Megkértek, hogy nézzek meg egy számítógépet, mert nem jó. Hiba volt belemenni.

Történt 1 hete, hogy egy ismerősöm megkért, ugorjak be hozzá, mert rossz a gépe, nem indul. Út közben már filozofáltam, mi is lehet a gond. Elsőre a tápra gyanakodtam. Aztán odaértem, kezdődött a bevetés.
Mivel 0.00000001-es alpha build kedves ismerősöm, így olyan alap dolgokkal kezdtem, mint a táp kapcsolója hátul, vagy egy meglazult kábel... Nem jött be. Pedig a filmekben ez mindig működik. Na de akkor valószínűleg bent lesz gubanc, nézzünk bele a gépbe. Itt vált világossá: Nem vagyok normális. Egy olyan gép oldalát vettem le, ami utoljára akkor látott napfényt, mikor azt én összeraktam 6 éve. Ami fogadott, az nagyjából úgy nézett ki, mint egy k*rva nagy szőrös egér, ami alkatrészekből áll. Még inkább stimmel a hasonlat, mivel a gépben még kenyérhéj(!!!) is volt. Itt éreztem azt, hogy ki kéne próbálni, mennyire ég jól a számítógépet elvétve tartalmazó por. Aztán erről le kellett sajnos tennem, másképp engem meg a tulaj gyújt fel ott helyben, bár lehet jobban jártam volna.

Üdvözletem minden kedves olvasónak!

Pár hónapja közzétettem egy bejegyzést arról, hogy miként zárult egy közel 4 éves barátságom. Hogy ne keljen esetlegesen újra elolvasni az egészet, dióhéjban összefoglalom, mi vett rá a barátság befejezésére. Legjobb barátom a kedves párja hatására teljesen kifordult magából. Idegbajos lett, folyamatosan hangosan és gúnyosan nyilvánult meg, de többnyire az emberek háta mögött. Ezt tetézve, megpróbált igen szépen hátba támadni a saját önző érdekei miatt.

Most ezt a bejegyzésemet szeretném folytatni. Már 4 hónapja nem beszéltünk semmit egymással, mindezt úgy, hogy osztálytársak vagyunk, voltunk. Azért a múltidő is, mert pár nap múlva esedékes lesz az évzáró, és utána ő már nem az iskola tanulója. Feladta, holott már csak egy év maradt az ötből. Ehelyett a szokásos úton akarja folytatni, azaz el akar menni dolgozni. Azzal a 8 általánossal, amivel már szemétkezelő szakmanager (kukás) sem lehet az ember. Még nyelvvizsgát sem tud felmutatni, hogy az megdobja az esélyeit. Mellé albérlet, és esti levelező. Eddig egy embert nem láttam, aki ne bukott volna bele, de ő tudja. Rosszat nem kívánok. Meg én már csak örülök a távozásának. Az utóbbi időben ugyanis elszaporodtak az olyan esetek, hogy mikor meglát, vad telefonozásba kezd, nehogy vissza kelljen köszönnie, és mint írtam, eléggé kinyílt a szája. Ennek egy osztálytárs haverom is kárát látta, vele is kikezdett a beszólogatásaival. Bármennyire is vannak idióta húzásai az áldozatnak, azért ezt nem kéne. Így mi meg rendre visszaszóltunk. Persze ezek nem nagy számban fordultak elő, mivel lógni is elkezdett ilyen-olyan indokkal. A mulasztásai 1 hónappal év vége előtt 20% körül voltak az éves óraszámokat nézve. Mikor megtudta, még ő volt felháborodva. Aztán ezek a dühkitörései már egy tanárnál is kijöttek. Tanárunk szólt neki, hogy elmaradásban van egy témazáróval, és még az év végi előadása is hátravan. A válasz sértődötten és bunkón ennyi volt: "Jó, majd megcsinálom, hagyjon már békén." Tény és való, nem egy korrekt tanárról van szó (sokszor tűntek el jegyek, és kerültek is be úgy, hogy nem tudta megmondani azok eredetét), de azt hiszem ezt nem kellett volna. Viszont van egy sejtésem, hogy mi okozza ezeket a kirohanásokat. Egy közös barátunktól (szintén osztálytárs) tudtam meg, hogy már aktív drogfogyasztó is. Emellett a cigire is rászokott, holott elvileg majd megfullad tőle. Mindehhez a kedves párja segítette hozzá úgy egyébként. Hogy mennyit változott, azt jól mutatja az is, hogy korábban csendes volt, a szórakozás annyi volt, hogy elmentünk hárman (csatlakozott az említett közös barátunk is is néha) biliárdozni, vagy nála csináltunk pár hülyeséget, esetleg viccelődtünk. Most egy másik osztálytárssal (lehet le kéne szokjak erről az osztálytársazásról?) rendre szétcsapja magát valami buliban. Emlékeztetésképp: Egy 18 éves lányról van szó. És hát mint kiderült, a fél osztállyal egy állásponton vagyunk róla. Ennek ellenére egyedül én és a közös barátunk nyilvánítottuk ki nemtetszésünket valamilyen módon. De a többiek most nem képzik az írás részét.

