Kb. az ezredforduló idején volt a következő kapcsolatom, kiheverve az előzőt, amihez majdnem egy év kellett. Dolgoztam, tanultam, keményen, így nem volt időm, de inkább kedvem, hogy csajozzak.
Aztán felkerültem pestre.
Nagy város, egy csomó lehetőséggel.
Megismertem egy gyönyörű lányt. Csodás arc, tökéletes alak. Hihetetlenül nézett ki, az a típus, aki természetesen szép.
Ő 19. én 21 éves volt akkoriban.

2 hétig próbálkoztam minden nap, néha beültünk valahova, néha séta, szóval a szokásos kezdés.. egyszer a szemembe nézett, és annyit mondott: Nem akarsz velem járni! Hagyjuk, nem jó ez így, stb..

Huh...
Végülis, nagy dumás vagyok, így aztán még egy kis próbálkozás után eljött egy randira.
Jól sikerültek továbbra is a találkozások, jól alakult minden, amikor egy buli után hazavittem kocsival. Vagyis nem hazafelé, csak beszálltunk, de érezni lehetett, hogy a ház előtt nem fogunk elköszönni. Főleg azért, mert a buliban is már volt egy kis etye-petye.

Megyünk át egy utcán, amikor annyit mondott: rég jártam erre. És elsírta magát.
Sejtettem, hogy egy régi fiú lesz a sírás mögött.
Végülis felmentem hozzá, a sírást meg már el is felejtettem.
Leültünk a heverőjére, amikor belekezdett.

Nem tudom, hogy vettem-e levegőt közben.
Hetedikes volt az általánosban, de már korán kezdett serdülni, így idősebbnek nézett ki a koránál. (állítólag, ugye...)
Este ment hazafelé az utcán, amikor egy hajléktalanforma leteperte, és megerőszakolta. Tél volt, de nem volt hó.
Az, hogy mi történt, nem nagyon részletezte. Annyit mondott: Minden, amit sejtesz.

A szavakra pontosan már nem emlékszem, de arra igen, hogy szinte üvöltött, amikor mondta.

Ott sírt, hidegben egy fél órát, majd felszállt a buszra. Sírva.
Persze, mindenki kerülte, hiszen koszos, sáros volt, és bőgött. Aztán valahogy hazakeveredett, nem lényeg.
Apja meghalt, anyja meg idegroncs volt apja halála miatt. Sose tudta meg, hogy mi történt.

Döbbenet volt ez az egész, amit elmondott. Leírhatatlan.
Ott ültem az ágyon, és nem nagyon találtam a szavakat. Kérdezni nem mertem, igaz, nem is kellett. Mondta (sírta) magától.

Elmondta első barátjának is, aki valami hülye poénnel, meg hogy ''nem foglalkozz vele, felejtsd el'' dumával fogadta.
A csaj sose tudta ezt megbocsátani neki.

Ezek után minden kettesben létünk úgy telt, hogy sírással kezdődött. Akart ő lefeküdni velem, de aztán mikor arra került a sor, kérte, hogy hagyjuk abba. Majd kisírta magát, aztán ha volt kedvünk, folytattuk. Persze ezek után sokszor nem volt.
Nem vették fel az egyetemre másodszor se, így kiment USA-ba (magyar karrier külföldön: babysitter), a kapcsolatunknak pedig vége lett, jó fél év után.

Nem hallottam felőle sokáig, és egy távoli ismerőstől tudom, hogy öngyilkos lett. Az, hogy meghalt-e, vagy nem, nem tudom, de nem szeretném bolygatni a múltat. Türelmes ember vagyok, majd az idő elmondja talán.

Eleinte felmerült bennem, hogy csak szvat, hiszen egy csomó lány füllent ilent, de nem sokáig maradt bennem kétely. Sajnos.
Erőszak a nőkkel volt is, lesz is. Undorító, kasztráltatni kéne őket, és elevenen, centiként levágni a cerkájukat az ilyeneknek. Az egy-két év börtön nem sokat segít. Már aki kap egyáltalán.

Mondókám lényege azonban nem ez, mert nem vagyok a témában jártas, hogy mondjak is valamit, hanem:
Ha találkoztok valakivel, aki ilyent, vagy hasonlót elmond nektek, akkor legyetek megértők vele, és semmiképpen ne poénkodjátok el a dolgot. Messziről okoskodni pedig olyan témában, amiről semmit nem tudtok, butaság.
Többet ártotok vele...

Nagyon bízom benne, hogy egyenesbe jött a lány ennyi idő alatt. Hogy valakit talált, aki elfogadja, megérti, és segíti.