Hercegkisasszony voltam

Mesélek valamit.

Sokszor érzem úgy, hogy itt már jártam, ezt már láttam. Biztos ti is voltatok így ezzel. Deja vu. Az egyik legkülönösebb ilyen érzés a kastélyokhoz fűz. Rajongok a kastélyokért. Lenyűgöz szépségük, impozáns méretük és az ismerős érzés, ha kastélyt látok: éltem már ilyen helyen.

Szeretem a kastélyokról szóló könyveket. Kedvencem a Kastélyok és mágnások, avagy az arisztokrácia világa a századvégi Magyarországon. Eredeti fotók vannak a könyvben, ha lapozgatom úgy érzem, hogy bejárom a kastélyt magát kívül és belül, az előcsarnokot az ősök portréival, végigsétálhatok a termeken, a szalonokon, megnézhetem az ebédlőt, a könyvtárat, a dolgozó- háló- és gyerekszobákat, táncolhatok a bálteremben. Beindulhat a fantáziám. Elképzelem a forgatagot ahol románcok szövődnek, látom az arcokat és álarcokat, a mosolyt és a gőgöt. De látom a családi zenélést, a karácsonyi ünnepeket is.

Milyen lány lehettem vajon? Okos kis tudorka, akit alig lehetett előcsalogatni apja könyvtárából? Vagy nagyon szép, akinek a kezéért versengtek a környék hercegei? Vagy fiús kis csavargó, aki elszökött a cselédekkel játszani, imádta az állatokat, képes volt naphosszat lovagolni vagy a kutyáival hancúrozni? Talán onnan hoztam az állatszeretetemet és a felelősségvállalás, gondoskodni tudás képességét? Vagy mindenből egy kicsi ? Végül is úgy lenne igazságos:)

A visszatérő érzés. Vonulok le a lépcsőn földig érő ruhában, óvatosan magamhoz emelve a ruha selymét, hogy ne akadályozzon a mozgásban. Jobb kezem a lépcső karfáján ( karfának nevezik valóban? Hiszen kőből van), érzem a márvány hűvösségét. Hajamat húzzák a csatok, ahogy ügyetlen kezek feltűzték, igazgatom, miközben lent már várnak a vacsoránál vagy a mulatságban, ki tudja? Figyelő szemek kísérnek, míg le nem érek.

Különös, nagyon különös. Visszatérnek az emlékek egy fotót látva, vagy ha egy kastélyszerű épületben vagyok éppen. Sok ilyen van a fővárosban. Elhoztam az érzést ebbe az életembe is. A kastélyt persze nem, de az nem is számít. Új élet, új jelmez. Immár kastély nélkül.

A dundi angyal - keserédes történet

Vakegérke fájlalta, hogy a mesékben, novellákban az angyalok mindig törékenyek, légiesen karcsúak. Megkért, írjak egy olyan történetet, amelyikben az angyalka dundi, neki a dundi angyalkanők tetszenek. Íme Egérke, itt van, neked írtam.

A dundi angyal

Megint semmi forgalom…szomorkodott a lány. Nem volt egy lélek sem a butikban rajta kívül, csak állt az ajtónál, nézte a körút forgatagát. Rengeteg ember – gondolta – csak rohannak esztelenül, mintha mindig sürgős dolguk lenne. Biztos ők a Nagyon Fontos Emberek. De miért szürke minden? Olyan lehangoló. Jó, azt a századfordulós házat szemben felújították, tiszta, szép, de valahogy mégis olyan szürke az egész város. Szürkék a házak, szürke a levegő, szürkék az emberek. Mintha itt senki nem szeretné a színeket. Kis faluja, ahonnan jött, egészen más volt. Mindig sütött nap, úgy emlékszik. A nagyvárosban meg alig süt, de ha süt is, az ő kis boltjába alig jut belőle. Néha ugyan visszatükröződik valamelyik eltévedt napsugártöredék a szemközti ablakokról de az kevés, nagyon kevés.

