Fogdában!
Aznap a párom korán végzett, elmentünk hát az Y kerületi kapitányságra, hogy ott megtegyem a szükséges vallomásomat. Azért választottam ezt, mert itt dolgozott egy régi ismerősöm, gondoltam, hogy majd egy kis protekcióval hamarabb végzek.
Az ügyeletesnél meg is kérdeztem, hogy bent van-e Ákos. Miután közölte, hogy éppen szabadnapos, érdeklődött a jövetelünk okáról.
- Állítólag országos körözés van kiadva ellenem. – mondtam szinte nevetve, de a jókedvem hamarosan alábbhagyott. Az ügyeletes elkérte az igazolványomat, és beírta az adataimat a számítógépbe.
- Milyen ügyben történt a körözés kiadása? – kérdezte a hölgy. – Mert az nem áll itt.
- Fogalmam sincs, - válaszoltam – azt hiszem, eltűntnek vagyok nyilvánítva.
- Hát azt mindenki mondhatja. – volt egy kissé mérges a válasz.
- Nekem azt mondták, hogy a szabálysértési előadót kell keresnem, ahol nyilatkozom, hogy nem tűntem el, és a nejemnek nem vagyok hajlandó kiadni a lakcímemet.
- Van egy kis probléma. – mondta hölgy, miközben folyamatosan írt valamit a gépbe. – Be kell, hogy menjen a fogdába.
- Mi van? Minek kellene bemennem a fogdába, nincs semmi ok rá!
- Ez csak rutineljárás. –nyugtatott. – Majd felszólok az előadónak, hogy itt van. Tíz-húsz percről van csak szó.
- De én nem akarok bemenni, nem kötelezhetnek rá! Tudja mit, adja vissza a papírjaimat, és már itt sem vagyok. – akkor már kezdtem mérges lenni.
- Megteheti, hogy akár papírral, vagy papír nélkül elmegy innen, de akkor ön után küldök egy posztot, aki igazoltatni fogja. Akkor már elővezetés esete forog fenn, és akár 72 órára is a vendégünk lesz.
Minden veszni látszott, csapdába kerültem. A párom kötötte az ebet a karóhoz, hogy ne fogadjam el ezt az ajánlatot, és úgy nézett ki, hogy nagy botrány lesz ebből. Nem akartam, hogy neki is legyen valami baja, folyton csitítottam. Végül is ráálltam a dologra.
- Csak pár perc! – nyugtattam a páromat. – Majd itt megvársz, és utána nyugodtan mehetünk. Addigra már egy rendőr ott ált mellettünk. – Mehetünk biztos úr! – mondtam lemondóan.
A rendőr elkísért egy folyosóra, ott egy másik rendőrhölgy fogadott, közben a hátam mögött bezárult egy vasrácsos ajtó. A kísérő rendőröm elmondta, hogy fogdába kell felvenni az urat.
A fogdás hölgy már sokkal barátságosabb volt velem, miután tételesen leleltározta a nálam lévő tárgyakat, és a párom táskáját (a párom táskája nálam maradt, a nagy vitatkozás hevében mindketten elfeledkeztünk erről. Pedig benne voltak a személyes iratai, és a pénztárcája is), elmeséltem, hogy mit keresek, pontosabban mit nem keresek itt. Már az övnél és cipőfűzőnél tartottunk, amikor a folyosó másik irányából feltűnt egy ismerős arc, Ákos volt az, akit végül is kerestem. Egy bizalomgerjesztőnek nem mondható, nem egyetemi tanár kinézetű alakot vezetett pórázon, gondolom, hogy az udvar felől jöhettek.
- Hát te mit keresel itt? – kérdezte.
Neki is elmeséltem a történetemet, és kértem, hogy szóljon már egy pár szót az érdekemben.
- Mihelyt leadom az „urat”, szólni fogok. – válaszolta nyugtatóan.
A hölgy, miután megkérdezte, hogy van-e még nálam valami, némi tanácstalanság után azt mondta, hogy nem rak be a köztörvényesek közé, hanem a kihallgatóba szállásol el átmenetileg. Elkísért, és miközben beléptem, hallottam, hogy Ákosnak szól valaki a rácsos ajtón túlról, hogy azonnal menjenek valamilyen kocsmába, tömegverekedés van.
- Rögtön, miután leadom ezt az elkövetőt. – kiáltott vissza az illetőnek, ezzel bezárult mögöttem az ajtó, és már nem hallottam semmit.
