2/2

- Ez meg mi? – Egy kis ékszeres ládikó hevert a földön. Fölvette és kinyitotta. Egy ezüstből készült medált és néhány aranygyűrű pihent a ládikó mélyén. A nő vállat vont és zsebre tette a sok más ékszerrel egyetemben. – Egy kis plusz pénz - elmosolyodott.
Már lépett volna ki a szobából, amikor belépett az inas, aki annyira meglepődött az idegen nő láttán, hogy egy hang sem jött ki a torkán, pedig nagyon erőlködött.
- Tiszteletem! – köszönt Lyssa udvariasan, majd orrba vágta. A férfi nekiesett a mögötte lévő kis komódnak, estében levert egy vázát. Lyssa menekülőre fogta. Pár pillanat múlva már felhangzott az ’őrség’ kiáltás.
- Tolvaj! – ordította az inas vérző orral, de mire felállt a lány már sehol nem volt.
Mikor leért a pincébe, gyorsan becsapta az ajtót és keresett egy elég nagy tárgyat, amivel eltorlaszolhatja a bejáratot. Székek, mindenféle ételekkel, húsokkal telepakolt polcok, boroshordók. Gyorsan megfogott egy széket és alátámasztotta vele a kilincset.
Az ajtón dörömbölni kezdtek. Villámgyorsan felmászott az ablakhoz, és kinyitotta. Már félig kint volt a teste, mikor egy hatalmas csattanással betörték az ajtót, és egy erős kéz elkapta az egyik lábát. Akárhogy küzdött érezte, hogy be fogják rántani. Nem maradt más választása, előkapta egyik tőrét belevágta a fogva tartó kézbe, átszúrva saját bokáját is. Nem törődött a fájdalommal, csupán életben akart maradni. Mikor a tőrt kirántotta, szerencséjére a szorítás is enyhült, ami elég volt arra, hogy kiszabaduljon.
Fölállt és futni kezdett olyan gyorsan, amennyire a lába engedte. Tudta, hogy egy ilyen sérüléssel nem tud sokáig menekülni, és a kiáltozásokat is egyre közelebbről hallotta. Találnia kell egy rejtekhelyet.
Miközben a bal lába egyre inkább vérzett – szinte elviselhetetlenül lüktetett – kiért egy nagyobb utcára. Kezdett kétségbe esni. Az üldözői bármelyik pillanatban utolérhetik. Sehol egy ember az utcán csak ő.
Ekkor meglátta a város kovácsát. A férfi éppen árut pakolt a szekerére. Várt pár pillanatot, amíg a férfi bement az épületbe, majd odasántikált a szekérhez, és bemászott az egyik zsák mögé. A biztonság kedvéért magára húzott egy ponyvát is.
Hamarosan beszélgetést hallott a szekér mellől, de nem értette miről van szó. Szédülni kezdett, a lába iszonyatosan lüktetett. Mindkét kezét a szájára tapasztotta, nehogy felordítson a fájdalomtól.
Nem telt el sok idő, hogy a szekér elinduljon. A szerencse ismét mellette állt. A szekér pont akkor ért ki a városból, amikor az egész város felbolydult, és bezárták a kapukat. Először került élete során ilyen szorult helyzetbe, és először bánta meg azt is, hogy elvállalt egy munkát.
Lyssa egyre jobban szédült, álmosnak érezte magát. Pihenni akart, lehunyni a szemét néhány percre, de mély álomba merült.