Még ha a saját butikja lenne. Akkor legalább belül napsárgára festené, nem ilyen hideg fehérre. Na, legyen elég, gondolta. Mindjárt záróra, a tulaj jön a pénzért, alig tud adni neki valamennyit. Lassan állása sem lesz, ha így folytatódik. Nem tudott sokáig szomorkodni, derűs természete győzött rendjére, megtanult örülni a legapróbb dolgoknak is és a mai nap jó nap, ma megint táncóra! Már a gondolatától is bizseregni kezdett, boldog volt, hogy tavasszal összeszedte minden bátorságát és beiratkozott egy tanfolyamra. Igaz, elég furcsán nézett rá a tánctanárnő, biztos az alkatát méregette.- Ne szépítsünk, teltkarcsú vagyok. Jó, mondjuk ki : a mai anorexiás modellekhez képest kövér. De szeretek táncolni! Szeretnék egy közösséghez tartozni! Nem akarok versenyző lenni, csak mozogni, mozogni, táncolni a zenére, ahogy otthon szoktam. Adjon esélyt, majd bizonyítok! - gondolta magában. Naná, hogy ad esélyt, a díjat én is éppúgy kifizetem, mint bárki más.

Elkezdődtek az órák, csajok, srácok vegyesen, voltak páran idősebbek is. Sokan jöttek egyedül, de sikerült párba rendeződniük egy idő után. Dundinknak egy kellemes, ötvenes úr jutott, udvarias, kedves, ügyes mozgású. Ő is a társaság kedvéért járt, özvegy volt, lelke telve még feleségével, az együtt töltött rengeteg évvel, olyan jó volt, hogy pillanatokra félre tudta tenni a fájdalmat. Megható volt, ahogy igyekezett dundink kedvében járni, bókolt, szerette volna elhitetni a lánnyal, hogy szép, hogy kedves és vonzó, hogy jól táncol és azt már nem vallotta be, hogy neki nagyon tetszik. Hogy eszébe jut táncórán kívül is, hogy többet gondol rá, mint illene.

A lány egyre többet gyakorolt, egyre jobban táncolt. Jó ritmusérzéke volt, ösztönösen érezte a zenét, a mozgást, már nem szégyellte telt idomait, sokszor még a ruháit is ledobta magáról, úgy pörgött-forgott a tükör előtt otthon, hiszen május volt és jó idő, a szerelem hónapja, őt is elöntötte gyakran a vágy. Táncpartnere azt tanította neki, hogy szeresse magát, szeresse és fogadja el a testét és ő kezdte magát más szemmel nézni, mint korábban. Észrevette mellei gömbölyűségét és keménységét, szeretettel simogatta meg széles, ringó csípőjét, erős combjai sosem fáradtak el, hajlékony derekában öröm volt gyönyörködni. Rubensi idomok – nevetett a tükörképére egyre gyakrabban.

Május végére jelmezbállal összeboronált vizsgát rendezett az iskola. Lázasan folyt a sugdolózás, tervezgetés, dundink is lelkesen készülődött, nem tudta eldönteni, milyen jelmezt válasszon. Még erősen élt benne a megszokott eltakarni vágyás, mindenből jó nagyot, jó bő legyen, hogy elbújhasson, mint egy kis egérke, aki megül a ruha zsebében. Meg is osztotta vívódásait táncpartnerével. Nem, nem - ingatta fejét határozottan a férfi. Olyan jelmezt válassz, ami igazán illik hozzád, Angyalom – így hívta a lányt. Angyalkámnak, Angyalomnak. Felnevetett a lány- jó, akkor angyal leszek! Felcsillant a férfi szeme – Ez az! Az én Angyalkám!:) Hangosan nevettek, a lány nem gondolta komolyan, de látta, hogy a férfi igen. Hiszen játék az egész, csak egy jelmezbál – álmodozta tovább a dolgot otthon, este az ágyában elalvás előtt. És döntött.

A nagy napon aztán izgatottan nyüzsgött mindenki az öltözőben. Volt ott minden. Hercegek, koldusok, rikkancsok és kalaposlányok, mazsorettek és hippik, de egy, csak egy angyal volt közöttük. A mi dundi lányunk, hosszú, áttetsző fehér ruhában. Bő ujjai voltak a ruhájának, ha felemelte a karját, olyan volt, mintha szárnyai lettek volna, mint az igazi angyaloknak. Hosszú barna haját loknikba formázta a fodrász, jól állt kedves arcához. A lelke, az az érzékeny kis lelke telve volt szeretettel, boldogsággal, mint még soha, érezte hogy szép, és a dundiság, a régebben feleslegesnek ítélt kilók sem számítottak már mert tudta, hogy van ott vele szemben valaki, aki szépnek látja, a legszebbnek mind közül. Aki tárt karokkal várja, hogy odaérjen hozzá, hogy átölelhesse és elmondhassa neki, hogy nincs a világon szebb és jobb ember, mint az ő dundi angyalkája.