Kivételesen nem negatív dologról számolok be, hanem egy pozitívról.

Több mint egy éve már, hogy vettem egy Sony Xperia SL-t, egy **tel nevű boltból. Az első hónapokban nem volt vele semmi gond, de fél év után kezdte feladni a jack csatlakozó. Röviden: 4 "javítás" és 1 telefoncsere után is jött a hiba megint. Itt meguntam, mivel maximum 2 hétig használtam, utána vihettem vissza. Mérgembe vettem 10 db jack csatlakozót, mondván majd én cserélem magamnak, 10 db csak elég a telefon élete végéig. Meglepetésemre az első csere simán ment, és jól is sikerült. De ami leginkább meglepett, hogy ugyan ez a csatlakozó lassan 3 hónapja van a telefonban, és semmi baja nincs! Zsebre tehetem a telefont, akkor sem ugrik ki a fejhallgató belőle. Szóval ha esetleg magára ismer a kedves **tel, és ezt olvassa is, üzenem nektek, hogy csesszétek meg a garanciátokat. Nálatok 4 hét 1 javítás, nálam meg 2 hét úgy, hogy Kínából rendeltem alkatrészt! És nem mellesleg úgy néz ki, hogy én jobban meg tudtam oldani a javítást, mint a "SONY", ahol gyanúm szerint még híre sem volt ennek a telefonnak.

De nem mindig az fizeti meg, aki hibázott.

Lassan kezdem úgy érezni itt magam, mint aki valamilyen negatív kampányt folytat az ilyen írásokkal, de ez most kicsit ütött. Kis bevezetésképp el kell mondjam, némi gerincprobléma miatt én az iskolai tesi órákat délutáni gyógytesikkel kell helyettesítsem. Ma is voltam. Addig nem volt semmi gond, míg nem jött a klasszikus gyakorlat: 3 ember emelje az egyik vállára a padot, tartsa a feje fölé, majd engedje a másik vállára. (Hogy ez miként segít a gerincemnek, azt nem tudom.) Ugyebár ehhez célszerű 3 hasonló magasságú ember. Eddig nem volt gond. Én egy olyan csoportba kerültem, ahol egy szellemileg sérült srác is volt. Sajnos ennek szerepe van a történetben. Ő állt középen. Eleinte csinálgatta rendesen amit kellett, ahogy tudta. Aztán elkezdte néha-néha elengedni a padot, így ketten emelgettük többnyire. De aztán... Épp a fejünk fölé ért a pad, ahol 5 másodpercig kellett megtartanunk, utána tehettük csak le. Az előbb említett srác úgy döntött, hogy ő bizony most Tarzan lesz, és azzal a lendülettel elkezdett lógni a pad kellős közepén. Mondanom sem kell, 70 kiló pluszba egyik pillanatról a másikra nem kevés, nem is bírtuk ketten így fogni. Ennek eredménye az lett, hogy az elöl lévő srác konkrétan összerogyott, engem meg úgy vágott fejbe a pad, hogy azt hittem ott törik be a fejem. Az elöl lévő srácot úgy vitték ki ketten, mert egyszerűen nem bírt megállni a lábán, én meg szintén segítségre szorultam, úgy megszédültem. Kérdezem én: Komolyan kell az, hogy ilyen emberre is bízzanak olyan feladatot, amivel mind saját magát, mind másokat veszélyeztet? Nem mondom, hogy az ilyet küldjék xy helyre, mert ők is emberek, köztünk élnek. De ilyesmi feladat helyett inkább olyasmit kéne adni nekik, amivel nem tudnak hasonló balesetet okozni.

