Mi ez a Chongqing dolog?

Chongqing, vagy ha úgy tetszik Csungking, Kína nyugati részén, a Yangtze- és a Jialing-folyók találkozásánál fekszik és ha az olvasó most hall először erről a városól, akkor sincs szégyellnivalója, hiszen messze nem annyira felkapott a nyugati utazók körében, mint főváros Peking, Shanghai, a tech-központ Shenzhen, vagy a pandákról híres Chengdu és Sichuan tartomány.

Chongqing belvárosa, a Jiefang Central Business District látképe. Bal oldalon a Jialing-folyó felett átívelő Qianqsimen-híd, míg a folyó túloldalán a híres Hongya-„barlang” látható.

Joggal merülhet fel viszont a kérdés, hogy „Na jó, de miért Chongqing?”. A néhány napos chongqing-i kirándulás több, egymástól független, ámde szerencsés körülmény együttes megvalósulása nyomán jött létre. Először is 2024 március közepén kihirdettetett, hogy ezen év november végéig a normál magyar útlevéllel rendelkező életformák turistaként vízum nélkül utazhatnak be Kínába legfeljebb 15 napra. (Tajvani) apósék szintén terveztek egy újabb kínai utat, a (szintén tajvani) asszony pedig nemrég mondott fel a munkahelyén, így néhány napon belül össze is állt a nagy terv, hogy ezúttal egy olyan helyre megyünk, ahol még egyikünk sem járt: Chongqingba.

Valaki a chongqing-i belvárosban járva arra gondolt, hogy „Igen, ennek a városnak is kell egy Marina Bay Sands” és bumm, lőn egy Marina Bay Sands, melyhez a mindkét épületet tervező Moshe Safdie hozzáadott még néhány épületet és átelnevezték Raffles City Chongqing-nak.

Ha valaki szeret repülgetni, főleg a Távol-Kelet felé, annak talán nem teljes homály a város mibenléte, ugyanis az egy ideje már Magyarországról is közvetlenül elérhető az Air China CA435/6 járatpárjának köszönhetően. Lassan több kínai városba lehet közvetlenül Budapestről repülni, mint a Kína környéki országokból...

Tajvanon létezvén én az odahaza még nem annyira ismert Sichuan Airlines közvetlen járatát választottam, mely rendkívül baráti áron emelte át testem és csomagom Taipeiből a Tajvani-szoros túlpartjára, míg visszafelé hongkongi átszállással utaztam, de csak azért, mert az észszerű árazású jegyek a közvetlen taipei járatokra már március elején elkeltek. A légitársaság egyébként sokkal „szecsuánibb” nem is lehetett volna, hiszen a sült tészta mellé a pandás kötényt viselő utaskísérők közvetlenül az üvegből, kiskanállal kimérve kínálgatták Laoganma csípős szószát.

A Sichuan Airlines egyik Airbus A321-es gépe érkezik Taipei - Songshan repülőtérre.

A szokásostól eltérően ezúttal nem a Taoyuan, hanem a régebbi és jóval kisebb, belvárosi Songshan repülőtérről indultam útnak, ahol életemben eddig csak egyszer jártam, de az is belföldi út volt. Más tekintetben is elsőnek számít azonban ez a mostani kirándulás, ugyanis ez az első alkalom, hogy közvetlenül Kínába – nem Hongkongba vagy Makaóba – repültem, most először nem volt szükségem vízumra és most először jártam Kínában a Covid nagy eseményei óta.

A Chongqing környéki vidék látképe.

Szerencsémre a légitársaság és a határőrség is tudott a nemrég életbe lépett vízummentességről, bár bekészítettem a hivatalos bejelentést a biztonság kedvéért, ám végül a kínai határőrt jobban érdekelte az útlevelemben található 643 darab tajvani pecsét és vízum, melyek mibenlétére végül rá is kérdezett. Miután meggyőződött arról, hogy nem vagyok se kém, se felbujtó, se csempész, se a tajvani függetlenségen munkálkodó külföldi ügynök, megkaptam a magam kis pecsétjét, s percekkel később már a 100E busz helyi verzióján, a K01 jelű buszon, szakadó esőben csapattam a belváros felé.

Mi van Chongqingban?

Hagyományainknak megfelelően látogatásunk ezúttal is elsősorban városnézésre és a helyi gasztronómia felfedezésére korlátozódott, így nem voltunk vadkempingezni, nem próbáltunk meg beszökni egy katonai támaszpontra vagy csinálni egyéb olyan „fehéremberes” dolgot, ami veszélyes, vagy illegális, de legalább jó sok kattintást össze lehet vele szedni.

Chongqingi városkép az Eling parkból nézve.

Szállodánk a város lehető legközpontibb helyén, a Jiefangbei CBD-ben kapott helyet, így mikor megláttam, hogy a szobánk a 33. emeleten található, már el is képzeltem a remek kilátást, amit ittlétünk alatt élvezhetek, ám hamar kiderült, hogy a hotel 43. emeletes épülete itt csak a középmezőnyre elegendő.

Kilátás a szálloda 33. emeletéről.

Ugyan a környék történelme gyakorlatilag a XX. század elejére vezethető vissza, vajmi kevés épület vagy emlékmű emlékezteti a látogatót a múltra. Az utcákat végig hatalmas, 2-300 méter magas felhőkarcolók, rengeteg beton, üveg és acél tarkítja, nyoma sincs bárminek, mely nem az elmúlt néhány évben, évtizedben épült volna. Egy kivétel azonban mégis akad, ez pedig nem más, mint a „Felszabadulás Emlékműve”, melyet eredetileg még a kínai nacionalista kormány (az, aminek a maradéka még ma is megtalálható Tajvanon) építtetett 1946-ban a japánok ellen aratott győzelem szimbólumaként, ám a kommunista hatalomátvételkor természetesen itt is a nép felszabadítását kellett ünnepelni, ahogy azt a létesítmény nevében található „jiefang” (felszabadulás) is hirdeti.

A Jiefangbei, azaz a Felszabadulás emlékműve tekinthető meg ezen a nagyszerűen komponált, a témát a háttérből gondosan kiemelő felvételen.

