Hogy miért írom le ide ezt mindenki elé? Azért, mert úgy érzem, hogy én így egyedül nem fogok jutni semmire. Szeretném látni, hogy mások hogyan gondolnák ezt az egészet... Nem megbántás sem sértői célból írom ezt a bejegyzést, de ha valami gond van nyugodtan írj privátban. Szívesen várok tőletek sok segítséget! ((első osztályos évemre nem térek ki))
Kis gyerek voltam, de nem sejtettem, hogy mi forog körülöttem történni. Sejtéseim voltak de mivel nem tudtam sok mindent, így aránylag boldogan éltem az életemet. ((2. osztály)) Körülbelül 8-9 éves lehettem és a Pittner Dénes Általános és Művészeti iskolába jártam. Jól éreztem magamat, boldogan éltem minden egyes napjaimat a barátokkal és az emberekkel, de amint eljött a nyár, kezdtem érezni valamit. Kezdtem érezni, hogy itt valami nincsen rendben, változik minden, változik ez és ez.. Anyukám elvált az apukámtól és átkerültünk az anyukámhoz mind a hárman. Láttam, hogy az anyukám nagyon szomorú volt. Láttam egy veszekedést, egy olyan eseményt amelynek következményei is voltak.
9-10 éves koromban kezdtem el mai néven Széchenyi István Általános iskolába járni, ahol már elkezdődött az az érzés, ami azt mondta nekem, hogy itt már minden más. Az osztálytársaim kihasználtak. Folyamatosan bántottak, csúfoltak de ami legjobban bántott, az hogy nem tiszteltek és kiközösítettek. 6 évet éltem le abban az iskolában és már láttam, egyre jobban láttam, hogy az esetleges boldog pillanatok egyre és csak jobban egyre elkezdett csökkenni. Megtudtam, hogy a mamám meghalt, akivel együtt éltünk, aki mindig finom sütit sütött, aki megtanította kimondani azt a bizonyos szót a "negro"-t.
Már 6. osztályos koromtól egyre jobban kezdett nőni bennem a félelem és az idegesség, sőt úgy érzem gyerek korom óta elkezdett nőni bennem és még nem is tudtam, hogy miért is van ez. Mikor eljutottam a 8.-k évvégére, akkor valamit éreztem, egyre jobban boldogtalanabb és boldogtalanabb lettem. És valamiért nem szóltam senkihez sem, kifordultam magamból, igaz életem óta egy nagyon visszahúzódó és csendes ember vagyok, de igen lehet velem beszélgetni, ha olyanról van szó.
Most ki is térnék egy mellék ágra.
7-8 éves korom óta ülök gépnél és érdekel ez az egész Számtech részleg. Gyerekkorom óta szeretek gép előtt ülni. Nyilván az elején még szórakozás céljából, de mikor feltörtem az első gépet, egy egyszerű ctrl + alt + delete és Rendszergazda a jelszó üres, azóta érdekelt a számítógép felépítése és annak folyamata. Nem szeretnék erről sokat beszélni. De nyílván olyan iskolát választottam, ami informatikával dolgozik, így a legmegfelelőbb a(z9 Informatikai rendszergazda volt. Visszatérve....
Vége lett az Általánosnak, akkor már egyre jobban és jobban éreztem valamit, de már egy jelentős változás történt a lelki állapotommal. Megtörtént az első öngyilkossági kísérletem. Talán, ha jól emlékszem kutakodni kezdtem az interneten, mivel és hogyan vethetek véget az életemnek, de nem tudtam, hogy miért is tenném meg ezt. Ez nyáron 2x fordult velem elő...
