Az orosz rakétakáosz az 1990-es években

Anno a Szovjetunió felépített egy viszonylag jól meghatározott rakéta-kompozíciót, amelyben a különféle feladatokra megfelelő rakétacsaládok álltak rendelkezésre, nézzük ezeket át röviden:

Két Kozmosz-3M rakéta építés alatt

Kozmosz-család: Mihail Jangel főmérnök tervezőirodájának R-12 és R-14 interkontinentális ballisztikus hordozórakétáiból kifejlesztett viszonylag kis méretű rakéták, amelyek nagyjából 600-1500 kg hasznos terhet tudtak Föld körüli pályára (LEO) állítani. A hidrazin-alapú üzemanyagot használó két fokozatú rakétákból több százat indítottak (a legnépesebb a 2010-ben leállított Kozmosz-3M volt, 1967-től kezdve összesen 444 alkalommal indították, ebből 20 volt mindössze sikertelen). A gyártást 1968-ban a Poljot gépgyárba, Omszkba helyezték át.

Egy Ciklon-3 az indítóálláson

Ciklon-család: Jangel tervezőirodájának másik ága az R-36 nehéz ballisztikus rakétára épülő két fokozatú Ciklon rakéta, amelynek két változata, a Ciklon-2 (teherbírása LEO-ra 2.820 kg) illetve a Ciklon-3 (teherbírása cirka 4.100 kg LEO-ra) szolgált még a Szovjetunió felbomlásakor. A gyártás az Ukrajna területére került Juzsmas gyáregységben volt.

A Szemjorka-család az 1990-es évek végén

Szemjorka-család (Szemjorka - 'Heteske', a rakátacsalád eredetére utalva): Az R-7 bázisán létrehozott rakétacsalád irgalmatlanul sokféle változatban készült, és a Szovjetunió széthullása után három fő változatát használták tovább: a Szojuz-U és U2, illetve Molnyija-M. A Szojuz-U egy nagy teljesítményű középső (Blokk-I) fokozattal tudott többet elődeinél (ennek jelölése 11A511U), amellyel 6900 kg-ot lehetett alacsony Föld körüli pályára állítani, 1973-ban repült először, és 1976-ban (az Apollo-Szojuz Tesztrepüléskor) vitt fel először Szojuz űrhajót. A Szojuz-U2 annyi extrával bír hozzá képest, hogy az RP-1 kerozin helyett a szintin nevű szintetikus kerozint égette, így 7050 kg-ot tudott LEO-ra feljuttatni – avagy kisebb terhet magasabb pályára. Főleg az űrállomások kiszolgálásánál, Szojuz és Progressz űrhajók indításánál használták 1996-ig, amikor úgy döntöttek, hogy a relatíve kevés plusz teherbírásért túl magas árat kell fizetni, és eme alváltozat leállítása mellett döntöttek. A Molnyija-M az eredetileg bolygóközi kutatószondákhoz kifejlesztett Molnyija rakéta-alcsalád folyománya, amely egy harmadik és negyedik fokozattal is el lett látva. Ezt főleg kommunikációs, katonai és tudományos műholdak pályára állítására használták.

Egy Proton-K rakétát emelnek az indítóállásra, orrán a Zarja űrállomás-modullal

Proton-K: Vlagyimir Cselomej irodája által tervezett nehézrakéta, amely anno az Almaz programnak köszönhette létrejöttét. A nagy méretű rakéta nagyjából 20-22 tonnát tud LEO-ra feljuttatni, illetve geostacionárius pályára 4-6 tonnát, függően az alkalmazott harmadik fokozattól. Ha nehéz szülés is volt a létrejötte, de az 1970-es évek végére egy megbízható igásló lett az űrállomások és űrállomás-modulok geostacionárius keringési pályára (GEO) állításához illetve a nehéz tudományos műholdak indításához.

