Nem! Sokkal több annál....

Nem egy szimpla autós mozi kezdjük ezzel, így aki a The Transporter féle autókázásra, Statham-féle, megkoreografált verekedésekre és ütős beszólásokra számít, csalódni fog.

A Drive egy sokkal reálisabb film. Belemarkol az ember lelkébe; úgy, mint ahogy arra csak kevés mű képes.

Veled is volt már olyan, hogy egy film nyomott hagyott benned? Kutattad magadban a dolgot, hogy mi is lehet ez; de nem egy-egy filmrészlet, hanem a kerek egész az ami beszippant.
Nem ülepszik le azonnal, rágódsz rajta napokig, felidézed a látottakat, és valami különös érzés fog el, miközben nézed, és miközben visszagondolsz rá.

És ehhez ebben most minden együtt van. Gosling karakterére épül minden, szűkszavú, rideg, precíz, ugyanakkor brutális ha kell ez a még mindig kölyökképű gyerek. Annyira átjön, ahogy még magán is meglepődik, milyen durva dolgokat képes tenni, hogy megvédje azokat akik fontosak számára. A nőt, akibe reménytelenül szerelmes, annak fiát, akit sajátjaként szeret, a mentorát, kire pedig apjaként tekint. Valahol tragikus is, hogy kockáztatja saját életét, csakhogy másokon segítsen, szinte a semmiért cserébe. És ő maga is tudja miként végződhet ez az egész, hiszen itt bizony Happy End nincs!
A kameramozgás olykor lassú - akkor amikor kell, és ott ahol kell, a feszültségkeltés pedig, főleg a film elején, a székbe szögez, és minden idegszáladdal odakoncentrálsz.
A zene valami fenséges, 80-as évekre hajazó szintipop stílus, egyszerűen pazar. Garantáltan ezt fogod hallgatni napokig, annyira hatással lesz rád.