Kb. az ezredforduló idején volt a következő kapcsolatom, kiheverve az előzőt, amihez majdnem egy év kellett. Dolgoztam, tanultam, keményen, így nem volt időm, de inkább kedvem, hogy csajozzak.
Aztán felkerültem pestre.
Nagy város, egy csomó lehetőséggel.
Megismertem egy gyönyörű lányt. Csodás arc, tökéletes alak. Hihetetlenül nézett ki, az a típus, aki természetesen szép.
Ő 19. én 21 éves volt akkoriban.

2 hétig próbálkoztam minden nap, néha beültünk valahova, néha séta, szóval a szokásos kezdés.. egyszer a szemembe nézett, és annyit mondott: Nem akarsz velem járni! Hagyjuk, nem jó ez így, stb..

Huh...
Végülis, nagy dumás vagyok, így aztán még egy kis próbálkozás után eljött egy randira.
Jól sikerültek továbbra is a találkozások, jól alakult minden, amikor egy buli után hazavittem kocsival. Vagyis nem hazafelé, csak beszálltunk, de érezni lehetett, hogy a ház előtt nem fogunk elköszönni. Főleg azért, mert a buliban is már volt egy kis etye-petye.

Megyünk át egy utcán, amikor annyit mondott: rég jártam erre. És elsírta magát.
Sejtettem, hogy egy régi fiú lesz a sírás mögött.
Végülis felmentem hozzá, a sírást meg már el is felejtettem.
Leültünk a heverőjére, amikor belekezdett.

Nem tudom, hogy vettem-e levegőt közben.
Hetedikes volt az általánosban, de már korán kezdett serdülni, így idősebbnek nézett ki a koránál. (állítólag, ugye...)
Este ment hazafelé az utcán, amikor egy hajléktalanforma leteperte, és megerőszakolta. Tél volt, de nem volt hó.
Az, hogy mi történt, nem nagyon részletezte. Annyit mondott: Minden, amit sejtesz.

A szavakra pontosan már nem emlékszem, de arra igen, hogy szinte üvöltött, amikor mondta.

Ott sírt, hidegben egy fél órát, majd felszállt a buszra. Sírva.
Persze, mindenki kerülte, hiszen koszos, sáros volt, és bőgött. Aztán valahogy hazakeveredett, nem lényeg.
Apja meghalt, anyja meg idegroncs volt apja halála miatt. Sose tudta meg, hogy mi történt.

Döbbenet volt ez az egész, amit elmondott. Leírhatatlan.
Ott ültem az ágyon, és nem nagyon találtam a szavakat. Kérdezni nem mertem, igaz, nem is kellett. Mondta (sírta) magától.

Elmondta első barátjának is, aki valami hülye poénnel, meg hogy ''nem foglalkozz vele, felejtsd el'' dumával fogadta.
A csaj sose tudta ezt megbocsátani neki.

Ezek után minden kettesben létünk úgy telt, hogy sírással kezdődött. Akart ő lefeküdni velem, de aztán mikor arra került a sor, kérte, hogy hagyjuk abba. Majd kisírta magát, aztán ha volt kedvünk, folytattuk. Persze ezek után sokszor nem volt.
Nem vették fel az egyetemre másodszor se, így kiment USA-ba (magyar karrier külföldön: babysitter), a kapcsolatunknak pedig vége lett, jó fél év után.

Nem hallottam felőle sokáig, és egy távoli ismerőstől tudom, hogy öngyilkos lett. Az, hogy meghalt-e, vagy nem, nem tudom, de nem szeretném bolygatni a múltat. Türelmes ember vagyok, majd az idő elmondja talán.

Eleinte felmerült bennem, hogy csak szvat, hiszen egy csomó lány füllent ilent, de nem sokáig maradt bennem kétely. Sajnos.
Erőszak a nőkkel volt is, lesz is. Undorító, kasztráltatni kéne őket, és elevenen, centiként levágni a cerkájukat az ilyeneknek. Az egy-két év börtön nem sokat segít. Már aki kap egyáltalán.

Mondókám lényege azonban nem ez, mert nem vagyok a témában jártas, hogy mondjak is valamit, hanem:
Ha találkoztok valakivel, aki ilyent, vagy hasonlót elmond nektek, akkor legyetek megértők vele, és semmiképpen ne poénkodjátok el a dolgot. Messziről okoskodni pedig olyan témában, amiről semmit nem tudtok, butaság.
Többet ártotok vele...