Mikor elkezdődött a 9. osztályos évem ((nem mondom meg melyik iskolában)), akkor már teljesen próbáltam új lappal kezdeni, de ez nem teljesen sikerült, sőt éreztem hogy nem fog sok ideig tartani. Még jobban elkezdtem tanulni, mert ha nem tanulok, akkor belőlem nem lesz semmi. És igen, innen már több olyan esemény történt, ami lerombolta az egész polcot az egész tetejéről. Volt egy időszak, amikor hamarabb értem haza. Beállok egy buszmegállóba és egy cigány gyerek elkezdi, hogy verekedni akar. Mivel nem éltem az apukámmal sok időt, így semmit sem tudtam a verekedéstől, meghát én nem értek ehhez. Fogta és teljes erővel belerúgott a lábam közepére, és lehasaltam. Volt olyan is, hogy egy sikátorba szorítottak be és megvertek, de volt olyan is, hogy futott utánam a két társa és "leköpött" és elhúzott majdnem az autókhoz. Ez csak löket volt a polc borulásához. Az osztálytársaim nem tiszteltek engem. Gúnyoltak ők is, de itt már sokkal kevesebb, mint az előző osztályban. A maradék polc, ami még állt, az első két hét után limbálózott. Az egyik polc ledőlt, mert tévhit vagy "átverés" történt az életem során. Ez a polc megmenthetett volna, ha boldogabb lett volna a polc. Az a szakma amit változtattam, másfelé irányúlt vagy hogy is mondjam. Tanár úr mondta, hogy egy informatikai rendszergazdának tudnia kell programoznia is. Hát igen. Azt amit szerettem, amihez még reményt fűztem, az eltűnt. Már pár polc maradt. Ez fokozódott...
Gyerekkorom óta csúnya embernek tartom magam. Nem vagyok kövér nem ez a gondom. Leülök a buszon egy helyre és senki sem ül mellém. Néha leüll pár ember mellém, de amikor teli a busz és mellettem van csak hely, akkor elszomorkodok...
Az álmom és a boldogságom eltűnt, vagy néha van meg. Ezt a jegyzetet is könnyezve írom jelenleg. Eléggé változott a stílusom. Animációs filmekre irányulok, az olyan jeleneteknél sírok. ((Agymanók)) Az olyan zenéket szeretem, amiben zongora, hegedű van, szomorús.
Az iskolában a tanítás számomra egy aknamező. Természetesen tanáronként változó. Történelem,Programozás,IT Alapok,Angol,Fizika,IT Szakmai angol. Ezek azok a tantárgyak, amiktől nagyon félek. Igen lesz belőle vizsga. És azt hogyan fogom letenni? Hogyan fogom megoldani? Tudom tanulni kell meg minden, de ehhez nem elég 3-4 órányi tanulás!
Az iskolában van egy segítős szolgálat, amit már rendszeresen használok. Problémák megoldásait próbáljuk megoldani, de mostanában más dolga van és már egyre jobban nő belőlem az úgymond "depresszió". Maradt pár polc esetleg, de már nem áll annyira a lábán. Nem kevés kell hozzá, és ledől az utolsó pár is ami van. Nagyon sok gondolat jár a fejemben. Mi legyen a következő lépés? A fejemben sokszor végigmegy a halál szó, öngyilkosság, de nem merem, hisz érzem mekkora súlya is lenne ennek. Egyszer majdnem megfullasztottam magamat. Már a 2. percnél éreztem, hogy elkezd fehéredni minden, de nem bírtam. Érzem, hogy az életemnek semmi értelme sincsen már. Nem látok semmi olyan utat, ami jó is lenne nekem. Ha át is jutok ezeken a dolgokon, ahhoz erős kitartás kell és elszántság, hogy újra álljon a polc, de belőlem már hiányzik sok minden, ami szinte pótolhatatlan.
Miért is lenne nekem életem? Amihez értek már az sem elég. Folyamatos sérelmek amik érnek engem teljesen elvisznek a mélybe.
Valójában már amikor elkezdett dőlni az első polc, már akkor és akkor éreztem, hogy miilyen leszek felnőtt koromra? Megfogom élni? Lesz-e állásom? Már ebbe belegondolva is sírni szoktam otthon, hogy ha én ide el is jutnék.
Próbáltam összeszedett gondolatokba foglalni a mondatokat, próbáltam nem sírni, de remélem értelmes kommenteket kapok. Köszönöm, hogy elolvastad ezt az egészet.