Nem akartam, de muszáj volt. Azóta sokkos állapotban vagyok.

Nem, ez nem egy vallási bejegyzés, és nem is egy horrortörténet -mondjuk nekem éppenséggel az-, hanem egy új rendszer. Egy operációs rendszer. Ismert nevén Windows 8.1, én a továbbiakban inkább csak hidegburkolónak fogom hívni, ugyanis utoljára nála láttam ennyi csempét. De mi is a bajom?

Tudni kell rólam, hogy alapból jobban szeretem a hagyományos asztalt -és itt most nem a bútorra gondoltam-, legalábbis ott mindenképp, ahol van egér és klaviatúra. Éppen ezért a csempemánia ellen sokáig harcoltam, hetessel az oldalamon. Ám hetes feladta a szolgálatot, 10 sikertelen telepítés után meg én adtam fel. Gondoltam úgyis itt pihen egy eredeti hidegburkoló, nézzük meg, mi is ez. Virtuális gépen tesztelni már nem volt türelmem így este 10 körül, jött egyből az éles bevetés. Rufus indít, iso betallóz, pendrive be, és mehet a telepítőkészítés. Gondoltam 10 perc alatt kész lesz, a minden az egyben Windows 7-es lemezképet legalábbis ennyi idő alatt írja ki nekem. Itt ért az első sokk. Úgy 30 perc gyötrődés után végzett a Rufus. Gondoltam magamba "ha eddig tartott, biztos jó lesz". Na ekkora hülyeséget sem gondoltam még életemben.

Ma reggel megajándékozott szeretett asztali PC-m egy nem mindennapi meglepetéssel. Kék halál? Nem nyert. Fekete képernyő, mellé folyamatos sípolás? Így kezdte. Hogyan folytatta? Hasonlóképp:

Illusztráció

Hogy mi okozta ezt, arról fogalmam sincs. Megpróbáltam a naplófájlokat átkutatni, az viszont csak arra az időpontra tudott információt mutatni, mikor a gép hangos sípolásba kezdett. Bár ez pont az nvstrap, tehát VGA. A "kék" halál piros színe is hasonlót feltételez, ellenben 2 órája hiába hajtom FurMark segítségével, semmi hiba nem jelentkezik.

Van egy olyan érzésem, hogy sürgősen munka után kell nézzek, ha nem egy laptopot szeretnék a továbbiakban nyüstölni...

...a jó tanár pedig holtig tanít.

Történt, hogy váratlanul beparkolt az iskolánk udvarába két tűzoltóautó. Először azt mondták a tanárok, hogy csak lesz egy kis bemutató a 9. évfolyamnak. Ezt mindaddig el is hittük, mígnem megszólalt a tűzjelző. Mindannyian elindultunk az ajtó felé, majd az elöl lévő ember kinyitotta azt. Hát nem arra számítottunk, hogy fehér füstön kívül semmit nem fogunk látni. Kiderült, füstgéppel telenyomták az egész épületet, mondván menekülési gyakorlat lesz. Nagy nehezen kijutottunk, de nem is ez a lényeg. Öt perccel a gyakorlat megkezdése után még hiányzott egy osztály, akikről nem lehetett tudni, hol is vannak. Végül egy tűzoltó kíséretében Ők is kiértek. Szóba elegyedtünk az osztállyal, mégis hol a frászban voltak. Hát idézem Őket:
"Hallottuk a jelzőt, XYZ ki is nézett az ajtón és szólt a banyának -tanárnak-, hogy tiszta füst minden. Ő hidegvérrel csak közölte, hogy "nem baj", és becsukta az ajtót. Aztán bejött egy tűzoltó, és megkérdezte, mégis mikor szeretnénk végre kimenni?!" Egy másik tanár pedig tájékoztatta diákjait, aki kimegy, egyest kap. Azt hiszem elhivatott tanáraink vannak.