Nagyon bízom benne, hogy egyenesbe jött a lány ennyi idő alatt. Hogy valakit talált, aki elfogadja, megérti, és segíti.

Megégettem magam. Jó párszor. Néhányat szeretnék leírni ezekből a következő írásaimban.

Kb. 10 éve történt.
Átlagos külsővel rendelkezem, de mindenképpen egy fokkal szebb az ördögnél. Ez a lányoknál már bőven elég, úgy vettem észre.

Nyár elején megismerkedtem egy lánnyal. Együtt dolgoztunk egy diákmunkán. Már első délután egy hátsó helységben ''közelebb'' kerültünk egymáshoz. Kicsit furcsa volt, hiszen eléggé konzervatív srác voltam, de gondoltam, miért ne?
1-2 hónapig jól megvoltunk, sokat voltunk együtt, kirándultunk, nyár volt, tehát Balaton, stb... szóval az átlagos kapcsolattal jellemezhetném magunkat.
Hozzá kell tennem, hogy nagyon nyomult a csaj, folyamatosan velem akart lenni, nem is tudtam levakarni. Egy hétvégén aztán elment a nagymamához, ahol összejött valakivel, egy egyéjszakásra.
Hétfőn újra találkoztunk. Furcsa volt a viselkedése, ezért egy kis faggatózással kibökte, hogy mi történt. Persze rögtön felálltam, és kértem, hogy soha többet ne keressen.

Na ekkor kezdődött.

Hihetetlen dömping indult meg. Telefonok.
Levelek.
Csengetések.

Minden nap. Folyamatosan. Egyszerűen nem tudtam levakarni.
Egy hónap után feladtam. Gondoltam, hogy ha valaki ennyire akar valamit, az már megérdemel még egy esélyt.
Tartott egy pár hétig, de igazából hetente kéthetente összevesztünk, mert nagyon zavart az, hogy nem tudok már bízni benne. Mindig voltak ''ügyei'', de aztán valahogy kimagyarázta magát. Eltelt így fél év, ilyen se veled-se nélküled kapcsolatban.
Találkoztunk hetente 2x-3x, én pedig kezdtem elfelejteni, hogy ''sara van'', és szerelmes lettem.
Azért mindig éreztem, hogy valami nem stimmel, mert olyan furcsa dolgokat mondott néha. Furcsa, életszerűtlen. Ha néha hirtelen felhívtam, vagy mondtam, hogy arra járok, nem találkozhatnánk-e, akkor mindig volt valamilyen kifogása. Ha együtt mentünk valahova, akkor az utcán néha egy-két srác megrökönyödve nézett.
Néhány ismerős szólt aztán, hogy vigyázzak vele, mert gyakorlatilag „mindenkivel, mindenhol” típusú csaj. A lány el is mondta már az elején, hogy milyen a múltja, de folyamatosan azt mondta, hogy már megváltozott. Kétely volt bennem, de a szerelem vak. Aztán egyszer rajtakaptam, ahogy egy srác matat a szoknyája alatt.
Lepörgött előttem közel egy év, hogy mennyi hazugságot hallgattam végig, és hogy mennyire naiv vagyok.
A srác elfutott, én pedig a lánynak lekevertem egy sallert. Azóta is kétely van bennem, hiszen elveimmel mindig is ellenkezett, de sajnos akkor valahogy nem az elvek jártak a fejemben.
Ezután szó nélkül elmentem. A lány még kiabált utánam elég szemét dolgokat, de már meg se hallottam dühömben.
Anyámék jó fejek, fiatalosak, meg tudtam velük 18 évesen beszélni a dolgot. Akkor értettem meg, hogy kevés emberre számíthatok egy életen át, de a szüleimre mindig.

Eltelt egy hónap.
Telefonok.
Levelek.
Csengetések.
Üzengetés a haverokon keresztül.
Anyámék meg mindig letagadtak.

Egyszer csak keresett a srác, aki elfutott az inflagranti alkalmával.
Elmondta, hogy volt, amikor 3-an pakolták a cuccot egyszerre, de lefeküdt a saját tanárával, meg egy halom emberrel még. A srác is megégette magát, nem csak én. Kisvárosban élek, még néhányszor összefutottam a fiúval, egyre megdöbbentőbb eseteket mondott.

