Nem hittem volna, hogy meg tudom majd szokni a sok buszozást én, aki évtizedek óta kocsival járok, ráadásul rendszertelenül. Pedig megszoktam. Háztól-házig naponta két és fél óra. Eleinte olvasással töltöttem az időt, később saját magamnak összeállított zenét hallgattam (Pink Floyd, Deep Purple...lehetőleg hosszabb műveket választva) Újabban egyszerűen a rádiót kapcsolom be, de sokszor egyszerűen végigbambulom az utat. Nézegetem a diáklányokat. Egykori öreg kollégám kérdezte, hogy minek lesed te őket? Hogyhogy minek? Mert örömöm lelem benne. Nem szempont, hogy unokának is túl fiatalok. Ami szép, az szép. Miért baj, ha gyönyörködöm benne? Ami az utazás élményét adja mégis az, ha beszélgetek az utastársakkal, vagy a „futótárssal”. Ez utóbbi egy, a gyerekeim korosztályába tartozó elvált asszony, akinek nem tudom a nevét, de ezen kívül sok dolgot elmesélt már magáról. Először azért figyeltem fel rá, mert el volt késve, és nagyon igyekezett lefelé a sok száz lépcsőn, szinte futott. Következő néhány alkalommal ugyancsak így láttam. Nekem is szűkös volt már az időm, ezért nevezem azóta is a futótársamnak. Írtam már jegyzetet a hajóskapitányról, a nyugalmazott gyerekorvosról, de tegnap szinte az egész utat végigbeszélgettem. Érdekes, hogy így jobban is telik az idő.
Hazafelé sokan voltak a buszon, amikor felszálltam. Kifigyeltem az utolsó 5-ös üléssort, ahol csak ketten voltak. Mégse jutottam el odáig, mert egy idős asszony elém állt azzal, hogy üljek én az ablak mellé, mert ő Ábránynál leszáll. Korábban ültünk már egymás mellett ellenkező irányban utazva, akkor is végigbeszélgetve az utat. Közben hallottam a hátam mögül, hogy a két úr arról beszél, hogy Bükkábrány régen két külön falu volt. Alsó- és Felsőábrány. Ehhez szívesen hozzászóltam volna, de most én éppen mással beszélgettem. Aztán amikor az asszony leszállt, hátra fordultam.
Ne haragudjanak, de hallom, hogy Varbót említették....
Megvitattuk a felmerült kérdésemet, aztán magukra hagytam őket, nem akartam rájuk telepedni. Hangosan beszéltek, és sokféle téma felmerült, nem tudtam nem bekapcsolódni. Miskolcon ismerősként köszöntünk el, de nem kizárt, hogy nem találkozunk többet. Ha mégis, akkor örülni fogunk egymásnak, s ez a lényeg.
A helyi járaton két fiatal fiú osztozott a másfeles ülésen velem szemközt. Itt már csak hallgatóztam.
- Kell 60 €, de ez még csak a kijutáshoz elég. Persze leérettségizek, mert az kell. A nyáron betöltöm a 18-at, és húzok is kifelé külföldre. ...Neked jó életed van, mert legalább nem basztatnak....Meghívlak kajálni. Van ott (feltételezem, hogy a másik fiú lakására mentek) valami kajálda?
Pékség – szúrta közbe a másik srác, akinek jó élete van. S akinek ezek szerint akár néhány kifli, vagy péksütemény is kaja.
Végül a hamburgeresnél szálltak le. Közben bizonyára megtárgyalták, mire jut érettségivel és pénz nélkül külföldön egy 18 éves. Gondoltam, megkérdezem, milyen nyelvet beszél, de ne akarjak már én okos lenni!