Pár nappal ezelőtt tettem közzé egy blogtémát, ami a legjobb barátom elvesztéséről szólt. (Reklám: Ez lenne az.) Hogy ne keljen végigolvasni az egészet, tömören leírom, miről volt szó: Megszakítottam a kapcsolattartás minden formáját a legjobb barátommal, mivel gyökeresen megváltozott a párja miatt negatív irányba, és egy számomra igen fontos személyt is ki szeretett volna húzni az ismerősi kőrömből a saját javára.

És innentől jön a mostani bejegyzésem témája.
Tudni kell rólam, hogy eléggé kötődtem ehhez a baráthoz. Egy régebbi problémás incidens miatt jódarabon elkísértem hazáig, hogy ne lehessen gond. Mivel ez igen nagy kerülővel járt számomra, nem volt ritka, hogy reggel 7-kor indultam el itthonról, és délután 5-kor estem be. Ezzel járt az is, hogy baromi kedvtelen, unott, de főleg fáradt voltam. Mióta viszont egyből jövök haza, már akár 3-kor is itthon lehetek, kiegyensúlyozottabb vagyok, és a fáradtságérzetem is enyhült. Hasonló a helyzet a személyiségem terén is. Míg beszéltünk, lényegében depresszióban éltem. Vidám témák alig voltak, csak a gondok. Többnyire idegeskedő, és túlkapó voltam, nem mellesleg voltak igen durva lelki ingadozásaim is. Már ezek is enyhülnek. Sokkal nyitottabb, vidámabb lettem az elmúlt 1 hétben, mint előtte voltam. Még vannak bajok, de azokhoz nincs köze eme volt barátnak, szóval ez más. Furcsa módon sokkal több energiám is van, és sokkal több kedvem van a mozgáshoz is. Eddig jó, ha a suliba bementem és hazajöttem, ma viszont már 2km-t gyalogoltam, de még mindig érzem, hogy szeretnék menni. (Csak ez errefelé így éjjel 11 tájékán nem épp célszerű. ) Egyszóval egy rég elveszett énem részeit kaptam, és kapom vissza szép lassan. Bár a barátság helyén még mindig egy nagy űr tátong, azt hiszem idővel ez is javulni fog.