Enyergija-család: bal szélen a szupernehéz hordozórakéta-verzió, a Vulkan, mellette a gyorsítórakéta nélküli Deutron, majd a megvalósult Enyergija; a jobb szélen a mentőövnek szánt Enyergija-M

Ezt a felállást szerette volna Valentyin Glusko némileg felfrissíteni még az 1980-as években: a Proton és a Szojuz / Molnyija helyére érkezett volna a Zenyit (amit a Juzsnoje irodájának „szervezett ki”), míg a fő feladatnak szánt VKK űrrepülőgép-program és egy jövőbeni holdbázis-program számára az Enyergija szupernehéz hordozórakétát a „saját” Enyergija irodája fogja majd megtervezni és megépíteni. Ezt a tervet viszont a Szovjetunió széthullása végképpen aláásta: az Enyergija rakéta túl drága, és Oroszország nem képes sem a VKK űrrepülőgép-programot, pláne nem valami szépreményű holdbázis-programot finanszírozni. Az Enyergija megmentésére még a Szovjetunió idejében a Deutron / Neutron néven futó (érdekes kontextus a „konkurens” Proton mellé, nemdebár?) program indul a korábban tervezett, Groza jelölésű „könnyített” Enyergija rakétaterv alapjain. A gyorsító rakéta nélküli (4 db főhajtóművel szerelt) Neutron, illetve a kisebb, csak két gyorsító fokozattal, és a középső fokozaton csak egy RD-0120 hajtóművel ellátott Neutron nevű verzió versenyez a megépítésért. Végül utóbbi mellett döntenek, az új elnevezése Enyergija-M, amely 34 tonnát tudna 200 km-es Föld körüli pályára feljuttatni, egy megfelelő harmadik fokozattal pedig 7 tonnát geostacionárius pályára. A makettet még 1990-ben megépítik, és 1991-ben, még a Szovjetunió alatt meg is nyeri a következő nehéz hordozórakétára kiírt tendert (a két konkurens a Juzsnoje iroda gyorsítórakétákkal megtámogatott Zenyit-terve, illetve a Szaljut iroda feltuningolt Proton-terve volt).

Az Enyergija-M súlymakettje az Bajkonuri 110 „Bal” indítóálláson

Az Enyergija-M csak makett formájában valósul meg, noha az elején a hadsereg és a civil űrprogram is támogatta, hamarosan összeomlott körülötte minden. A Bajkonurban meglévő kiszolgáló komplexum ugyebár Kazahsztán területére került, márpedig a hadsereg kikötötte, hogy az új orosz rakétáknak Oroszország területéről kell induljanak, ami jobb híján a Pleszeck űrrepülőteret jelentette – ahol viszont mindent ki kellene építeni a nulláról. A másik nagy probléma az, hogy az Enyergija rakétához létrehozott hidrogén-gyártó és szállító infrastruktúra életben tartására nem volt pénze Oroszországnak, pláne ha kihasználatlan, márpedig akkor az volt. Mindezek mellett még az Enyergija-M is túl nagy volt a meglévő és a közeljövőben várható terhekhez, így egyszerűen nem volt gazdaságilag igazolható az, hogy a meglévő rakétára szabott hasznos terhekhez egy új rakétát fejlesszenek ki, amely ráadásul drágább volt minden szempontból. Az Enyergija cég utolsó utáni próbálkozásként még a nukleáris hulladékok végleges problémamegoldását is a zászlajára tűzte, azt tervezve, hogy az Enyergija-M azokat a Nap felé indítva megsemmisítheti. Erre a koncepcióra se sikerült semmiféle pénzügyi támogatást sem felhúzni, így végül 1997-ben az Enyergija-M végleg süllyesztőbe került.