Ekkor még aránylag nyugalommal szemrevételeztem a helyiséget. Nagyon puritánul volt berendezve. Egy asztal három székkel, szemben egy hatalmas tükörrel. Leültem és vártam nyugalommal. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, s hogy teljen az idő, újra átgondoltam az elmúlt napok eseményeit. A folyosóról néha léptek zaja hallatszott, ilyenkor mindig azt hittem, hogy egy pillanat, és nyílik az ajtó, majd csalódottan rogytam vissza a helyemre. A percek mázsás súllyal közlekedtek. Már jócskán elmúlt nem húsz, de harminc perc is. Eszembe jutott, hogy a párom, mennyire aggódhat értem, hisz nem tud rólam semmit. Én sem tudok semmit. Nem tudom, hogy meddig kell itt maradnom, de akkor még azt hittem, hogy bármelyik pillanatban nyílik az ajtó, és elmehetek innen jó messzire, a soha vissza nem látás tudatában.
Már egy óra is eltelt, de még mindig nem történt semmi.
- Rá kellene gyújtani! – gondoltam, majd elvetettem a gondolatot, hisz még az is elvették tőlem. Tétován átvizsgáltam a zsebeimet, hogy hátha találok valamit, amivel a várakozás hosszú perceit lefoglalhatom.
- Hoppá! Ez itt maradt! – szinte majdnem felkiáltottam az örömtől, miután a belső zsebemben megtaláltam a telefonomat. Viszonylag lég új volt még az „első” telefonom, azért is feledkeztem meg róla.
- Most már nagyon észen kell lenned! – mondtam gondolatban magamnak, a pillantásom a tükörre esett. – Talán pont néznek a túloldalról. Nem kockáztathatom meg, hogy észrevegyék a telót.
Még jó, hogy nem motoztak meg, akkor ezt is elvették volna tőlem. De most mindenesetre egy cigire volt nagy szükségem. Kopogtattam az ajtón, hangosan „Halló”-ztam. Jött a fogdás hölgy és kérdezte, mi a baj?
- Mikor jönnek már értem? – kérdeztem tőle.
- Nem tudom, már felszóltam a zászlósúrnak. Azt mondta, ha végez, lejön.
- De nekem azt mondták, hogy egy pár perc az egész, ehhez képest már egy óra is eltelt. Meg különben is, rá akarok gyújtani. Azt nem tilthatják meg nekem.
- Nézze! Nem akarok magával kitolni, átvezetem a WC-re, mintha oda kéredzkedett volna ki, bezárom az ajtót, és ha végzett, akkor megint kopog és visszakísérem.
Ezzel adott egy szál cigit (a sajátomból), és a gyújtót. Egy pillanat múlva egy másik bezárt helyiségben találtam magam. Míg égett a bűzrúd, alaposan körülnéztem. Minden tárgy szuper biztosan le volt betonozva. A WC is fémből volt, az ablakon erős rács.
Mikor visszamentem, kérdeztem a fogdást, hogy mi van az én ügyemmel, mikor jönnek már értem, és húzhatok haza, mint a vadludak?- azt felelte, hogy már szólt az előadónak, aki csak annyit mondott, mihelyt végez, felhívat az irodájába. Valami oknál fogva, ezt nem teljesen hittem el.
Elővettem hát a telefont, és elsőnek a párom főnökének küldtem egy SMS-t, mert nem tudtam, hogy vele mi van. A papírjai, pénztárcája ott lapult „lefoglalva”, gondolom, hogy hozzám hasonlóan ő is kezdett ideges lenni.
> András! Légy szíves gyere el az Y kerületi kapitányságra, engem bezártak, és nem tudom, mi van R.-el. A pénzét, papírjait lefoglalták. Legalább így SMS-ben tudjuk tartani a kapcsolatot.<
A második SMS egy régebbi ismerősömnek, egy volt kollegámnak ment. Róla annyit kell tudni, hogy kiterjedt kapcsolatrendszere volt. Voltak nagyon zűrös ügyei is, de szerencsére nem lett belőlük baj.
>Helló Rajhó! Van egy jó ügyvéd ismerősöd? Manyi lecsukatott, és kellene egy kis segítség.<
Ezután párszor rám csöngetett, de már jó előre kikapcsoltam a telefon hangját.
