Alarik

Három

Csak annyi fegyvert tartottak meg, amennyi a vadászathoz kellett, továbbá a védelmükhöz a náluk erősebb torzszülött és veszett állatok ellen. A fegyvereket minden törzsben két, a többiek által kiválasztott vadász birtokolta azzal a tudattal, hogy ha kísértést érezne másra használni a fegyverét, mint amivel a törzs megbízta, akkor két lehetőség közül választhat:
1. Elvágja önkezűleg a saját torkát.
2. A többiek vágják el a torkát.

A törzsekben senki nem akart vezető lenni. Úgy vélték, mindenkinek megfelelő szabad akarata lett a háború elültével, és ezzel a szabad döntési jogával azt tesz, amit csak jónak lát. Ennek is nagyon örültek.
Nagyon sok lelenc csatlakozott vándorlásaik során hozzájuk. Úgy látták, hogy a gyerekek némileg ellenállóbbak voltak a háború borzalmas hatásaival szemben. Valódi regimentet alkottak, ahogyan hullámzottak hegyről le, dombra fel. Idősebb társaik szerették a gyerekeket, segítettek nekik, ahogy csak tudtak. És a gyerekek viszonzásképpen mosolyogtak.

Mindazonáltal szigorúak voltak a hatalmaskodásra és uralomra és leigázásra hajlamos alariklakókra. Őket egyszerűen fellógatták az első fára, ami az útjukba került. Bizony, volt olyan történelmi korszak a bolygó életében, amikor az emberek fellógatása valóságos divat volt. A lázadók nyaka köré hurkot kötöttek vastag csomóval megspékelve. Erre a régi időkből nagyon jól emlékeztek. A csomó leginkább arra szolgált, hogy az illető fulladását elősegítse. A legtöbb esetben ez meg is történt. Legnagyobb örömükre nem kellett gyakran alkalmazniuk ezt az eljárást, túlontúl friss volt bennük a háború keltette emlékzuhatag. Inkább szerették egymást. Ha valakinek szüksége volt valamire, akkor a többiek készségesen segítettek neki, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Nem bocsátottak áruba semmit, mivel minden mindenkié volt. Elhatározták, hogy amennyiben lakhatóak lesznek az egykor nagyon gazdag országok, egy olyan társadalmi formában szeretnének élni, melynek alapja a szeretet, a tisztelet, és persze a babakacaj.

A legfontosabb kincs!

Telt-múlt az idő, s a szétszóródott törzsek szép lassan egyesültek. Hétszáz évvel az utolsó rakéta kilövése után történt mindez. Mikor egyesültek, nagyon boldogok voltak. És megint csak sírdogáltak. Egymás vállán zokogtak. Megölelték a másikat, kezeik egymásba kulcsolódtak.
Azóta eltelt ezerhatszáz-negyvenkettő év. Minden az új rend szerint él és virul. A zokogást felváltotta a hüppögés, a hüppögést a gondolkodás, a gondolkodást a tiszta értelem, a tiszta értelmet bölcsesség, a bölcsességet a mindenkire egyformán vonatkozó Megbékélés. És leültek. Összegezték a tudásukat.
Néhány gondolat:
A múltban nagyon-nagyon gonoszak voltak.
Minden gondolatuk a pénz és annak megszerzése körül forgott.
Különösebb ok nélkül rengeteg élőlényt kiirtottak.
Hagyták, hogy egyes népcsoportok kevesebbet kapjanak a bolygó terméseiből. Akinek nem volt elég pénze, azt lenézték, megvetették.
Sok, kegyetlen üzletet kötöttek: ahol nem volt víz, ahelyett, hogy ingyen adtak volna, jó pénzért szállítottak. De a víztelen országok nem tudtak fizetni, nem volt miből. Ők szomjan haltak.
Olyan erőkkel kísérleteztek, melyek birtokában hatalmasnak és sebezhetetlennek képzelték magukat. Ilyen volt az atomenergia.
Úgy vélték, minden el lesz boronálva, ha hisznek egy bizonyos Istenben, aki majd jól megvédelmezi őket mindentől.
Arra nem gondoltak, hogy saját maguktól ugyan ki védelmezné meg őket.
Felgyújtották a bolygójukat, elégették a lakóit.
Csak hírvivők maradtak belőlük.
Ők a hírvivők leszármazottai.
Már nem akarnak többet gonoszak lenni. Nem akarnak pénzt és más, semmire nem való vagyont felhalmozni.

Az emberi szeretet jelenlegi mércéje...

És akkor, a nagy Megbékélés kezdetén feltettek egy kérdést, melyet ennyi erővel bárki más is feltehetne a széles és tágas Világmindenségben. A kérdés így hangzott:
- Akkor meg mi a frászkarikát akarunk?
Szorosan egybecsengve e kérdéssel, továbbra is kutattak cseperedő bölcsességükkel az után, hogy honnan jöttek, és mi az élet célja, meg hogyan működik ez az egész. Senki nem tudja, pontosan mikorra datálható, de a válaszok már a birtokukban vannak. Tulajdonképpen a sejtjeikben hordozzák azokat a születésüktől fogva. Viszont nem beszélnek róla, azt úgy vélik, nem illendő. Biztos, ami biztos alapon a három fontos választ rávésték egy tömör aranylemezre, majd betették egy gyémántdobozba, azt pedig bebetonozták Alarik leghatalmasabb Megbékélés emlékműve talpazatába. Mindezt vidám ünnepség keretében élték meg, csak úgy záporoztak a konfettik, virágcsokrok, léggömbök.
Azt akarták, hogy ha netán úgy hozza a sors, és elfelejtenék a válaszokat, vagy éppenséggel idegen erők igába hajtanák a bölcsességüket, akkor tudják, hol keressék azokat, ne pazaroljanak ismét évszázadokat a fellelésével. Egyébként az aranylemez és a gyémántdoboz egykoron annyit ért, hogy akár egy várost is meg lehetett volna venni az érte kapott pénzből. Ma már hajítófát sem ér. Kutyaszart sem. Meg verébfingot sem.

Az alariklakók nem láttak a jövőbe. Nem is érdekelte őket, mi lesz. Csakis az foglalkoztatta őket, hogy mi van, és az a valami a lehető legtovább szép és kellemes legyen. Így nem tudták azt sem, hogy valóban szükség lesz egyszer a betontalapzatban rejtőző, gyémántdobozban csillogó aranylemezre. Egy bizonyos Daniel nevű ember készteti őket arra, hogy feltörjék a valaha épült legnagyobb emlékmű belsejében a titkokkal teli ládikót.

Ez például egy Titkos ládikó

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!