Ez a műholdkép ugyan a 2000-es évekből van,
de a Pleszeck űrrepülőtér indítóállásainak helyzetét jól mutatja

Az, hogy Bajkonur az összes indítóállásával és infrastruktúrájával Kazahsztán területére, országhatáron túlra került, nem csak az Enyergija számára okozott gondokat, hanem az egész orosz űrprogramnak. Az arhangelszki területen lévő Pleszeck űrrepülőtér ideális volt az észak-déli pályára állított katonai műholdak számára, de a tudományos és emberes űrrepülésekhez kevésbé. Pleszeckben egyébként Szojuz / Molnyija, Koszmosz-3M, Rokot és Ciklon indítóállásokat építettek ki az 1990-es évekre, illetve építés alatt volt a Zenyit számára szánt indítópad és kiszolgáló eszközpark (a '35'-ös számú, amit évtizedekkel később az Angara számára alakítottak át).

Hosszas tárgyalások után végül 1994-ben megállapodtak Kazahsztánnal, hogy évi 115 millió dollárért bérlik ki a bajkonuri kozmodromot, ám a megállapodás ellenére az orosz űrprogram, és főleg az orosz hadsereg katonai indításokért felelős vezetése egy új, Oroszország területén belüli kozmodrom építését javasolta. A potenciálisan szóba jöhető területeket vizsgáló bizottság a távol-keleti régiót illetve a Szahalin-félsziget lenne, végül utóbbi kiesett, mivel a rakétafokozatok így a tengerbe esnének, amelyet adott esetben más kiemelhet, megvizsgálhat. Így lett a kiválasztott új kozmodrom helyszíne az amuri terület, ott is egy korábbi ballisztikus-rakétaindító bázis, amit ma Szvobodniji űrrepülőtérként ismerünk.

Pleszeck, Szvobodnij és Bajkonur helyzete Oroszországot és a környező területeket mutató térképen

A Kínához közel lévő területen még 1961-ben kezdtek el kiépíteni egy ballisztikus-rakétaindító bázist, és annak közelében a bázis személyzetének egy falut, aminek elnevezése Uglegorszk volt – ez a név a szénbányászatra utal. A szénbányászat volt a „fedősztori”, a rakétabázis infrastruktúráját is úgy alakították ki, hogy légi- vagy műholdas fotókon szénbányának lehessen nézni, de amúgy a terület „zárt” volt, vagyis civil csak úgy nem mehetett a közelébe. 1969-ben a falut átnevezték, immár csak Szvobodnij-18 (Свободный-18, szabadság-18) jelöléssel illették. 1994-ben visszaneveztél Uglegorszknak, majd 2015-ben Ciolkovszkij névre átkeresztelték. A távol-keleti kozmodrom viszont elég faramuci helyzetbe került: mindössze a Topol interkontinentális ballisztikus rakéta bázisán elkészült (és mindössze 6 indítást megélt) Sztart-1 rakéta indítóállása készült el. Az első indításra 1993-ban került sor, de a többi indítóállás kiépítése semennyire sem haladt az 1990-es években a pénzhiánynak köszönhetően. Bajkonur bérletére mindenképpen szükség volt, lévén az emberes űrrepüléseket illetve a Proton-indításokat csak onnan lehetett végrehajtani, így (noha folyamatosan hangoztatták szükségességét), az orosz űrprogram Szvobodniji kozmodromba való költöztetése ideiglenesen lekerült az asztalról.

Persze a pénzügyi helyzet is nehézkessé tette a meglévő infrastruktúra életben tartását is, erre jó példa, hogy 1995 szeptemberében a pleszecki űrközpont egy részén lekapcsolták az áramszolgáltatást, válaszul az üzemeltető Stratégiai Rakétaerők részéről a szolgáltató felé fennálló tartozásokra. Az, hogy a bázis indítóállásai tovább működhettek annak volt köszönhető, hogy fegyveres őrséget állítottak gyorsan az azokat ellátó transzformátor-állomáshoz, így az áramszolgáltató emberei nem tudták azt is lekapcsolni.