Boldogok voltak mind a ketten. A lány is elfeledte azt, hogy a férfi idősebb nála, semmi más nem számított, csak a szeretet. Megtanulták egymástól, hogy a szépség ott van mindenkiben. Ott bujkál valahol mélyen és nem kell hozzá más, csak a szerető szempár, a szeretet, amivel nézik, hogy megszülessen és tündökölni kezdjen.

Cathfaern egypercese - továbbgondol:)

A kezdet Cathfaerntől:

„ Kint állsz egy réten, körülötted virágok, a szivárvány minden színében. Távolról egy halk dallamot hallasz, mintha valamilyen indián hangszer lenne. Nem tudod, hogy kerültél ide. Ekkor egy lágy szellőt érzel a hátadon, megfordulsz. Előtted csak a kék ég, pár fehér felhőpamaccsal: egy hatalmas sziklaszirt szélén állsz. Megtántorodsz a döbbentő mélységtől, pár lépést hátralépsz. Ahogy visszanyered egyensúlyod érzed, hogy valaki megfogja a kezedet és az igazi neveden szólít, amit senki se ismer. Csak ennyit mond: ''Ez a tiéd''. Majd a kezedbe ad valamit. Ijedten hátrafordulsz, de mielőtt megpillantanád az arcát... felülsz az ágyon, sóhajtasz egyet magadban: ''Csak egy álom volt''. Feküdnél vissza, amikor egy lágy szellőt érzel, és ekkor veszed észre, hogy a kezed nem üres: benne pár szál virág, a szivárvány minden színében.”

Innen már én folytatom:

mert minden és mindenki egy és még az is lehet, hogy több párhuzamos életet élsz ebben a dimenzióban. Te vagy a vad rocker az Usában, a bölcs jógi Indiában, az egyszerű munkásember Görögországban, a romantikus latin lover, az a bankár a Wall Streetről, mind te lehetsz. És te vagy az a szerelmes ifjú, aki a lányt várja a réten, azt a lányt, akit csak látásból ismer, de akinek a látványa úgy megbabonázta, hogy nem is tud másra gondolni azóta sem, hogy először megpillantotta. Tündér ő, egy légies, karcsú angyal, akinek a mesékben a helye, nem földi, inkább égi tünemény, nem valóság.

Magas hegyek, rét, és mélység. A hegyektől energiákat kapsz, a rét varázslatos, színes világa elbűvöl, a mélység megszédít és félned kellene, de nem félsz. Biztonságban érzed magad, mert érzed, valaki vigyáz rád. A csodát éled át, a lét könnyűségét, az álmokat, a szerelmet, azokat az áldott pillanatokat, amelyekből oly kevés adódik a földi életben. Eljött hozzád a tündéred, hosszú, fehér, áttetsző ruhában, kezében virágokkal. Neked hozta. Lépj közelebb hozzá, ne várd meg, míg elillan az álom. Kezed kezéhez ér, arcán kedves, szelíd mosoly, szemében a nap szikrázik. Megremegsz. Átölelni vágyod, óvni, védeni törékenységét, egybeolvadni vele örökre, míg világ a világ és még két nap.

Halkan szól a zene, nincs más a földön, csak ti ketten a szivárványszínű virágok között és te mély szeretetet, szerelmet érzel, földöntúli érzelmeket. Látod, érzed, hogy ő is a csodát éli át. Gyengéden a kezedbe teszi a virágokat, amit a réten szedett neked. Lágy szellő fodrozza haját, magadhoz húzod, beszippantod illatát, hogy örökre megőrizhesd.

Ilyen pillanattöredékekért érdemes élni. Jól figyelj az életedre, ad ezekből a pillanatokból bőven. Csak ne hagyd sohasem elillanni, éld át mindig és őrizd meg az emlékét. Az emberek a nagy boldogságra vágynak és elmennek az apró pillanatok, az apró örömök mellett mert nem tudják, hogy Nagy Boldogság nincs, csak a pillanatok tánca a miénk ha nem hagyjuk , hogy észrevétlenül tovatűnjön...