A 26 méter magas, szerintem nem kifejezetten látványos torony napjainkban ugyan eltörpül a többi épület mellett, az azt felkereső turisták végtelen tömegeinek hála mégis kiemelkedik a környezetből. Itt egyébként végig sétálóutcákat találunk, a járókelőket így legfeljebb az ételfutárokat vegzáló Segway-es rendőrjárőrök zavarják meg, hiszen a sétálóutcákat hagyományos utak is keresztezik, ám előbbieken nem lehet csak úgy áthajtani, így mindenki illedelmesen leszáll, majd áttolja járművét a túloldalra, ahol ismét nyeregbe pattan.

Segway-es járőr a chongqingi Jiefangbei közelében.

Gondolná az ember, hogy ebben a modern csodavilágban mindent a luxus dominál, ám ezúttal is egy tipikus kínai városkép bontakozik ki előttünk: Ottjártamkor éppen Chongqingban haknizott a Huawei is a Pura 70 szériával, így az ő fényűző pavilonjuktól, az Apple Sztórtól és a Vouis Litton márkabolttól alig néhány méterre pacalt, csípős nyúlfejet és egyéb állati részeket terítenek olyan környezetben, melyek legtöbbjétől még a Nébih is sikítva menekülne.

Valami sült tofus csodát terítő babinéni.

Persze ne gondolja az olvasó, hogy totál lebuj minden olyan étterem, ahol kicsit is hagyományosabb ételeket lehet kapni, hiszen a valódi éttermek (értsd, nem ételstand) még európai szemmel sem tűntek kifogásolhatónak, noha a konyhákat valóban nem vizsgáltam meg. Egy biztos, a bekészített „összefosásellenes” gyógyszerből végül egy szem sem fogyott.

Ez is egy rendkívül kínai jelenet: A végtelenül lepusztult lakóépület (melyet sajnos nem fotóztam le) főkapuján biometrikus zár található, mely arcfelismerőt és ujjlenyomatolvasót is tartalmazott, közeledtemre pedig emelt hangon hozta tudomásomra, hogy nem ismeri fel a pofázmányom. Mindemellett természetesen a közösség nyugalmáért felelős pandúr elérhetőségeit is megtaláljuk.

A Jiefangbeinek otthont adó Yuzhong kerület azonban más szempontból is érdekes, ugyanis itt szoktak készülni a gyenge térérzékkel rendelkező embertársaink „Nézd, lejövök a földszintre, de valójában a másik épület 21. emeletén vagyok a folyó meg tíz méterrel felettem” c. videói / beszámolói, ugyanis a hirtelen szintkülönbségeknek hála helyenként (!) előfordul, hogy egy lakóépület vagy akármi ki-/bejárata történetesen egy lentebb fekvő épület valamelyik felsőbb emeletével egy szintben található. Hangsúlyozandó, hogy ez valóban nagyon kevés helyen fordul elő, tehát nem egy nem irányítható felület alkotja az egész várost, mint ahogyan azt helyenként lefestik.

A leglátványosabb szintkülönbségek és az ezt leküzdő infrastruktúra a Kaixuan út környékén található. Ez a darabka gyalogos felüljáró például egy sima járdaként kezdi, majd rövid idő múlva már az alacsonyabban fekvő épületek sokadik szintjei közt kanyarog.

Ha valami inkább megfogta a figyelmem, az az állandó rendőri, vagy akár katonai jelenlét is a közterületeken, megelőzendő a nemkívánatos magatartásformák kialakulását. Gyakran hallom, olvasom, hogy „Nincs is akkora különbség Tajvan meg Kína közt...”, holott, ha valami, akkor ez pont az egyik látványos különbség, hiszen Tajvanon sehol nem látni ilyen mennyiségű fegyveres rendfenntartó erőt. A nagyobb nevezetességeknél mobil terrorelhárító járművek táboroztak, a metrómegállókban egy szakasz felszerelésére elegendő kényszerítő eszköz volt jól láthatóan elhelyezve, miközben husángos biztonsági őrök masíroztak fel-alá. Kínai szokásoknak megfelelően a metróba is csak fémkapun, szükség szerint ruházat, csomagok átvizsgálását, a birtokunkban lévő folyadékok spektrometriai vizsgálatát követően léphetünk csak be, úgyhogy ha pechünkre csúcsidőben akartunk metrózni, akkor nagyon megszívtuk.

Ez a két jingubang-os lepény csak egy kis része a minden metróállomáson megtalálható biztonsági személyzetnek. El nem tudom képzelni, hogy milyen élethelyzetben fordulhat elő, hogy nekik, vagy az állomásokon rendszeresített további eszközöknek érdemi munkájuk akad.

Ugyancsak megfigyeltem, hogy pár évnyi lezárás, korlátozás és folyamatos egészségügyi vizsgálat ellenére közhigiéniával kapcsolatos általános felfogás nem változott sokat. Az utca beteg, göthös embere – életkortól függetlenül – nemhogy maszkot nem hord, de még a száját sem takarja el, utcán vagy zárt térben ugyanúgy szabadjára engedi anthraxos nyálcseppjeit, leköhögi, letüsszögi a közelben tartózkodókat, köpköd az utcán, a zsúfolt metróban, majd a lábával még szét is keni azt a padlón, hogy biztosan jusson az anyagból mindenhova. Nem csoda, ha gyakorlatilag korlát nélkül terjedhet mindenféle fertőzés.

Az általában megfigyelhető, mondhatni életellenes viselkedésen sem lepődtem már meg: A sorban állás sokak számára egy teljesen ismeretlen koncepció, 10-ből 11 ember bagózik, ami például a parkokban sétálva kifejezetten frissítő volt, pláne, ha emberünk még zenét is bömböltetett, hiszen így a legjobb összekapcsolódni a természettel

Murvafürttel megspékelt ajtó a Zhulin park közelében.

Éles szemeimnek köszönhetően arra is felfigyeltem, hogy milyen eszméletlenül módon megszaporodott a ténylegesen hazai, tehát nem „co-brandelt”, pl. FAW-Volkswagen, SAIC-GM, BMW Brilliance stb. járművek száma. Az ember lépten nyomon BYD-ekbe, Geely-kbe, Xpeng-ekbe, BAIC-okba, Dongfeng-okba, Hozonokba, Changanokba ritkábban ezek almárkáiba, pl. Avatr-ba, Voyah-ba botlik. Tapasztalatot ezekkel leginkább csak utasként szereztem, így valószínűleg nem fogok elkezdeni kínai autókat bemutatni, viszont behatóbb ismeretek nélkül is feltűnt, hogy számos modell valóban úgy néz ki, mintha több európai, japán és/vagy koreai autót egybegyúrtak volna, vagy pusztán fogott a kínai gyártó egy külföldi formatervet és átszabta kicsit.