***

Lassan haladt dolgozószobája felé. Már kiheverte az elmúlt napok eseményeit. Nemcsak hogy meglopták, de majdnem be is mocskolták a nevét egy hamis irattal, sőt még egy jelentős üzlettől is elesett.
Szörnyen gyűlölte a sors ilyen húzásait. Mindig kereste a lehetőségeket, amivel magasabbra törhet, gazdagíthatja vagyonát, de valami mindig keresztülhúzta a számításait. Azt sejtette, hogy riválisai megpróbálják azt a kis hatalmát is megdönteni olyan eszközökkel, mint ez a papíros, de ehhez már hozzászokott. És még az-az átkozott tolvaj is megszökött.
Mikor besétált a szobájába kissé paranoiásan újra leltárba vett mindent. Elégedetten nyugtázta, minden a helyén van. Leült kedvenc dolgozószékébe, meggyújtotta pipáját, és csöngetett az inasnak.
- Mit parancsol méltóságod? – lépett be az inas. Az orra be volt kötve a tegnapi incidens miatt.
- Hozz egy pohár bort.
- Azonnal uram.
Ahogy ült a székben és pipázott, valami fura érzés fogta el. Összeráncolta szemöldökét és körbenézett a szobában. Mintha mégis változott volna valami. Végignézett a fiókokon, a szekrényen sorakozó könyvein, de semmit sem talált.
- Túl paranoiás vagyok – sóhajtott.
Bizsergést érzett az ülepe alól. Már éppen felállt volna, hogy meg nézze mi az, ami ezt a fura érzést okozza, amikor a széknek hirtelen karjai nőttek, pillanatok alatt leszorította kezét-lábát, még a száját is befogta. Goril csak ezután lépett elő. Maga Trinular sem hitte, hogy valóban őt látja.
- Üdvözöllek barátom! Ne, ne állj fel! – mondta gúnyosan, majd leült a nemessel szemben. – Bemutatom neked egy jó barátom. Ő Nabrassur – mutatott a férfit fogva tartó székre -, egy alakváltó. Tudod miért jöttem?
Trinular értetlenül pislogott.
- Nem? Hát elmondom. Tudod a tegnapi incidens meggyőzött arról, hogy nálad nincs biztonságban. Kérlek, add ide! Persze fizetni nem fogok.
A férfi csak nyögdécselt és küszködött, szabadulni próbált.
- Szóval, hol van? – erre a másik szemei kikerekedtek, és a varázsló szemében megcsillant egy felismerés. A nemes úgy érezte, hogy menten szétreped a feje. Ordítani akart, de nem tudott.
- Ellopta! – üvöltött a varázsló – Ez a második hiba, amit rövid időn belül elkövetsz. A magadfajta sosem tanul a hibáiból.
Goril felállt és az ablakhoz sétált. Trinular már nem küzdött, hisz tudta, hogy itt és most nem győzhet. Inkább figyelt türelmesen és reménykedett, hogy életben marad. Közben Goril is megnyugodott.
- Azt hiszem én voltam a felelőtlen, mikor rád bíztam, hogy szerezd vissza nekem. Azt hiszem jobb lett volna, ha saját kezűleg intézkedem. Úgy gondoltad, ha szem előtt van, akkor senkinek sem kell? Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy az asztalodon tároltad, és hogy én sem vettem észre. Még tegnap el kellett volna vennem tőled. Mily figyelmetlenség – mondta inkább magának
- Sajnos a hatalmad a fejedbe szállt. – Visszaült Trinularral szembe. – Fenyegetsz mindenkit, holott semmit nem tudsz tenni legtöbbjük ellen. Feleslegesen fitogtatod az erődet. Mindig is gyűlöltem a magadfajtákat, beképzelt tuskók vagytok. Fogalmatok sincs arról, mi az igazi hatalom. Sajnálom, de most mennem kell.
Nyugalommal telve felállt, kicsit megigazgatta köpenyét, majd kisétált a szobából. Trinular alig bírta leküzdeni a testében támadt remegést. Újra megpróbált kiszabadulni, de a „szék” nem engedte. Ekkor Goril újra megjelent az ajtóban.
- Majdnem elfelejtettem! – Odasétált a nemes elé, és mélyen a szemébe nézett. – Mondtam neked, hogy többet ne merj fenyegetni. Szép álmokat te ostoba – mondta ki ridegen a szavakat.
A nemes próbált küzdeni, de nem volt semmi esélye. Az alakváltó egyenként törte el a karjait és a lábait, végül megfojtotta. A férfinak még kiáltani sem volt lehetősége, szájára szorosan rátapadt a lény göcsörtös keze. Goril arcára a kivégzés egy halvány mosolyt csalt.
- Na, ezzel is végeztünk. – mondta nyugodtan. – Mehetünk.
Az alakváltó visszaalakult eredeti formájába majd a varázsló mellé lépett. Egy szempillantás alatt köddé váltak. A ház népe csak az inas sikolyáról értesült uruk haláláról.

Folyt. köv.

Szívesen várok mindenféle véleményt, észrevételt, tanácsot, pozitív illetve negatív kritikát is ;).
(Remélem ebbe már nem lesz olyan sok hiba:P)