Általában nem megyek bele ilyen mélységig a magánéletembe nyilvánosan, de most kivételt teszek. Egy baj van ezzel, a téma.
Történt ugyanis, hogy a múlthét folyamán végleg le kellett zárjak egy 3,5 éve tartó, igencsak szorosnak kezdődő barátságot. Az egész úgy fél évvel ezelőtt kezdődött, egészen pontosan augusztus eleje felé. Történt ugyanis, hogy a legjobb barátom (aki lány, de a "barátnő" szót a félreértések elkerülése érdekében nem fogom használni) 2 hétig semmilyen életjelet nem adott magáról. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy életben van, ezt is egy, az arckönyvre posztolt képnek hála. Aztán elmondta, hogy egy nagyon nagy fájdalomtól szabadult meg, és sajnálja, hogy nem jelentkezett, de ezt egyedül (mint később kiderült, mégsem egyedül) kellett meglépje. Én ezt elfogadtam, hisz ez teljesen természetes dolog is lehet, személytől függően. Párt is talált magának. Azonban ahogy teltek a hetek, egyre furcsábban viselkedett. Egészen más stílusú humort kezdett használni, a szókincse is változott, az öltözködésén szintén látszódott némi változás. Először azt hittem, hogy ez a változás hagyatéka. Végül is igazam volt, de ne szaladjunk ennyire előre... Szóval egyre jobban megváltozott. Október környékén már egyre többet idegeskedett, és egyre jobban szitkozódott nekem xy emberekről. Ezzel párhuzamosan egyre kevésbé tartotta magában a véleményeit is, magyarán mindenkit elkezdett kiosztani. Ellenben a párját nagyon nem mutatta be senkinek, én is csak azért tudtam róla, mert régebben beszéltünk az illetőről, és mutatta is képen, videón. Itt már gyanakodtam, hogy baj van. Minden esetre konkrétan nem kérdeztem rá, hogy miért ilyen, csak puhatolóztam. Semmit nem értem el vele. Közben egyre súlyosabbá vált a helyzet, a "viccei" már szinte csak drogokhoz, és gyilkosságokhoz kötődő szavakból álltak, állandóan ideges volt, a szabadideje is a 0-hoz volt közel állítólag, és folyamatosan idegbajosként viselkedett. Aztán egyik nap már elég konkrétan kérdezgettem, hogy mi is van, mi ez az egész. Nem válaszolt. Pár nap múlva láttam arckönyvön egy képet, amit a párja osztott meg. A képen az látható, ahogy egy autós (vétkes) egy robogóst (vétlen) gázol el egy kereszteződésben. A srác még el is ismerte, hogy az autós a hibás, azonban, szerinte ezt megérdemelte a robogós, sőt, az összes ezt érdemelne. Ez hidegen hagy, nem ismerem a srácot mint írtam. Az viszont már kevésbé, hogy a legjobb barátom, aki egy legyet le nem ütött életében, ezt a véleményt osztja, és vakon azt mondja, amit a párja is, de még nála is durvábban. Itt kiakadtam. Én nem ezt az embert szerettem mint barátot. Tovább teltek a hetek, és tovább romlott minden. Személyes dolgokat már nagyon ritkán akartam vele megbeszélni. Mondjuk ideje sem volt rám, fontosabb volt 6000 szívet írni a barátjának üzenetenként.(Félreértés ne essék, nem maga a tény zavart, hogy mit csinál. Hanem az, hogy jó, ha hetente 3 x 20 percet tudtunk volna beszélgetni "4 szem közt" -ami a tömött villamost jelenti-, de még akkor is másra fordította az idejét.) Pár hete kiderült, jövőre itt hagyja a nappali tagozatos iskolát az év végén. Aztán egyszer csak jött a kegyelemdöfés, ami abból állt, hogy kiderült, a legjobb barátnőjét (szintén lány, osztálytárs, barátom nekem is, de másként is tekintek rá) el akarta rángatni magával egy másik iskolába. Tudta jól, hogy én mit éreznék, de ez nem érdekelte. Ez ugyan fájt, de nem szóltam semmit, hisz erről csak egy ember dönthet, az a bizonyos közös barát. De azt már soknak tartottam, hogy az elvileg legjobb barátnőjét csak azért vitte volna magával, hogy legyen ott ismerős, ahová átmegy, de amúgy pont úgy tojik rá, mint bárki másra, sőt, még ki is beszéli a háta mögött rendszeresen. Számomra itt ért véget a barátság. Egyenként egyik eset sem vezetett volna ide, ahogy néhány eset együttesen sem, hisz egy igaz barátság nagyon sokat kibír. De ez így együtt nekem sok volt. Én nem ezt az embert szerettem, mint legjobb barátot. Nem érte keltem fél 4-kor, hogy még suli előtt tudjunk beszélni, ha fontos volt. Nem érte vesztem össze az osztállyal, mikor szidták. És végül: Nem neki voltam ott mindig, ha kellett. Múlthéten még próbált nekem írni, több helyen is, de már nem válaszoltam. Egy osztálytársunkon keresztül ki akarta deríteni, mi bajom, miért kerülöm, miért nem válaszoltam. Nem mondtam semmit. Még a dolgozatomon is kérdezősködött -nálunk szokás, hogy az osztálytársak egymás dolgozatait javítják- burkoltan, de végképp nem méltattam válaszra. Lehet maradi, vagy egyenest idióta vagyok, de ha igazán fontos neki ez a barátság, személyesen kell velem beszélnie erről 4 szem közt, nem pedig nyilvánosan, avagy az internet mögé bújva. A változás oka sajnos a párja, mint az kiderült. Kíváncsiságból utánakérdeztem néhány embertől, és egyszer láttam személyesen is. Tökéletesen megegyezik azzal a személyiséggel, akivel a barátom személyében találkozhatok nap mint nap. Bár ez az én hibám is úgy érzem, hisz nem léptem időben, és nem voltam elég határozott. Bár még lehet ezek után rá tudnám ébreszteni, hogy mivé is változott, de nem teszek ezen irányba lépéseket. Egyszerűen tudom, hogy ezek után számomra már nem lenne olyan barát, mint volt. Miatta még megtehetném, hisz hosszú távon nagyon megégetheti magát, de még mindig nem tudtam azt feldolgozni, hogy milyenné is lett, ezáltal nincs meg hozzá az a felkészültség, amivel elé állhatnék.