A Dongfeng Motor 2019-ben hozta létre luxus almárkáját Voyah néven, mely nem tudom, hogy született meg, mert a kínai neve „Lantu” (岚图). Ugyan nem annyira pofátlan, mint a Great Wall Motors-féle Wey Gaoshan, valamelyik hanyagolhatóbb testrészemet tenném rá, hogy az itt látható Voyah Dreamer formatervét is a Toyota Alphard / Lexus LM ihlette.

S, ha már autók... A környéket a múltban számos légópince, azaz légoltalmi pince vagy óvóhely épült a környező hegyekbe, dombokba vájva. Ezek többségét napjainkra már felszámolták, a nagyobbak összenyitásával készült el pl. az egyes metró egy szakasza is, a kisebbekben pedig éttermek (lásd később) vagy éppen benzinkutak kaptak helyet.

Egykori óvóhelyből kialakított benzinkút Chongqing-ban. Érdeklődők kedvéért: A 95-ös benzin literje kb. 430, a 92-esé kb. 410, a 0-sé pedig kb. 395 forint volt.

Na, most ha valaki csak a képek alapján próbál tájékozódni a chongqing-i napjaimról, annak valószínűleg lövése lesz, hogy mi történt. A szöveg sem túl összefüggő, viszont sajnos nem vagyok olyan irodalmi eszközök ismeretében, melyekkel e benyomásokat, pillanatnyi megfigyeléseket cizelláltabbá, folyamatos(abb) történetté lehetne varázsolni úgyhogy buzdítok mindenkit arra, hogy kérdezzen, szóljon hozzá, hadd legyen kicsit kétoldalúbb ez a beszámoló.

Látnivalók, melyeket sikerült öt napba sűríteni

Chongqing egyik nagyobb, ha nem a legnagyobb látványossága, a Hongya-barlangok (Hongya Dong) a metróvonalat és autóutat is tartalmazó Qiansimen-hídnál találhatóak, így a látogatónak akaratlanul is lehetősége van megvizsgálni az itteni építőmérnöki csodákat.

Chongqingban található a világ leghosszabb egysínűvasút-hálózata, itt éppen a hármas vonalon közlekedő egyik szerelvény bújik be az egyik híd alsó szintjére.

Maguk a „barlangok” azonban olyan látványosságok, melyeket jobb csupán a távolból szemlélni. A helyszínt naponta felkereső 6 × 10²³ turista, valamint a belépés előtti sorok és a biztonsági ellenőrzés már alapból elveheti az ember kedvét, ám azt is illik tudni, hogy itt már régóta nincs barlang vagy gyakorlatilag bármilyen régi, patinás épület, ugyanis a ma is látható épületegyüttes csupán a 2000-es évek elején készült el az egykor, az 1950-es évekig itt álló, majd felhagyott cölöpházak stílusát követve. Az épületeken belül szállodákat, éttermeket, bazársort, szóval minden olyasmit megtalálunk, melyek beleillenek a modern Kína „turistalátványossággal” kapcsolatos elképzeléseibe, ám a valóságban egy lelketlen, élettelen, fényes-giccses turistacsapdát találunk csupán. Sajnos ez Kína-szerte megfigyelhető, hogy a régi idők ilyen-olyan okokból leromlott, megrongálódott maradványait a kellő gondoskodás helyett egyszerűen ledózerolják, majd acélból és betonból próbálnak reprodukálni mindent.

A chongqing-i Hongya-barlangok látképe közelebbről.

Kiemelt mivoltából kifolyólag viszont a Hongya-barlangok körül nemcsak istentelen nagy tömeg, hanem nagyjából ugyanennyi árus is található, akik főleg a népszerűbb, esti órákban bukkannak fel a „barlangok” 2km-es körzetében. Ez nem vicc, ha valaki végigsétál a Qiansimen-hídon, annak mindkét oldalán árusok, étel- és italstandok végeláthatatlan sorával találkozhat, de jobb, ha odafigyel, hogy hova lép az ember, ugyanis a furfangos árusok gyakran direkt nem asztalra pakolják portékájukat, hanem egy pokrócon a földre, így nagy az esélye annak, hogy a tömegben véletlenül valaki rálép, összetör valamit, aztán már lehet is kártérítésért rikácsolni.

Üdítő kivétel volt a „kézműves” legyező, csípős-savanyú tészta és mangólé szaküzletek között ez a pénzpong-os egység, melynél jelentős tömeg gyűlt össze.

Megnéztünk egy másik „óvárost” is, mely a Jangce keleti partján fekszik, ám különösebben itt sem fogott meg a régmúlt hangulata. Miért? Mert az egész vadonatúj, még a Baidu is úgy fogalmaz, hogy „épp bezúzzák a régi Chongqing utolsó darabkáit is”. Pedig való igaz, hogy ha valami, akkor Longmenhao, és testvére, Xiahao megérdemelte volna, hogy kicsit jobban vigyázzanak rá, hiszen az egészen az 1980-as évekig fontos kereskedelmi, hajózási központ volt.

Xiahao látképe.

Természetesen itt sem arra gondolok, hogy feltétlenül integrálják az 1980-as évek logisztikai módszereit és ökrösfogatokkal szállítsák a wafer-eket a helyi chipgyártás számára, de legalább használjanak hagyományos építőanyagokat, építkezési módokat és ne hipszter kávézókból, kézműves boltokból álljon az egész helyszín. Ha így lenne, még a belépődíjat se bánnám.

A felirat tanúsága szerint „Ez nagyon Chongqing”, míg a másik képen egy óváros jellemző kellékeit, a 10+ emeletes lakóépületeket figyelhetjük meg.

Mindent egybe véve, ha valaki a hagyományos Kína maradékát szeretné megtapasztalni, az semmiképp ne Chongqing közvetlen környékén nézelődjön, mert nagy valószínűséggel csalódni fog. Hozzá kell tenni azonban, hogy a második világháború, pontosabban a második japán - kínai háború alaposan megtépázta a környéket, melyet rendszeresen ért japán bombatámadás, így a kor emberének kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a kulturális örökségek ápolásával foglalkozzon. A sirám így inkább annak szól, hogy a maradékot is inkább letarolják, felszámolják.

