rendezői közül továbbra is ő képes legjobban egy ilyen kézitusát filmre venni. A mérleg másik oldalán viszont ott vannak azok a csaták, amikor szuperember küzd szuperemberrel és itt egyértelműen elgurult a derék direktor gyógyszere: néhol követhetetlen, máshol parodisztikus látvány volt Superman, Wonder Woman és Doomsday harca. Az effektek minősége szerencsére megüti a mai mércét, bár azt soha nem fogom megérteni, hogy Doomsday miért lett egy barlangi troll felnagyított mása.
A nyilvánvaló rendezői túlkapások mellett a film a koncepciótlan ötletek tömeges és hibás implementálásán bukik hatalmasat. Jó dolog az univerzumépítősdi, van is elég alapanyag a DC háza táján pár évtizedre, de ezeket nem kell egyetlen filmben felvezetni, főleg, hogy Batman és Superman önmagában ki tudná tölteni a játékidőt. A háttérinfók ismerete nélkül kicsit olyan lehet ez a film, mintha valaki a Marvel világát az Iron Man 3-mal kezdené, csak itt nem szerves előzmény mondjuk a Flashpoint Paradox. Mégis sikerült Flash-t csak úgy betenni, mond is valamit, aminek abszolút semmi értelme nincs akkor és később se lesz. Ugyanígy felesleges volt megmutatni Luthor fájljait Flash-ről, Aquamanről és Cyborgról, mert az egyszeri néző nem tudja elhelyezni a világban és őszintén szólva én sem értem, hogy miért vagyunk többek attól, hogy Wonder Woman látott háromszor pár másodpercet erről a három karakterről? Ha tényleg bekerülnek az elkövetkező filmekbe, akkor úgysem ez fogja őket meghatározni, így viszont felesleges volt megmutatni őket már most, ráadásul mindhárom bejátszás elég bárgyúra és érdektelenre sikeredett. Ugyanez a helyet Batman álomjelenetével. Habár az ott látható harcjelenet a vágás nélküli kézitusával elképesztően látványos lett, értelmetlenné vált azzal, hogy nem kapott sem előzményt sem folytatást. Ha Wayne-t valóban rémálmok gyötrik, akkor erre a néző nem igazán jöhetett rá abból, hogy egyszer elbóbiskolt és hallucinált valamit, ha pedig látomás volt, akkor egyértelműbb jeleket kellett volna erre vonatkozóan elhelyezni, mert így a sok repkedő démonalak és a hatalmas omega-jel nem mond semmit szegény nézőknek.
A legfurcsább viszont az a rengeteg karakteridegen pillanat, amik közül néhány tetszett, néhány pedig... inkább érdekes volt. Batman a világ legjobb detektívje, egy neurotikus kvázi-gyerek mégis az orránál fogva vezeti csapdába, Superman pedig esztelen dúvadként jár-kel a világban, nem veszi figyelembe az ellene felszólaló hangokat? Nem igazán hihető számomra, ahogy Catwoman Wonder Woman is érdekes lett, hisz gyakorlatilag ugyanaz a karakter, mint a The Dark Knight Rises Catwoman-je: akar egy fájlt (most egy képet) és ezért besurran ide-oda és a női csáberejét veti be céljai érdekében. Az eredeti karakter nyersessége és karizmája alig tükröződik itt, akármennyire is jónak tartom Gal Gadot-ot a szerepre. Nagy bánatomra nem csak ő lett háttérbe szorítva, de a női karakterek összességében nem kapnak akkora szerepet, mint az előző filmben: Lois csak túszként értékelhető, Martha pedig egy okosság és egy szintén túszszerep mellett nem is igazán szerepel a filmben. Igazából kettejüket egybe lehetett volna gyúrni minimális változtatásokkal és így lett volna egy talán értékelhető Lois Lane a történetben (olyannyira meg lehetett volna ezt oldani, hogy a nagy túszmentéshez konkrétan ha két sort kellett volna átírni a scriptben ehhez). Lex Luthor viszont abszolút érthetetlen számomra: egyrészt nagyon friss ez az ábrázolásmód, másrészt Snyder és Eisenberg iszonyatosan túltolta az őrületet, kvázi Jokert kreálva a végül kopasszá váló gonoszból. Az ember az isten ellen alaptézis jól lett felvezetve és végig kitartott a film során, de ha sokáig volt a vásznon egyszerűen érthetetlenné vált az egész karakter.
