Első gondolatom az volt, hogy az influenza láza cibálja épelmémet, amikor késő éjszaka verítékben úszva ébredtem. De nem, igaz volt minden: 2009-ben Cobretti felügyelő kalandjait nézette velünk a kettő. Az első megdöbbenés után azonban valami titokzatos erő a képernyő kék fénye felé vonzotta a tekintetem és nem eresztette. Talán az a 18-as karika lehetett, amely szinte kéjesen gúnyolta a nyolcvanas évek eme remekét.
Persze, nem vitatom: Sly is the best! Ezek a felpumpált izmok, melyeket itt csak sejtet a sportpóló és a hosszú szövetkabát! Ez a beszédes tekintet, amit csak a mi biztonságunk érdekében rejt a vakfekete napszemüveg. És ugyan ki tudna többet kihozni ebből az arcizom-bénulással megáldott mimikából? Mr. Stallone akkora színész volt itt kérem, a maga 160 centijével, hogy még a szájából meredő fogpiszkálóval sem tudott játszani. De kit érdekelt ez, miután a retinánkba égette magát, a golyó ütötte seb átégetésével! A karakter sokszínű megformálása már a plakátról átjött és nem is tudta a film sem felülmúlni. (Legalább is a hímnemű egyed leírása alapján, aki ezt a mesterművet még az újpesti Fény Moziban láthatta. A szerencsés!) Az a délceg termet, amit nagyszerűen kiegészít a fekete árnyba burkolózó Kalasnyikov! Vagy a napszemüvegben tükröződő bűnös város! És a karakterformáló fogpiszkálót már ne is említsük!