Kilátás a Nanbin park közelében, illetve a chongqing-i alapítású Hisun Motors egyik almárkájának, az X-Wedge-nek a márkaboltja. Kína Harley-Davidsonjai a Hisun és az X-Wedge motorokat gyártó S&S Cycle, valamint a tervező Kiska együttműködéséből születtek meg.

Nem volt sokkal jobb a helyzet egy másik nevezetes óvárosnál, a lépcsőiről híres Shibati (十八梯, shíbātī) környékén sem, mely egykor szintén kiemelt fontossággal bírt a város történelmében, hiszen itt húzódott az Yuzhong-félsziget alacsonyabb és magasabb részeit összekötő lépcsősor is, mely az 1900-as években számos üzletnek, gyárnak is otthont adott. A környéket nemcsak a háború, hanem tüzek is tépázták, így az az ezredfordulóra gyakorlatilag Chongqing egyik leglepattantabb részévé vált. Nem meglepő módon, elsősorban az alapanyag hiánya miatt túl sok ódon épületet itt sem fogunk találni, a még felújításra váró részek inkább emlékeztetnek az ezredforduló Kínájára a sok rozsdafolyásos, ápolatlan vasbeton épülettel.

Kilátás Shibati közelében.

Üdítő ellenpélda viszont a másik nagy chongqing-i nevezetesség, az egykor porcelánjairól híres kereskedelmi központ, Ciqikou, ahol természetesen szintén találunk modern építőanyagokat dögivel, de itt sok helyen az eredeti, gyakran száz évnél is idősebb épületeket is igényesen felújították, s noha itt is bazársorok dominálnak, mégis van egy kis hangulata a helynek, nem érzi magát úgy az ember, mintha most öntötték volna köré a vasbetont.

Ciqikou részlete.

Ciqikoui látogatásunk napján brutális, perzselő hőség csapott le a környékre, nyoma sem volt a korábbi hűvös, esős-ködös időnek, úgyhogy mielőtt nyakunkba vettük volna a bazársort, hálát adtunk a Qing császárok korából fennmaradt, hamisítatlanul kínai Tim Horton's kávézó szolgáltatásainak, ahol lehetőségünk volt némi frissítőt venni. Amúgy nem. Két okból sem. Egyrészt az itteni Tim Horton's a márka szerintem egyik legszomorúbb üzlete, szánalmas választékkal, másrészt meg a szálloda fejenként napi 4 liter (!) palackozott vizet adott fél literes palackok formájában, így erőfeszítéseink ellenére az utolsó napokban is még kb. egy egész kartonnyi vizünk maradt.

Ciqikou látképe a hasonló nevű metrómegállóból nézve.

A szűk utcák végeláthatatlan labirintusában azért néha tényleg úgy éreztük hogy megállt az idő, főleg mikor egy-egy lakóépület közelében haladtunk el, de szerencsére a forgalmasabb helyek épületein is látszott, hogy nem feltétlenül a legutóbbi ötéves terv szülte őket.

Ciqikou-i utcarészlet.

Volt egyébként konkrét tervünk is Ciqikou-ban, így amellett, hogy vettünk egy halom helyi édességet, kulturálódtunk is egy kicsit némi színház és opera bevonásával. Szerettünk volna ugyanis megnézni egy bian lian előadást is, ám az „egy Kína” újabb megkérdőjelezhetetlen bizonyítékaként a helyi netes jegyfoglaló oldalakon nem lehetett tajvani telefonszámot megadni és mivel más megoldást sem találtunk, az egyetlen módi az lett volna, ha kimegyünk a világ végén található színházhoz és ott vesszük meg a jegyet, ám azt semmi sem garantálta, hogy lesz még helyünk egyáltalán.

Itt jött képbe az egyik kicsiny „művelődési ház” (teaház?) Ciqikou-ban, ahol potom 4000 forintért híres színdarabok részleteit és frissen főtt teát is kaptunk. Természetesen a teaház sem csupán a belépődíjakból tartotta fenn magát, hiszen a turistákat más módon is meg lehetett csapolni, például be is lehetett öltöztetni, majd lefotózni őket a színpadon.

A teaház beltere.

Némi zenélést követően a szecsuáni opera különböző ágait képviselő darabokból láthatunk részleteket, így volt itt „dengdiao”, mely jellegét tekintve mind közül a legkomikusabb, a színdarabot élénk, harsány zene, színes ruházat, szellemes párbeszédek és helyzetek jellemzik, központi karaktere általában egy kung-fu bohóc, aki akrobatikus mutatványokkal is szórakoztatja a közönséget.

Itt a bohócunk, aki a fején található mécsessel együtt mutatott be különféle ugrásokat.

A következő jelenet nem lehet teljesen ismeretlen azok számára, akik látták már az Isten veled, ágyasom! c. filmet, ugyanis létezik egy hasonló nevű színdarab is, mely a film központi témája is. E darab főszereplői Xiang Yu király és ágyasa, Yu. Előbbi a Kína egyesítéséért vívott harcok során végül alulmarad, ám kétségbeesett helyzete ellenére az öngyilkosság gondolatát szeretője kérésére sem veszi fontólra. A szerető azonban véghez viszi tervét és egy óvatlan pillanatban a király kardjával öngyilkosságot követ el.

Xiang Yu király, és öngyilkoló ágyasa, Yu.

Van itt nekünk Mulan is, mely talán nem szorul ennyi magyarázatra, bár megjegyzem, hogy ennyire cirkalmas ruházatot sem Disney rajzfilmben, sem az élőszereplős változatban nem láttam.

Végül pedig megérkeztek a várva várt bian lian, vagyis az arcváltó művészek is.

Ők nem játszottak el semmilyen konkrét jelenetet, csupán színpadias mozgásukkal, arcváltással szórakoztatták a közönséget. Utóbb derült ki egyébként, hogy nem valami színpadra vágyó amatőrökről van szó, hanem hivatásos színészekről, akiknek e kisebb fellépések kiváló lehetőséget nyújtanak mozdulataik, például a maszkváltás, illetve a néző figyelmének elterelésének tökéletesítéséhez.

A bian lian művészek bemutatója során, nekünk avatatlan szeműeknek nyoma sem volt bizonytalanságnak, a sokáig gyakorolt koreográfia ellenére minden mozdulat határozott és tudatos volt, az arcváltást mechanizmusát pedig gyakorlatilag lehetetlen volt kifürkészni.