Egy R-36 rakéta teste szoborként kiállítva a Juzsnoje tervezőiroda épülete előtt

Talán a bajkonuri indítóállások elvesztésénél is nagyobb sokk volt a Ciklon és Zenyit rakétákkal, illetve az Enyergija és Enyergija-M rakéták gyorsító fokozataival foglalkozó tervezőiroda, a Juzsnoje, illetve a gyáregység, a Juzsmas esete, amelyek Ukrajna területére kerültek. Hovatovább az orosz űrprogram ezer szállal kapcsolódott az Ukrajna területére került cégekkel, amelyek fedélzeti rendszereket, irányítórendszereket, rakéta-hajtómű alkatrészeket gyártanak. Az ukrán állam nem igazán tudott és akart saját űrprogramot, így az ukrajnai tervezőirodák és gyáregységek jövőjét nagyban az orosz megrendelések határozták meg – noha a nemzetközi piacon is bepróbálkoztak, inkább kevesebb mint több sikerrel. A valóban orosz hordozórakéta-képesség alapvetően a Kozmosz-3M, a Szemjorka-folyományok (Szojuz és Molnyija) illetve a Proton rakétákra „olvadt”. Persze a hidegháború végeztével ez gazdaságilag nem volt probléma – az amerikai és európai cégek keresték a lehetőségeket, hogy az ex-szovjet technológiát olcsón megvásárolva új lehetőségeket nyissanak a piacon.

A Sea Launch rendszer elemei egy indítás előtt

Erre egy szélsőséges eset a Sea Launch lett, amely egy igen frappáns elképzelésre épült: az egyenlítőről lehet a legjobban kihasználni a Föld perdületét a műholdindításoknál, az ex-szovjet rakéták pedig a legjobb áron nyújtottak ígéretes teljesítményt, különösen a Zenyit-2, hát párosították ezeket. 1995-ben az amerikai Boeing cég (40%-os részesedéssel) irányításával norvég (Aker Solutions, 20%-os részesedéssel, ők biztosítottak egy úszó olajfúró platformot és egy irányító-hajót), orosz (Enyergija, 25%-os részesedéssel, rakétahajtóművek és a 3. fokozat) és ukrán (Juzsnoje, 15%-os részesedéssel, a Zenyit-rakéta első két fokozata) cégek hozták azt, amiben a legjobbak voltak. A rendszer elemei: az Odyssey indítóplatform (egy átalakított olajfúró platform), a Sea Launch Commander elnevezésű hajó, amely a rakéta szállítása mellett az indításkor vezérlőközpontként szolgál, illetve a Zenyit-3SL rakéta, amely a Zenyit rakéta első két fokozatából és a Blok-DM harmadik fokozatból áll. Szó se róla, igen ambiciózusan indultak a geostacionárius pályán keringő műholdak indításának piacán, és nem mellesleg az ex-szovjet rakétaprogram egyetlen életben maradt modern rakétájáról volt szó...

Ám az ilyen nemzetközi együttműködések ellenére az állami megrendeléshiány miatt az addigi „kommunista-verseny” élet-halál harccá változott a tervező- és gyártóirodák között – ezt olyan szinten kell elképzelni, hogy a Proton hordozórakétát gyártó Hrunyicsev gépgyár és a tervezésért illetve fejlesztésért felelős Szaljut tervezőiroda (a Vlagyimir Cselomej által indított OKB-52 iroda örökösei) egymástól függetlenül, egymással konkurálva kezdték el értékesíteni a Proton indításokat a nemzetközi piacokon. Az áldatlan helyzetet itt is „fentről” kellett megoldani: Borisz Jelcin orosz elnök 1993-ban rendeletet hozott, mely szerint a Szaljut tervezőiroda és a Hrunyicsev gyáregység egyesül, új elnevezésük pedig „Hrunyicsev nevét viselő Állami Űrkutatási Tudományos-termelési Központ”. A Proton piaci értékesítésénél viszont nehézséget jelentett, hogy a rakéta harmadik fokozatát, a Blok DM-et az Enyergija cég gyártotta – akik az indítás bevételeinek 40%-ért voltak csak hajlandóak leszállítani azt. Emiatt a Hrunyicsev nekiállt egy saját harmadik fokozat, a Briz család kifejlesztésének és gyártásának (amely 1999-ben indulhatott először a világűrbe).

Ha pedig már Proton...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!