Az üldözés meg csak nem akart megszűnni.

Másik barátnőm lett.
Felhívta őt is, hogy nekem ő az igazi, a jelenlegi helyzet pedig csak a tévút.
Elkerültem egyetemre.
Hétvégente szinte minden alkalommal csörgött a vezetékes telefonunk, ha felvettük, akkor pedig letette ''valaki''. Ez addig ment, amíg én nem vettem fel, mert akkor arra a hétvégére abba hagyta. Ha nem én vettem fel, akkor 5-6x próbálkozott, nem egyszer volt, hogy éjfélkor is.

Aztán szerencsére kb. 3 év után abba maradt, és azóta nem tudok róla semmit, de nem is szeretnék.

Hülye voltam, most már tudom, hogy ha egyszer megcsal valaki, akkor máskor is megteszi. Persze vannak nagy megtérések, de az ritka. Onnantól annak a kapcsolatnak lőttek.

Voltak még zűrös nőim azután is. Soha nem jutott eszembe a balhék közben, akármennyire is ideges voltam, hogy kezet emeljek bármelyikükre is.
Viszont ezt az egyet nagyon szégyellem.

Ha nem én élem át ezt az egész 4-5 évet, azt mondom, hogy valaki viccel. De nem. Ez az élet produktuma.
Szóval a történetem kezdetén éppen egy ''sima'' cégnél dolgoztam, már 3 éve, ahol mindennap ugyanazt a melót végeztem. Egy kicsit untam, úgy éreztem, hogy utolsó éves egyetemistaként, fiatal vigécként többet is tudnék, meg amúgy is kihaénnem. Elkövettem azt a nagy hibát, hogy felmondtam, mert azt hittem, hogy 30 nap alatt simán találok jobbat. Állásinterjú hegyek, de olyan állások, amiket soha nem vállalnék el, tömérdek, és oda kellettem volna, de normális, ami az előzőnél jobb, már nem akadt, vagy ha igen, akkor nem én voltam az ideális. 5 hónap, közben karácsony, nekem meg semmi melóm. Anyagilag, morálisan padló.
Egy ismerősöm szólt, hogy az egyik minisztériumban megüresedett egy hely, (státusz), ha van kedvem, holnap mehetek kezdeni. Nem nagyon ismertem a srácot, csak futólag, ezt hozzá kell tennem. Másnap reggel bementem, 2 perc beszélgetés után az irodába kísértek, és mondták, hogy majd lesz saját gépem, egyenlőre ez van itt, kicsit szutyok P1, de nincs más. Semmi állásinterjú, alkalmassági, nyelvismeret, semmi. Döbbenet, hogy még ma sincs semmilyen központ, vagy valami, hogy ne csak az utcáról bejött első embert vegyék fel. 1 hónap múlva hozták a számítógépem, de az meg egy méregdrága gép volt, vezeték nélkli billentyűzettel, meg DVD íróval. Én meg csak word-öztem rajta. Itt tényleg az a lényeg, hogy ismersz-e valakit.
Két napig passziánszoztam, fekete macska, meg miegymás, szét telefonáltam az agyam, mire jött egy főnök, és elmondta, hogy mi a meló. Kb. annyi volt, hogy jött egy heti jelentés papíron, és abból kellett kimutatást készíteni. Ez így ment már 10 éve, csak nyugdíjba ment az előd. Senkinek nem jutott eszébe, hogy elkérje a nyomtatott listát excelbe. Főnök elé álltam, hogy mi lenne, ha ezt excelbe kérnénk ezentúl, mert hogy be kell gépelni, és az 2 nap. Annyi volt a válasz, hogy az úgy nem hivatalos. Jó sok utánnajárásomba került, mire a küldő hajlandó volt floppyn átadni a cuccot, de mindig hozátette, hogy ez így nemjó, meg nem hivatalos. Na mind1, ezután a ''reformom'' után kb. 2 órára csökkent a hasznos munkaidőm naponta. Mellettem egy csaj ült, aki egész nap szencségelt, meg tök ideg volt, és állandóan nyavajgott, hogy mennyi a melója. Ránéztem, hogy tudok-e valamit segíteni. Namost az FKERES csodákat tett, meg a HA függvény. No meg a pivot. Akkor 2002-t írtunk, és csodálkoztam, hogy van még ember, aki nem ismeri?