Nagyjából ez minden, ami ebbe a néhány napba belefért. Ha egyszer időm engedi, biztosan visszatérnék még egy kis időre, mert beszámolók alapján a Jangcés hajótúrákból akadnak még olyanok, melyek tényleg hangulatos és látványos helyszínekre viszik az embert, nem csak kiviszik valahova megkopasztani őket. Úgyhogy ha legközelebb erre járok, mindenképp kipróbálom a vidék látnivalóit is.

Együnk-igyunk

Chongqingban (is) az volt a legnagyszerűbb, hogy gyakorlatilag nem lehetett éhezni, mert az ember lépten-nyomon belebotlott egy étterembe, ételstandba, ahol általában olyan jellegű és minőségű ételeket lehetett kapni, melyet a külföldi látogató is képes befogadni. Voltak persze nagyon helyi fogások is, például csípős nyúl- vagy kacsafej, de ezeket maximum linkelve fogom betenni, nehogy megint olyan zsinat alakuljon ki, mint a múltkori kutyás esetnél.

Egy barátságos, bingeket árusító egység. Ilyesmikkel Kína-szerte találkozni, a vastagabb palacsintára hajazó állaguk és a viszonylag közismert töltelékeknek köszönhetően a nyugati turisták körében is népszerűek. A stand mellett egyébként egy becsületkasszás italautomatát láthatunk, melynél AliPay vagy WeChat Pay segítségével fizethetünk.

Miután már éjfél is elmúlt, mire a szállodához értem, sok lehetőségem nem maradt valami meleget enni, így elsőnek egy helyi éjszakai piac felé vettem az irányt. Hamar kiderült, hogy sok fehér ember nem látogatja az itteni létesítményeket (egyébként egész chongqing-i tartózkodásom alatt szerintem két kezemen meg tudnám számolni, hány nyugatinak kinéző emberformát láttam), hiszen lépéseimet a szűk utca két oldalán elhelyezett asztaloknál ülők lopó tekintete kísérte. Nem terveztem mala belsőséggel nyitni az első éjszakán, úgyhogy végül egy sült rizses egységnél állapodtam meg. Itt a kint ülő ténsasszonynál való rendelést követően hamar egy igazi kínai jelenet bontakozott ki: Az asszonyság rikkantására a közelben békésen cigiző séf unottan hajította el szórakozását, majd a valószínűleg egy tank vagy hajó oldalából kimetszett wokot bőséges mennyiségű olajjal készítette elő, végül pedig a felesleges zsiradékot hanyag mozdulattal hajította ki az utcán található lefolyóba. A sült rizs jó lett végül, nem a legjobb, melyet valaha ettem, de percek alatt elkészült és kb. 500 forintomba került csupán.

Vendéglátóm munka közben. A kép még autentikusabb lett volna, ha nem dobja el a cigit főzés előtt.

Az erős indítás után látogatásom során persze valamivel szofisztikáltabb vendéglátóipari egységeket is felkerestem, például a már említett óvóhelyeken kialakított hotpot éttermek egyikét. Utazásunk végén döbbentünk rá egyébként, hogy minden nap ettünk hotpot-ot.

Egykori légópincében kialakított hotpot faloda bejárata...

A húst szinte minden esetben kecske-, birka/bárány- vagy marhahús jelentette, melyek ugyan elérhetőek Tajvanon is, illetve a marhahúsos tészta ott szinte nemzeti eledel, kecske- vagy birkahúst relatíve kevés étterem adagol értelmezhető mennyiségben, így, ha valaki többre vágyik néhány cafat húsnál, annak jobban a zsebébe kell nyúlnia. Chongqing-ban ezek viszont szinte alapételnek számítottak, a belőlük készült ételeknek se szeri se száma, így természetesen mi is éltünk ezekkel. Sőt, utunk végére mondhatni örültünk, hogy nem kell végre kecskét vagy birkát enni.

... és beltere.

A hotpot jellege is kicsit más volt, mint Tajvanon: A térség hagyományait követve az alaplevek jóval olajosabbak, nehezebbek, fűszerezésük is természetesen jóval markánsabb, mely azonban nem feltétlenül jelent minden esetben csípőset, inkább csak intenzívet.

Hotpot alaplevek választéka. Bal oldalon suancai, vagyis az egyhén savanykás, fermentált káposzta ízvilágú változatot láthatjuk, melyet a helyi specialitás mala különböző erősségű változatai követnek. E hotpot alaplé gyakorlatilag fűszerek és marhazsír összefőzött elegye, 200 grammtól 5 kilogrammos változatig mindent láttunk belőlük, ám túl turistás helyen nem érdemes venni belőlük, hiszen szinte minden boltban kaphatóak.

A hotpot élmény általában egy-négy alaplé kiválasztásával indult, hiszen így az embernek lehetősége van többféle ízt is kipróbálni. Ehhez rendeltünk be különféle húsokat, zöldségeket, gombákat, egyéb kiegészítőket. E felállás gyakorlatilag minden hotpot étterem működését követi, viszont a választható összetevők közt viszonylag nagy eltérés mutatkozott, így egyik helyen csak a hotpotban kifőzhető alapanyagokból rendelhettünk, máshol viszont kvázi készételeket, pl. mantou-t vagy sült tésztabatyut (guotie) is kérhettünk.

Egy jellegzetes hotpot felállás. A képen két különféle alaplevet, marha- és csirkehúst, különféle gombákat, pacalt, marhavért láthatunk.

Egy másik helyen például csak egy alaplevet kaptunk, úgyhogy itt az asztaltársaságnak dűlőre kellett jutnia, hogy mi legyen. Megfigyelhető továbbá, hogy az edény fűtése kicsit hagyományosabb módon, faszénnel történik (szemben az előbbi étteremmel, ahol gázt használnak erre a célra), az égéstermékek elvezetésére pedig a középen található kémény szolgál.

Egy másik hotpot étteremben a szokásos alkatrészeken felül például ürühúsos guotiét, sült mantou-t, ürühúsos saslikot is rendelhettünk. Itt az alaplé csupán datolyával, goji bogyóval, egy kevés gyömbérrel és zöld hagymával felütött víz volt, a hozzávalók fűszerezéséről a mellékelt szószok gondoskodtak.

Ugyanebben az étteremben vettük észre, hogy a növények egy része a szántófölddel együtt érkezik asztalunkhoz és egy kis ollóval, magunknak kell learatni azt.