Doomsday viszont a másik oldalról méltatlanul kevés figyelmet kaphatott a kreatívok részéről. Persze sosem volt egy komplex, megalomán, ördögi karakter, de azzal, hogy a csata egésze lakatlan területeken zajlott, elvesztette egyetlen, személyiségjegynek nehezen nevezhető sajátosságát is: a könyörtelen, már-már gépies pusztítási vágyát. Doomsday nem csak azért vált Superman egyik legismertebb nemezisévé az elmúlt pár évtizedben, mert ő volt az, aki végül elpusztította az Acélembert, hanem mert látszólag nem ismert barátot vagy ellenséget, céltalanul akart eltörölni minden életet, legyen az értelmes vagy sem, a föld színéről. A filmbéli inkarnációja viszont épp ezt nem tette, ha épp nem gyepálta felváltva az amazont és a kryptonit, vagy próbálta elcsípni reptében a denevért, akkor bárgyún állt a maga okozta pusztítás közepén.
Ami pedig a film lényegi részét illeti... nos igen.a másfél órás felvezetés után, kissé keserű szájízzel érkezünk el ahhoz a pillanathoz, amit mindenki várt: Batmanen ott a brutális csatapáncél, Superman pedig egyetlen könnyed mozdulattal méterekre taszítja.Így kezdődött talán a legjobb párharc, amit képregényfilm valaha látott és itt látszik az, hogy Snyder mintha emiatt a negyedóra miatt, csak úgy járulékosan forgatott volna egy egész filmet is keretnek. A két hős összecsapása iszonyatosan erős lett és habár itt Batman nem támaszkodik annyira a kütyüjeire, mint a The Dark Knight Returns során, de még így is iszonyat látványos lett az, ahogy mindent bevet annak érdekében, hogy porrá zúzza kékruhás ellenfelét. Persze a kryptonit sem tart ki örökké, hihetetlen feszült jelenet volt, mikor a nagy gyepálás során Superman egyre kevésbé érzi meg az ütéseket, majd végül már bele se rezdül Batman csapásaiba, a páncélos denevér pedig ráébred, hogy mekkora hibát is követett el. Én a csata végét, a két Martha párhuzamát sem éreztem annyira erőltetettnek. Persze Batman ezután kapott még egy brutális túszmentési szekvenciát, majd úgy háttérbe szorult, hogy egy pillanatra el is töprengtem, mit keres a címben a neve. Végül persze megtörtént az, aminek meg kellett történnie, a zárás pedig olyan nyúlós lett, amilyenre talán a Gyűrűk ura harmadik része óta nem volt példa.
Összességében mi a véleményem a filmről? Nos fanként élveztem, nagyon is, tele van utalásokkal, olyan momentumokkal, amik mosolyt csaltak az arcomra. Volt rengeteg olyan pontja a filmnek, ami értelmetlen, tlzó és banális lett, ezeket tényleg apró simításokkal el lehetett volna kerülni. Szerintem a filmet nem Snyder hozzá nem értése siklatta ki, inkább az a tény, hogy a DC-nél nincs egy Kevin Feige, aki rendelkezik annyi erővel és lexikális tudással a képregények hátterét illetően, hogy 15 évre előre képes legyen felépíteni egy világot. A Warner mindent akart egyszerre és most lehet, hogy semmijük se lesz, amit én nagyon sajnálnék, mert az itt látott, valamint épp csak felvezetett karakterekben iszonyat potenciál lehetne értő kezekben, de ez még a jövő zenéje. Egy friss interjú szerint a nyáron mozikba érkező Suicide Squad (Batman kisebb-nagyobb szerepével) az utómunkálatok stádiumában van és a jövő évre ígért különálló Wonder Woman-film forgatása is lassan a végéhez érkezik, majd idén április közepén kezdetét veszi az, ami valószínűleg eldönti a DC filmes univerzumának sorsát: ekkor kezdődik ugyanis a Justice League forgatása, ahol minden olyan hős csatasorba áll, aki szerepelt vagy csak említve lett a BvS-ben, és habár korántsem lett tökéletes filmélmény Batman és Superman összecsapása, de csapongásaival és szertelenségével egy sokoldalú alapot teremtett a jövőbeni DC-filmek számára.