...undorító pár! Avagy miért fogadtam meg, hogy ma utoljára vásároltam az üzletlánctól bármit is.
Tudni kell rólam, hogy nem szeretek vásárolni. Hosszadalmas, unalmas, idegesítő, és még el is gázolnak az idős nénik. De néha muszáj, mint most is. Nem volt már itthon kenyér, és tervben volt ebédre némi tejberizs is. Nosza, pont ott van a Határ úton az Europark végében a Spar, ugorjunk be! Beérkezés után fogtam egy kosarat, és elindultam a pékáruk felé, nézni egy szép friss kenyeret. Balga voltam, mert ilyenkor semmi friss áru nincsen a helyben sütöttek között. Sebaj, a nem friss kenyér is kenyér. Az ára kicsit meglepett, mivel mikor utoljára kenyeret vettem, még 250 Ft volt 1 kiló, ez meg volt 329 Ft (neem, dehogy lehetne kerek árat írni, azt tiltja az üzletpolitika). Mindegy, belefér, max olcsó tejet veszek. Vagyis vettem volna... Egy gyors terepszemle után konstatáltam, hogy a 330 Ft-os (csak azért sem írom kilencessel) kenyér, és a 270 Ft-os tej nem jön ki egy darab Rákócziból, a rosszabb napokra tartogatott 10.000-est nem akartam beáldozni. Ha már így alakult, vettem egy mittoménmicsoda péksütit 110Ft-ért. Így a kosaramban ott pihent 440 Ft-nyi áru. Irány a kassza, fizessünk. Mivel a kenyeret nem akartam végigcipelni a szakadós, nyúlós, és büdös kis zacskóban egész hazáig (~30 perc), vettem egy szatyrot (nem, nem saját magamat!), is. Az ára persze nem volt kitéve sehová, de gondoltam a fennmaradó 60 Ft csak elég erre. Naná, hogy nem volt! Mikor a pénztáros kinyögte, hogy 595 Ft lesz, azt hittem megüt a guta! Még jobban nem akartam leégetni magam, ezért elkezdtem előszedni a vésztartalékom. Mondanom se kell, potyogtak ki a cuccok a zsebemből, mire elővettem a tárcám (előre be szoktam készíteni az összeget, ezt most is megtettem az 500 Ft-os címlettel.), közben a nő idegbajosan méregetett, és szemmel láthatóan, füllel pedig hallhatóan jelezte, hogy nincs megelégedve a nagydarab külsőmmel. Odaadtam volna a 10-est, erre visszakérdez: "Kisebb címlet nincs?" Gondoltam magamba, hogy dehogy nincs, csak szeretem feltartani a sort, és leégetni magam azzal, hogy a földről szedem össze a cuccaim. Végül viszont inkább csak annyit mondtam, hogy "Nincsen, nem ekkora összeggel számoltam". Odaadta a visszajárót, és ennyi. Tettem volna el a "gyönyörű" szatyorba a dolgaim, de erre már alkalmam nem volt, mert a pénztáros elkezdte rám tolni a következő vevő cuccait. Odébb mentem gyorsan, aztán igyekeztem betuszkolni a kenyeret a szatyorba. Némi szerencsétlenkedés után sikerült is a dolog, és letörten elindultam kifelé. Nem értettem... Az oké, hogy diszkalkuliám van, és emellett több neurológiai problémával küszködök, de hogy számolhattam el magam ennyire? Megnéztem a blokkot. 159 Ft volt a szatyor... Eléggé mérgessé váltam. Pont pár napja voltam a Penny Marketbe, ahol egy ugyan ilyen méretű szatyorért 50 Ft-ot kértek. Ötven forint, nem százötven?! Ezen eseménysorozat után döntöttem el, hogy Spárba többet soha. Megjegyzem, ezt nem írtam volna le, ha nem látom meg ezt. De ezek után...
És a slusszpoén: A szatyor fülén a következő szöveget találtam: "E táska vásárlásával Ön 1 Ft-tal támogatja a Máltai Szeretetszolgálatot". Gondolom sokra mennek vele.