Végezetül pedig, ha hotpot és Sichuan, akkor nem lehet szó nélkül hagyni Kína egyik leghíresebb, ha nem a leghíresebb étteremláncát, a Haidilaót, melynek Európában tudomásom szerint csak az Egyesült Királyságban van üzlete. A Haidilao jellemzője, hogy nemcsak az ételek, de a szolgáltatás színvonalát is komolyan veszik, nincs tahó, ordibáló személyzet, mint egy mezei étterem esetén, illetve ottlétünk alatt is beigazolódott, hogy komolyan veszik a tisztaságot is. Ezt az éttermet egyszer már kipróbáltam Tajvanon, azonban kiderült, hogy a kínai változat jelentősen más, például ugyanaz a fajta hús utóbbi esetben nagyobb adagban érkezett és olcsóbb is volt.

Itt minden nagyon high-tech volt, tableten keresztül történt a rendelés, a ételek kiszállításában, illetve az asztalok leszedésében pedig robotok segédkeztek. Az egyéb szolgáltatásokhoz, úgymint hajmosás, manikűrös, bianlian ezúttal nem volt szerencsék, előbbi kettőhöz főleg azért, mert iszonyatos várólista volt. Egyedül a kézzel nyújtott tészta bemutatóját tudtuk megnézni (ezt egyébként bárki megrendelheti, aki ilyen tésztát kér), ez kb. így nézett ki.

Rendelés elején kiválaszthatjuk, hogy hányféle alaplevet kérünk...

A tabletes étlap egyébként tudott angolul is, csak az asztaltársaságomban lévők többsége nem bírta ezt a nyelvet, így maradt a kínai.

Végül négy különféle alaplevet választottunk.

A Haidilao híres szószosbárja, ahol rengeteg tunkolnivaló közül válaszhatunk, felül pedig a különféle szószok kikeveréséhez kapunk ajánlásokat.

Ennyit a hotpotokról, melyek egyébként főleg nagyobb asztaltársaság esetén élvezetesek, hiszen minél több ember gyűlik össze, annál többféle hozzávalót lehet rendelni (kivéve persze, ha az ember egymaga is képes legyűrni több kilónyi húst és zöldséget), több mindent lehet kipróbálni. Ha azonban az ember egymaga harapna valamit, úgy választhatja például az egyik helyi specialitást, a chongqing-i kis tésztát. Tényleg ez a neve, xiaomian (小麵) szó szerint kis tésztát jelent.

Egy chongqingi xiaomian látképe. A felszín alatt további hús és tészta rejtőzött.

Ezt szinte bárhol kapni, rendkívül olcsó és szinte minden helyi fogyasztja, hiszen gyakorlatilag alapvető élelmiszernek számít Chongqingban, elkészítésének módja azonban végtelen, ám a fűszerezést jellemzően szecsuán bors és hagymafélék dominálják, emellett egy relatíve olajos ételről van szó.

Egy véletlenszerű, xiaomiant terítő egység a belvárosban.

Ha abszolút nem vagyunk igényesek és/vagy nagyon sietünk, úgy válaszhatjuk a minden flanctól mentes bandengmiant (板凳麵, bǎndèngmiàn), ahol közvetlenül az utcán fogyaszthatjuk el eledelünk oly' módon, hogy a szék egy szék az asztal meg két szék. Az étel nevében szereplő bandeng is egyébként (fa)padot, zsámolyt, míg a mian tésztát jelent.

Ilyesféle éttermekkel is gyakran találkozni Chongqing-ban. Itt a konyha gyakorlatilag egy ételstand csupán.

Vagy ha nagyon sietünk és még megállni sincs időnk, úgy ezek a mozgó marhapörköltes jóemberek kelhetnek a segítségünkre, akik a városban bóklászva, de főleg a nagyobb nevezetességek környékén vadásznak ügyfeleikre. Helyiek óva intettek tőlük, mondván, hogy a motyó akár több napos is lehet és mindenféle trükkökkel igyekezni elfedni a rossz minőségű alapanyagok ízét, úgyhogy ezt én sem próbáltam ki végül.

Kínai mivoltából kifolyólag Chongqing embere is előszeretettel fogyaszt állati belsőségeket és itt most nemcsak a pacalra, velőre, májra, hanem tényleg az állat minden részére kell gondolni. Említettem, hogy a környéken nagy népszerűségnek örvend a kecske- és birkahús, s ebből kifolyólag már az olvasó is kitalálhatta, hogy az ezekből az állatokból származó belsőségek, pl. szemgolyó, pénisz, agy, vese stb. is terítékre kerülnek. Én alapvetően nem vagyok oda ezekért, de most erőt vettem magamon és kipróbáltam például a csípős birkaszemet, viszont a kecskemáj nemcsak rajtam, hanem a társaságomban lévőkön is kifogott, pedig ők ezekhez jobban hozzá voltak szokva. Ha valaki kóstolt már színhúst ezen jószágok valamelyikéből, az nagyjából tudhatja, milyen az ízük, ám a máj kb. olyan brutálisan émelyítő, mintha egy több tonna húsból készült, néhány grammos koncentrátumot próbálnánk letolni... Brr.

A kép alján egyszerű marhahússzeleteket láthatunk, felette kapott helyet a birkaszem, sült tofu, birkahúsleves. Természetesen itt is a már említett mala ízesítés dominál.

Illetve még begyűjthetünk ilyen ujgur kenyereket is. Szerintem itt valami hibába ütköztem, ugyanis vagy én nem tudtam, hogy hogy kell fogyasztani őket, vagy a kenyér minősége volt rossz, mert mindhárom termék, amit vettem, iszonyat száraz volt. Nem értek ezekhez...

Ujgur kenyérféleségek, melyek a „naan” nyomán kínaiul is „nang” (饢) gyűjtőnéven futnak.

Noha kicsit hotpot túlsúlyosnak tűnhet ez a fejezet, még hozzátenném, hogy szinte minden alkalommal más volt az élmény, így azért nem akkora túlzás minden nap fogyasztani, de azért mégiscsak mind hotpot. Ugyanez igaz a xiaomian-re is, melyből tényleg ezerféle létezik, de az ízprofil jellemzően hasonló, így én speciel nem fogyasztanám naponta, de mint írtam, ez tényleg olyan a helyieknek, mint nekünk a kenyér.