Ez csak egy történet a sok közül, hogy mennyire hatékonytalan volt a meló, és kis tudással, meg néhány ötlettel csodákat lehetet végezni. Persze, ezt senki nem becsülte az ötleteim, mert akkor megszűnik a széke, ugye...
2002 választás. Ellenzék nyert.
Egy pénteki napon behívták a főosztály munkatársainak 70-80%-át, és felmondtak nekik. Volt sírás rendesen.
Hoztak egy új osztályvezetőt fölém, tök hülye volt az egészhez, dehát az államtitkár nőjének a testvére volt, így igazából kussban kellett lenni.
Kicsit fájt, hogy ő, de gondoltam, hogy pár hónapja vagyok ott, azért mégiscsak durva lenne. Majd egyszer talán.
Az osztályvezetővel egyszer sem beszéltem, de talán jobb is így. 3 hónap után egyszer csak nem jött. Ma sem tudom, hogy miért. Helyette az ''irodatársam'' lépett elő, mert ő sokat dolgozik. Lehet, hogy sokat dolgozott, de szegény nem nagyon értett semmihez, csak egész nap futkározott parázva a folyosón, hogy úristenmilesz??
Közben a kimutatásaimmal, ötleteimmel, javaslataimmal eljutottam az államtitkárhoz is néha, persze, 2 perc alatt kellett elmondani, és 20-ból 19-szer a válasz az volt, hogy ez hülyeség. De ott volt az az egy, ami alapján aztán kaptam egy lehetőséget: egy önálló osztályt, önálló feladattal, célokkal, és emberekkel.
Ekkor már közel egy éve dolgoztam ott, éppen hogy csak túllépte a nettóm a hat számjegyet, nyelvvizsgapótlékkal, meg mindennel együtt. Osztályvezetőként viszont duplázódott a dolog. 5 emberem volt elősször, akik közül az egyik mindig jelentett fölfelé, hogy mit mondok, mit csinálok, és egyébként is, milyen ahangulat. Persze, nem tudtam rábízni semmit, mert tök hülye volt, még normális végzettsége sem volt. Erre mondják, hogy egy kerékkel kevesebb. Vigyáztam vele, és ha tudtam, akkor szivattam, amolyan álhírekkel. Volt úgy, hogy egy nap ötször hívta fel a ''valakit'', hogy beszámoljon a dolaimról. Ha telefonáltam valakinek, figyelt, sasolt.
Végülis jól ment az osztály, így nem sok vizet zavart. Viszont helyette felvehettek volna olyan embert, aki csinál is valamit. Igazából én csináltam a munkáját, mert ha kiadtam egy feladatot, akkor több idő volt leellenőrizni, mint megcsinálni. Ugye mondanom se kell, hogy még ma is ott dolgozik?! Az egész csapatból ő van ott egyedül. Valamilyen kiszámlázunk-beszámlázunk Bt.-n keresztül kapta a fizuját, és annyi volt, amennyi nekem soha nem lesz.
Legjobb volt a szivatása:
''Holnap kiiratom magam egy hét táppénzre, mert megyek a Balatonra nyaralni''
10 perc múlva üvöltött a főosztályvezető, hogy ''mit képzelek''? Én meg nem bírtam, és elröhögtem magam.