>Mi van? Nem tudsz beszélni?<
>Egy kihallgató szobában vagyok, szemben a tükörrel. Nem tudom, hogy néznek-e.<
>Mit csináltál, hogy bekaszliztak?<
>Fogalma sincs. Országos körözés volt kiadva ellenem. Ezért jöttem be, hogy bejelentsem, hogy nem tűntem el. De nem tudom, hogy mi volt a valódi ok.<
>Az ügyvéd, egyelőre nem érhető el, de hagytam neki hangüzenet.<
>Megmondanád neki, hogy SMS-ben felvehetem-e vele a kapcsolatot?<
>Hát persze. Jó fej a pasi.<
Az SMS váltás, korántsem volt ilyen folyamatos, hisz a barátom is dolgozott, és nem mindig volt ideje. Közben a kihallgatóban észre vettem, hogy a „nézőke” nyílásából a folyosót tisztán lehetett látni. Az ott járkáló embereket csak térdig láttam, de elszórakoztam azzal, hogy meg próbáltam kitalálni, a látvány alapján, hogy hogyan nézhet ki teljes valójában a láb tulajdonosa.
>Mihelyt végzek, indulok! < jött közben az asszony főnökétől a válasz.
Az első cigi óta eltelt már két óra. Már harmadjára mentem ki a WC-re. Óránként egyszer. A fogdás hölgy még mindig készséges volt velem szembe, de semmi biztatót nem tudott mondani.

A negyedik óra végén már nagyon kezdtem ideges lenni, és azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne rövidebbre venni a tétlen, és bizonytalan várakozást. Attól is tartottam, hogy lassan letelik az előadó munkaideje, és akkor holnapig itt maradok. Egyre többször nézegettem ki a kémlelő ablakon keresztül, és láttam, hogy elég sok „pizsamás” járkál a folyosón. (két hosszanti csík volt a nadrágszáron. Gondolom, hogy magas beosztású rendőrök voltak.)

Végül is döntöttem! El kezdtem ököllel verni az ajtót, néha meg is rugdostam. Már nem emlékszem, hogy miket kiabáltam, de elég hamar ott volt a fogdás hölgy. Amint az ajtó kinyílt, kipattantam a folyosó közepére, akkor már üvöltöttem!
- Azonnal hozzanak egy ügyvédet! Közöljék velem, hogy mi alapján tartank már órák óta fogva! Közöljék velem, hogy milyen vád alapján tartanak fogva!
Valami ilyet és ehhez hasonlókat kiabáltam. Ahogy az első szó végigszáguldott a folyosón, mint téli fagyos fuvallat, úgy dermedt mindenki jégszoborrá. Félszemmel körülnéztem, három „aranyvállapos” rendőrtiszt is volt ott. Az egyik oda is lépett, és megkérdezte:
- Mi tulajdonképpen a problémája?
- Hogy mi a problémám? – kérdeztem tőle kiabálva. – Egyszerűen bejöttem ide tanúvallomásra, és se szó, se beszéd bezártak, mint egy köztörvényes bűnözőt, minden ok nélkül.
Majd kicsit moderáltabb hangnemben elmeséltem, hogy miként is jutottam ide, és hogy mennyi ideje. A folyosón tartózkodók pillantásit elkapva láttam, hogy volt aki megértően sajnálkozott, de volt aki kajánul vigyorgott!
Végezetül, jó hangosan, hogy mindenki tisztán hallja, így szóltam:
- Amennyiben nem közlik velem tíz percen belül, hogy miért tartanak fogva, és nem hoznak egy ügyvédet, félóra múlva az összes média idecsődül, hogy híradást adjanak arról, hogy hogyan bánnak itt az ártatlan polgárokkal!
- Mitől ilyen biztos ebben? – kérdezte az előbbi tiszt.
Azért, mert annyira balfaszok voltak, hogy ezt nálam hagyták! – mondtam mérgesen, és ezzel előhúztam a zsebemből a telefont.
Hirtelen olyan hideg lett a folyosón, hogy a csend is megdermedt. Pár másodpercig élvezetem a hatást, majd váratlanul, mint egy ágyúlövés, olyan erős hangot hallottam. Majd becsináltam ijedtemben.
- Kovács hadnagy! – kiáltott a tiszt. Azt hiszem, hogy a mennyezet is megrepedt, olyan hangosan kiáltott, mikor rádöbbent, hogy valamit nagyon elcsesztek a kollegák.
- Basszus! Erre mondják, hogy leüvölti a fejemet! – gondoltam magamban. Akkor már tényleg megijedtem. - Lehet, hogy egy darabig nem látom meg a napvilágot? Egy kicsit, mintha erős lett volna a kirohanásom.
De szerencsére nem ez történt. A tiszt kedvesen felém fordult:
- Uram! Azonnal intézkedem!
– Hoppá! Mégis meglehet gyorsan oldani a problémámat. –gondoltam.
- Legyen szíves, még visszamenni a kihallgatóba, azonnal itt lesznek önért.
Ezzel a sorsomra hagyott.

Folyt. köv.