A nem chongqingspecifikus fejezet: Az AliPay hatalma

Általában ódzkodom a készpénzhasználattól és külföldön is igyekszem minimálisra csökkenteni azt, ám eddig ez Kínában nehézségekbe ütközött még akkor is, ha az üzlet történetesen elfogadta a kártyákat. Korábbi tapasztalataim szerint ugyanis elsősorban a külföldi turisták által frekventált környékek eladói, nagyobb szállodák, ilyesmik fogadtak el a kínai UnionPay kártyákon kívül bármi mást is, ám idén viszont begyújtottam az AliPay-t is, melyet, mint kiderült, nem véletlenül hívnak „super-app-nek”. Még itt az elején kiemelném, hogy inkább bemutatónak, véleménynek, semmint útmutatónak szánom ezt a részt, mert pl. az előkészületek kapcsán (telefonszám, bankkártya, személyes adatok stb.) fogalmam sincs, hogy mindez akár magyar, akár bármilyen más, Kínától eltérő vonatkozásban ugyanúgy működik-e vagy működik-e egyáltalán. Az app egyébként részleges angol fordítást is kapott, ez azonban sok helyen inkább csak félreértésekhez vezet, úgyhogy hagytam a kínai változatot, itt meg majd igyekszem leírni, hogy mit is lát az ember gyereke.

Szóval ez az AliPay az ember szinte tényleg minden nyűgére használható: Lehet vele fizetni, szállást foglalni, vonat- vagy buszjegyet venni, taxit hívni meg még ki tudja mi minden mást. Mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy az app nem tartalmaz minden szolgáltatást, ami a főmenüben látszik, hiszen sok esetben segédalkalmazás(ok) letöltését igényli, így extrém esetben ez az egy app számottevő helyet emészthet fel telefonunkon. Mi megmaradtunk a „kezdő” funkcióknál és elsősorban fizetésre, a helyi tömegközlekedésre, taxirendelésre használtuk.

Az AliPay főmenüje, illetve az összes elérhető funkció. A kezdőlapon megtaláljuk a legfontosabb funkciókat, úgy, mint a QR kód beolvasása, saját QR kódunk megjelenítése, „átutalás” fogadása, kuponok / tagsági kártyák / jegyek stb. A további funkciók között számos olyan is van, mely fogalmam sincs, hogy mi lehet, de pl. megtaláljuk a kínai vasúttársaság, valamint a Zhuhai - Makaó - Hongkong buszjáratok jegyárusító felületeit, számlabefizetést, fordítót és társait. Sok funkció természetesen nem natív és az app csak egy böngészőablakot nyit meg például a Trip.com szolgáltatásai számára.

Elsőnek tehát a fizetés. Fizetéshez két dolgot tehetünk, vagy hozzáadjuk az alkalmazáshoz a bank-/hitelkártyánkat és az alkalmazással való fizetéskor az minden alkalommal közvetlenül arról vonja le a pénzt, vagy tölthetünk szimpatikus mennyiségű pénzt is az AliPay tárcánkba. Hiába „egy Kína”, a dőre tajvani bankok ezt képtelenek tiszteletben tartani, így esetünkben minden egyes tranzakciót némi illeték is követett volna, úgyhogy elővettük feleségem barátnőjének férjét, aki történetesen Kínában dolgozik és örömmel utalt nekünk a saját AliPay számlájáról a miénkre, nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy az ő tajvani bankjánál vezetett számlájára utaltuk a kívánt összeget. Innentől fogva tehát az AliPay-es tárca egyenlegét használtuk minden alkalommal.

Az AliPay tárca egyenlege. Az egyenleg alatt látható két menüponttal készpénzfelvételt vagy egyenlegfeltöltést kezdeményezhetünk, alul a legutóbbi vásárlások részletei láthatóak, míg jobb oldalon egy véletlenszerű bevásárlás, illetve a vásárolt termékek részletei tekinthetőek meg.

Fizikai üzletekben történő vásárláskor két lehetőségünk van, vagy mi olvassuk be az üzlet QR kódját (és adott esetben írjuk be a fizetni kívánt összeget) vagy a pénztáros, de inkább az önkiszolgáló kassza olvassa le a kijelzőn megjelenő QR kódot, ez utóbbi a gyakoribb.

Fizetés a helyi szatócsnál.

Az efféle fizetés annyira nem volt nagy újdonság, hiszen Tajvanon a LINE nevű chatalkalmazás is hasonló elvet követ (bár az Tajvanon messze nem ennyire általánosan elfogadott, mint az AliPay Kínában), viszont az AliPay esetén magát a vásárolt termékek nevét, mennyiségét is meg tudjuk nézni utólag, nem csak azt, hogy itt meg itt fizettél ennyit meg ennyit. Egyébként ha azt írom, hogy az AliPay elterjedt, nem túlzok: Szerintem minimális azon eladók, szolgáltatók száma, akik ne fogadnák el az azt (vagy nagy riválisát, a WeChat Pay-t), sőt, a hajléktalanok is gyakran QR kóddal kéregetnek.

Ebben a viszonylag szerény svédasztalos étteremben is ott lifeg a WeChat Pay-es QR kód a kép bal oldalán üldögélő CEO feje felett.

Ebből kifolyólag, ha engem nem is, helyinek kinéző és nyelvet meglepően jól beszélő feleségemet viszont rendszeresen azonnal az AliPay-es QR kódhoz irányították az eladók. Itt gyakorlatilag egy közönséges netes kajarendelésről volt szó, csak épp ott állt az ember az üzletben vagy előtte, tehát a QR kód leolvasása után felugrik az üzlet AliPay-es ét-/itallapja, majd a termékek összegyűjtését követően egy térképen megjelennek az üzletek és kiválaszthatjuk, hogy konkrétan melyik egységnek adnánk le a rendelést.

A helyi Starbucks, a Luckin Coffee itallapja, illetve egy helyi italkimérésnél leadott rendelés és megerősítő kód.

Ezzel az egész, „Add le a rendelésed QR kóddal Alipay-en” dologgal csak annyi a bibi, hogy használatához GPS is szükséges, mellyel viszont nem mindig jön be a kívánt hely, főleg, ha az pl. egy pláza föld alatti részén található, tehát a QR kód sajnos nem azonosítja magát az üzletet, ahol éppen vagyunk, hanem utólag, nekünk kell kiválasztanunk a helyszínt. Ennek folyamán gyakran voltam fültanúja, hogy a helyiek is kérdezgették az üzletek dolgozóit, hogy ez most itt melyik bolt, főleg, ha ugyanannak az üzletláncnak több egysége is volt a környéken.