Az előbbre lépéssel sajnos megszűnt a jó köztisztviselős kényelem, már nem esett ki a toll a kezemből 5-kor, meg pénteken délben. Éjszakákat dolgoztam át, hétvégén is benn voltam. De valamit valamiért.
2 éves voltam ott, amikor már sokan úgy kerestek, hogy én biztos tudok nekik információt adni, mert mástól még nem kapott innen. Elintéztem a dolgaikat, nem kértem semmit, nem hagytam magam egy kicsit sem korrumpálni. Utólag már bánom.
Tipikusan az kezdett kialakulni, hogy folyamatosan terheltek, míg a végén már több ember munkáját kellett ellátni. Aki dolgozik a közszolgálatban, arra még többet fognak terhelni. Tipikus looser voltam. Viszont kezdtem nélkülözhetetlen lenni, elkezdtem magasabb szintű egyeztetésekre is járni. Ez azért egyfajta munkahelyi biztonságot adott.
Minden kedden voltak a főoszályi megbeszélések, ahol mindenkinek be kellett mutatkoznia, mert mindig volt 1-2 új ember. Nem volt nagyon olyan péntek, hogy ne lett volna egy búcsúsüti. Így nem lehetett folyamatosan munkafolyatokat ellátni.
Na a felsőbb egyeztetéseken aztán van minden. Meggyőződésem volt, hogy a pártok a háttérben jól megvannak egymással, aztán a sajtóban meg örök haragosnak állítják be egymást. Láttam én már olyat egy bizottságban, hogy dumálgatnak, ''gyerek hogy van, leérettségizett?'', aztán ha jött egy újságíró, akkor meg mocskolták, és rablózták egymást, ahogy bírták.

Zsuzsika
Ő volt a minisztérium macája. Jól nézett ki, dekoratív volt, és tipikus karrierista nő. Csak egyszerű. Amolyan mindenkinek megvolt már, aki számít. Szűk folyosóm, ha elment mellettem, nem is köszönt vissza, csak felhúzta az orrát.
A helyzet megváltozott, amikor vezető lettem: Előre köszönt, folyamatosan meg akart inni velem valamit este a meló után valahol. Sokszor megszivattam, hog ymegbeszéltem vele a étterembe találkozót, aztán ''jaj, bocs dolgoznom kellett''. Ezekkel a szivatásokkal viszaadtam egy kicsit a nemköszönéseket, meg a lenézést.
Ha jól tudom, egy darabig egy magasrangú embernek volt a nője, akinek persze felesége van. Terhes lett, megtartotta, a fickó meg dobta. GYerekkel nem kell senkinek, így aztán már csak titkárnő valahol, vagy iktat, vagy mittomén.

Minisztercsere
Újabb söprés. Főnököm kirúgták, óriási pénzekkel, nem is nagyon bánkódva lépett le.
Új vezető: nem valami szimpi, elsőre, de majd lesz valahogy.
Kicsit rosszul esett neki, és szőnyeg szélére állított, amikor megtudta, hogy engem hívtak egy tárcaközi egyeztetésre, és nem őt.
Aztán 2 hónap után behívott, hogy legyek a szakmai helyettese. Nem sokkal több pénz, de több munka. Nagyon nem válaszolhattam
Tudtam, hogy ez a szint az max, amit politikai lövet nélkül elérhetek.
Még több felelősség, még több jelentés. A mai napig nem értem, hogy a csajszi miért jelentett a régi főnöknek minden mozgást maga körül, amikor a főnököt már rég kirúgták?
Végülis már nem is törődtem vele.

A szakmai csúcs egy Brüsszeli egyeztetés volt. Sok értelme nem volt, nem is mindenki beszélte jól az angolt, fárasztó is volt, de azért mégis jó volt belegondolni, hogy vidéki kis senkiként azért ide is eljutottam, mindenféle hátszél nélkül.

Az még egy hatalmas sztori volt, amikor elkezdtek átvilágítani, mert vezető lettem. Megjelentek apám vállalkozásában, és az alkalmazottaktól faggatóztak, hogy mivel foglalkozik a cég, vannak-e ''egyéb'' számlák, stb..
Tudni kell, hogy apámat nem engedte tanulni az előző rendszer, mert a nagypapi 56-os tevékenysége miatt osztályidegen volt, így általános után nem vették fel sehova. Ebből következően utálta az egész komcsi bagázst, úgy ahogy van. Meggyőződése, hogy ugyanaz a bagázs a mai csapat is. Tanácselnökből Polgármester, stb.. nem akartam politizálni, csak hozzátartozik a történethez.
Tehát amikor megjelentek érdeklődni, akkor lekommunistázta őket, majd jó elküldte az anyjukba őket. Nem volt egyszerű az ügyet elsimítani...

