Sosem fogom megérteni, hogy akit - elvileg - szeretünk, miért bántjuk meg szándékosan. Nem azokra a "kis apróságokra" gondolok, amikkel megsértünk barátokat, ismerősöket, hanem arra, amikor szánt szándékkal jól beolvasunk valakinek, mert épp nincs jobb dolgunk és baromi okosnak gondoljuk magunkat...

Most nagyon felrántottam magam, azt még elviselem, amikor engem bántanak, sőt, igen gyakran - inkább úgy fogalmazok, hogy szinte mindig - meg is bocsátok...engem könnyű kiengesztelni. Az, hogy " sajnálom", " ne haragudj " csodákra képes nálam.

De amikor azt az embert bántják, akit a legjobban szeretek, akinek mindent köszönhetek, aki egyedül felnevelt engem és mindig nagyon vigyázott rám és feltétel nélkül szeretett/ szeret, akkor nagyon-nagyon bepöccenek! És bízom benne, hogy minden normális, jóérzésű embertársam is.

Most konkrétan az anyukámról van szó és az ő kedves szüleiről. A mamám és a papám bizonyára nagyon rendes emberek, vannak jó pillanataik, de igen gyakran elfelejtik azt, hogy a lányuk már felnőtt nő és tud önállóan gondolkodni, érezni, nem kell neki megmondani, hogy mit csináljon. Van 4 diplomája, talán nem is annyira szerencsétlen és hülye, mint amilyennek ők gondolják!