Áthidaló megoldásként így természetesen rákereshetünk a konkrét bolt nevére is, de valamiért ez sem hozott mindig eredményt. Végül néha maradt az „ódivatú” módi, hogy közvetlenül a Luckin Coffee-s hölgynek mondtam el, hogy mi kell. Úgyhogy ennek a netes rendelősdinek tényleg úgy van a legtöbb értelme, hogy ha az ember tudja, hogy ekkor erre és erre van szüksége, mert a helyszínen élőszóban szerintem még mindig messze gyorsabb a rendelés, még akkor is, ha nem jelentkeznek technikai problémák.

Mindezzel ellentétben a taxizás viszont félelmetesen hatékonyan működött minden alkalommal. Tapasztalataim elsősorban a belvárosra korlátozódnak, vidéken nem biztos, hogy ekkora lett volna a választék, ám Chongqing sűrűbben lakott részein nemcsak számos különféle jármű állt rendelkezésre a nap gyakorlatilag minden szakaszában, de ezek mindegyike szinte percekre volt tőlem/tőlünk, legyen szó a kettőnknek rendelt taxiról, vagy a „kiccsaládnak” hívott kisbuszról.

A taxis menüben számos paraméter közül választhatunk, így kiválaszthatjuk, hogy a taxink kifejezetten a városi taxi, a Geely-féle Caocao vagy a Didi (helyi Uber) flottájából érkezzen, beállíthatjuk, hogy alacsonyabb viteldíjért beleegyezünk-e a „carpoolingba”, tehát, hogy utunk során a sofőr esetleg mást is felvehet még, milyen márkájú járművet szeretnénk, hány főre stb. A másik képernyőmentésen kuponokat láthatunk, melyek időről időre felbukkannak az alkalmazásban és szerencsénkre a Didi is bőséggel osztogatta ezeket.

A taxizás egyébként nemcsak hatékony, de eszméletlenül olcsó módja is a közlekedésnek, hiszen például egy 12 kilométeres fuvarért a már fogalmam sincs honnan előásott kedvezménnyel együtt is csak 19,9 jüant, azaz kb. 975 forintot fizettünk, ám a teljes ár is legfeljebb 30 jüan, vagyis kb. 1500 forint lett volna. Nincs reptéri felár sem, így például a belvárosból a reptérre (kb. 21km) tartó fuvarért is csak kb. 2600 forintnak megfelelő helyi pénzt fizettünk.

A bal oldali képen felül láthatjuk, hogy a táv 12,7km, kb. 31 percet fog igénybe venni, illetve a fuvar díja várhatóan 21,9 jüan lesz. A térképen végig követhetjük, hogy merre járunk, míg alul sofőrünk és az autó adatai, illetve olyan opciók, mint a rendőrség hívása vagy a cél módosítása találhatók.

Mint említettem, az Alipay-jel a helyi tömegközlekedés, így a metrók és a buszok is használhatóak, utóbbi esetben a reptéri buszon előbb szóltak, hogy csak le kell olvasnom a kihelyezett QR kódot és csak határozott kérdéseimre derült ki, hogy van még lehetőség készpénzes fizetésre is. A sok tekintetben egyedülálló metrónál a jegykapuknál elhelyezett scanner olvassa be a telefon kijelzőjén megjelenő QR kódot, a rendszer pedig kilépéskor itt is automatikusan levonja a távolságarányos viteldíjat. Metró esetén egyébként ez a QR kódos dolog viszonylag lassú, gyakran 2-3 másodperc is eltelik, mire átengedi az embert a rendszer, mely jóval lassabb a régebbi, NFC alapú közlekedési kártyákhoz képest, így gyakoriak a kisebb torlódások.

Vissza Tajvanra

Mázlinkra az idő az utolsó napra tényleg csapnivalóvá vált, úgyhogy hotpotos, kecske- és bárányhúsos igényeinket az elkövetkező hónapokra kielégítve vonultunk a városhoz méltóan roppant Jiangbei repülőtérre, ahonnan a Cathay Pacific Hongkong érintésével repített minket vissza Tajvanra. Lamentáltam itt a metró körüli biztonsági intézkedésekről, ám mindezeken is túltesz a repülőtér, ahol - Kínában valószínűleg nem egyedülálló módon - egyenest hidegháborús mentalitás uralkodik: Az utasokat többször, többféleképpen is - ám tapasztalatom szerint némileg inkonzisztens szabályok szerint - ellenőrzik a terminálba való belépés pillanatától kezdve egészen a beszállókapuig. Tavaly jártunk Berlinben az egykori Friedrichstraße határátkelőnél, ahol a tárlaton túl édesapám is felelevenítette az átkeléssel kapcsolatos izgalmakat, de mondom az kb. semmi nem lehetett ahhoz, mint amit a kínai reptereken napjainkban is művelnek.

Nagy poén volt viszont, hogy ugyanaz a gép vitt minket Taipeibe, mint amivel Chongqing-ből érkeztünk, szóval tettünk egy jó nagy kört a hongkongi repülőtéren, átestünk mindenféle suttyó ellenőrzésen, hogy végül megérkezzünk oda, ahonnan jöttünk, Még az ülésem is ugyanaz volt, a képernyőn valószínűleg az ujjlenyomataimat is megtaláltam volna, ha nagyon akarom.

A chongqingi indulás előtt azonban a reptér még szórakoztatott bennünket ilyen kiírásokkal:

Ha valaki nem értené, a lényeg az „International, HKG / MFM / TWN Departures”, vagyis a „Nemzetközi, makaói, hongkongi és tajvani induláson” van. Kína szerint Tajvan ilyen-olyan okok miatt nem ország, nem lehet ország, blabla, ám ha történetesen ebbe a „Kína részét képező nem országba” akarunk utazni, akkor kínai logika szerint természetes, hogy útlevél- és vámellenőrzésen kell átesni, hiszen ez jellemző velejárója, mikor „országon belül” utazik valaki. Szóval ja, Kína ott b*szik Tajvannal (nem a kormánnyal, közvetlenül a tajvani emberekkel), ahol tud, aztán megy a csodálkozás, hogy a tajvaniak nem kérnek annyira a „kínai anyaföld meleg öleléséből”.