2005 elején úgy éreztem, hogy elég volt, semmi értelme, és minek fogjam meg a munkának a nehezebb végét? Összeszedtem annyi tudást területen, hogy saját vállalkozásba fogjak.
Csináltam egy kis Bt-t, persze anyám nevén, és elkezdtem a működést. Mivel nem volt konkurencia, ezért elég szép kis forgalmat kezdtem bonyolítani, mindezt úgy, hogy még mindig a minisztériumban dolgoztam.
Sajna nem tartott sokáig, nem a kis jelentőgép észrevette. Bizonytani nem tudta, de onnantól már próbáltak fogást keresni. Aztán végülis egy jó pillanatban tudtam beszélni a főnökökkel, hogy rugjanak ki (ez minden közszolga álma), a jó kis lelépőpénzből meg majd visszajuttatok.
A vállalkozás másfél éve alatt sikerült annyi hasznot hoznom, hogy így utólag elmodthatom: megérte. Bőven. Eladtam, kiszáltam, most már más iparágban tevékenykedem.

Tanulság?
5 hónap munkanélküliség után - viszonylag gyorsan - anyagi függetlenség? Újra csak azt tudom mondani: egyszer fenn, egyszer lenn.
Persze biztos leszek még padlón, ezért próbálok minnél többet félretenni, a rosszabb időkre.

Közszolgálat?
Ingyennyaralások, ajándékok, semmittevés. 30 nap szabadság, >6 havi végkielégítés.
Az a lényeg, hogy felfelé nyalni, lefelé tolni, oldalra tiporni.
90% nem csinál egész nap semmit, 5% azt hiszi hogy csinál valamit, de inkább csak kárt, és 5% végzi az érdemi munkát. Fölösleges ekkora állam, de ha elbocsájtás van, akkor valamelyik 5%-ból válogatnak.

Következő néhány írásom során szeretném bemutatni, leírni életemnek főbb meghatárzó élményeit. Volt egy pár...így belegondolva 30 évesen annyi minden történt velem már, mint néhány emberrel egy élet alatt. Vagy talán mégtöbb.
Mindenesetre a nagy igazság: egyszer fenn, egyszer lenn, és ezt senki nem kerüli el.
Vidéken, egy kis 500 fős faluban töltöttem a gyerekkorom. Sok tekintetben jó volt, de azért voltak hátrányai is. Főleg akkor, ha egy kicsit mást akartál, mint a többi. Legjobb példa erre, hogy matekból és fizikából mindig is unatkoztam az órákon, míg a többiek hónapokig leakadtak a törtekkel való osztásnál. Szerintem, ha van egy tanár, aki mindezt egy kicsit menedzseli, akkor nem csak néhány levelezgetős versenyt nyerek, folytatás nélkül. Szerintem egy városi iskolában különórákra, szakkörökre járhattam volna, több tanulással jobban kiaknázhattam volna a képességeim. Persze, utólag már tök mindegy, egyébként szerencsére nem ezen múlott, hiszen egyetemet végeztem.
Ez csak egy kis kitérő volt, igazából a történetem csak most kezdődik...
Elsős voltam a gimiben, amikor ősszel egy napsütéses szombat délidőben felpattantam a biciklimre (jó kis schwinn csepel volt). Néhányszor már jártam azon az úton, nem volt nagy a forgalom soha, így annyira nem kellett félnem az autósoktól. Bárcsak féltem volna. Amennyire lehetett, mindig lehúzódtam az út szélére. Nem szaporítom a szót, egy autós lesodort az útról az árokba, majd ott is hagyott. Azóta sem derült ki, hogy ki volt. Én pedig semmire nem emlékszem. A kórházban tártem amagamhoz. Jó kis órám volt, talán még emlékszik valaki rá, az a bizonyos ''hétzenés'', aminek a tulajdonsága volt, hogy egy nagyobb ütéstől déli 12-re kalibrálta magát újra. Innen tudom, hogy kb. 20 percig feküdhettem a földön eszméletlenül, mire valami megtalált, és hívta a mentőket (legalábbis az elbeszélések szerint kivontam, hogy mikor találtak rám, és az óra állása alapján). Lábtörés, bordatörés mellett a gerinc-csigolyáim közül is megsérült pár. Kettő sajnos az ideget is nyomta, szerencsére nem szakította el. Ennek eredményeként fél évig élvezhettem a kórházi életet, meg utánna sokáig a jó kis gyógytornát. Fogaimmal sokat jártam utánna fogorvoshoz, ugyanis azok közül is ott maradt néhány. Egy sorstársam írta le találóan, hogy a gerincbe adott érzéstelenítő közben az ember úgy érzi magát, mint amikor összeiszik minden hülyeséget egy bulin, aztán éppen ki akarja dobni a ''színes mai napot''. Az egész testem fájt. Mindent egybe vetve kellett 3/4 év, hogy újra járni tudjak, mankó nélkül, és 5 év, mire már a fájdalmak, és az utóhatások elmúltak. Nem emelhettem szinte semmit, nem nagyon bírtam sokáig ülni, abba kellett hagynom a kézilabdát, és a járásom a mai napig egy kicsit furcsa. Nem nagyon, de észrevehető.
2 alkalommal is meg kellett szakítanom a tanulmányaim, ebből az egyik sajnos egy nagyon buta emberi hozzáállás miatt volt.
Első héten a gimiben jól összevesztem a matektanárral, mert megkértem rá, hogy ne cigizzel azon a szűk folyosón, ahol annyi ember kénytelen átjárni a két épület között. Ez nagy hiba volt, ugyanis onnantól kezdve abban a néhány hétben, amikor még nem volt a baleset, folyamatosan szívatott, elég volt csak hátrafordulnom egy pillanatra, és máris hívott ki felelni. Én pedig buta 15 évesként visszapofáztam. Így utólag már azt mondom, hog fogtam volna be a szám. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy azok érvényesülnek, akik a sarokban meghúzzák magukat. Ezt kellett volna tennem, nade 15 évesen az ember ugye nem mindig dönt, és viselkedik helyesen.
Ez a tanár volt az egyedül, aki különbözeti vizsgát követelt, hogy folytathassam a tanulmányokat. Gondoljátok el, a kórházban voltam, járni sem tudtam. Az lett, hogy szüleim, akik ugye egy más világban éltek, nem akartak hadakozni, kivettek a suliból, és kerestek egy másikat. Sajnos év közben ez azt jelentette, hogy szakmunkásképző jutott csak, az is csak ismerőssel. Mert ugye tanulni valahol kell... Egy osztályba kerültem két általános iskolai osztálytársammal, akik a leghülyébbek voltak az osztályban, folyamatosan bukdácsoltak. Aztán szakmunkás után estin leérettségiztem, majd felvettek az egyetemre, amit azóta el is végeztem, párhuzamosban 6 év alatt kettőt, így valahogy kárpótlást éreztem a kimaradt kamaszkor miatt. Sokszor kívántam, hogy bárcsak ne történt volna meg, nagyon sokszor üvölteni tudtam volna a dühtől, hogy miért pont velem történik ez az egész.
Mindig egyfajta lemaradásban éreztem magam.
Általános iskolai osztálytársaim már javában érettségiztek, amikor én még csak levelezőn kezdtem meg az érettségit, és ugye az egyetemre az estin szerzett tudással nem tudtam rögtön bekerülni, így egy évet ki kellett hagynom, és készülni a felvételire, ami meló mellett nem volt könnyű. Pont matekból...Ami max. pontos lett (ha jól emlékszem, akkor 100 pont).
Persze mai szemmel egy cég IT vezetőjeként már nem érzem a lemaradást, hiszen már nincsenek fix pontok, vagy emberek, amihez viszonítani lehetne. Meg aztán rájöttem, hogy élni az életet, és nem pedig másokhoz viszonyítani.
Céges autóm van. Nem kímélem. Valahogy előjön néha, ha egy biciklist kerülök, az a szituáció, hogy ha egy ütemet lassítok, hogy a szembe jövő elmehessen, és a biciklist a lehető legnagyobb ívben tudjam kikerülni, akkor a mögöttem jövő majom már dudál, villogtat, mutogat, tolna le. Remélem, hogy ezzel az írással egy bicikli-autó rangadót talán megakadályozok, akkor már megérte. Bocs a majomért.
NAGY ÍVBEN KERÜLNI A BICIKLIST, ha előződ!

És hogy mennyire megváltoztatta az életem?
Ma úgy vélem, hogy ha a baleset nincs, akkor érettségivel valami bolti eladó, vagy műszakis egy üzemben lennék. Biztos, hogy nem hajtott volna az utolérési szándék.
Végülis egyszer fenn, egyszer lenn. Folyamatosan.