Július 22.

Az alábbiakban egy 9 napos izlandi utazás élménybeszámolójának második részét olvashatjátok.

Az első rész: [link]
A teljes színes-szagos vágatlan szélesvásznú írásom: [link]

Az útról készült képek itt tekinthetők meg: [link]

A videó pedig itt:

Folytatom tehát a 6. nappal.

Július 22. A világ végére és még tovább

Miután reggel könnyes búcsút vettünk Nonni bácsitól, bepakoltunk a terepjáróba és útnak indultunk. Sokat gondolkodtam, hogy melyik napi program a leginkább kompatibilis a teljesen megpakolt autóval, és azt hiszem, végül is rossz döntést hoztam, de sebaj, így is megoldottuk. Ezen a napon ugyanis az F225 és az F210 utak közötti területeket jártuk be, szám nélküli utakon, tehát igazán hardcore terepen. Elsőként a Heklát, Izland leghíresebb-hírhedtebb vulkánját, a középkori legendák szerint a pokol kapuját vettük célba.

Előkészületek, első nap

Előkészületek

2011-ben 3 társammal körbeutaztam az országot, letudva a „kötelező” látnivalókat, megspékelve némi felföldi ízelítővel (úti beszámoló itt). Sokat készültem arra az útra, alaposan megterveztem mindent, és nem is ért csalódás. Legjobban a felföld tetszett, a monumentális hegyek, völgyek, vízesések, a kietlen, elhagyatott tájak, no meg, ahol a lehető legkevesebb turistával kellett ezeken „osztozkodni”.

Tudtam, hogy ha visszatérek, nagyobb hangsúlyt kapnak ezek a helyek, és nem érdemes még egyszer körbeutazni az országot, hasznosabb egy részre jobban összpontosítani. Ez az országrész a déli felföld lett, leegyszerűsítve Landmannalaugar és kb. 100 km-es környéke. Mivel most 4 teljesen új(onc) útitársat szerveztem be, az útba eső kötelező látnivalókat meg „kellett” nézni, persze ezt egy csöppet sem bántam.

Szóval körút helyett csillagtúrák, két bázissal, 5 éjszaka Hellában, 3 éjszaka Kirkjubaejarklaustur közelében. Az autóvezetés édes terhe most rám hárult, illetve figyelembe véve a bejárni kívánt utak minőségét, egy combosabb járgányt, egy saccra 12 éves, emelt kasztnis Land Cruisert béreltünk.

Bevezetés, július 30.

Az alábbiakban egy 8 napos izlandi körutazás élménybeszámolójának második részét olvashatjátok.

Az első rész: [link]
A teljes színes-szagos vágatlan szélesvásznú írásom: [link]

Az útról készült képek itt tekinthetők meg: [link]
Napi bontásban:
[link]
[link]
stb, egészen day8-ig. nézzétek meg, megéri :)

A videók pedig itt: [link]

Miért éppen Izland?

Hogyan jut eszébe bárkinek is, hogy Izlandra utazzon? Messze van, hideg van, meg ott amúgy is csak a vulkánok törnek ki, megbénítva az európai légi közlekedést. Őszintén szólva a vulkán kitörések előtt én is csak kb. annyit tudtam Izlandról hogy Reykjavik és Eidur Gudjohnsen. Aztán amikor a tavaly nyári skóciai utat (képek itt: [link]) terveztem Google Earth segítségével, egyszer "megcsúszott a kezem" és Izlandon kötöttem ki. Elkezdtem fényképekre kattintatni és leesett az állam. Mindig is jobban érdekelt észak mint dél, a természet által létrehozott látnivalók, mint amit emberi kéz épített. Vulkanikus tájak és képződmények, vízesések, hegyek, völgyek: itt teljes erejében megmutatkozik a természet. Ez valami teljesen egyedi, ilyen máshol nincs, ráadásul nem is a világ végére kell elmenni, és az ország is kezelhető méretű. Szóval ide el kell mennem.

A Samsung régi motorosnak számít az mp3 lejátszók piacán, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ilyen márkájú volt az első mp3 lejátszóm is, még valamikor az idők kezdetén. Az egyre növekvő piacot az elmúlt években egyértelműen az Apple iPod termékcsaládja uralja (a „vajon miért”-ről és arról, hogy az európaival és az amerikaival simán összemérhető távol-keleti piacot is figyelembe veszik-e a kimutatások, egy külön cikket lehetne írni…), de a Samsung nem adja fel, sorra adja ki az új lejátszókat. Mivel a memória modulokat is ok gyártják, illetve más gyártóknak is szállítják, a költségeket alacsonyan tudják tartani, illetve a nagy nyereséget nem várják el közvetlenül és rövid távon kifejezetten az mp3 lejátszók eladásából.

A hosszúra nyúlt bevezető után az alábbiakban röviden bemutatnám a legújabb T9 nevű széria jelenlegi csúcsmodelljét, a 4 GB-os, Bluetooth-szal felszerelt változatot, melynek teljes neve YP-T9JBAB.

<em></em>

Előzmények

Mindig is fontos volt számomra, hogy legyen nálam hordozható zajkeltő eszköz. A 90-es éveket, azaz a tinédzser korszakomat átwalkmaneztem, voltak egészen silány, és egész jó készülékeim. Éreztem már akkor is, hogy a lejátszott zene minősége nem tökéletes, és a kazettákkal sok a nyűg. Nézegettem az mp3 lejátszókat, de még eléggé kiforratlannak tűnt a téma: nagyon alacsony kapacitás, magas ár, szóval lehetett érezni, hogy gyerekcipőben jár a téma, de valószínűleg ez lesz a jövő. Ezért igyekeztem minden nekem tetsző, kazettán már meglévő zenét mp3 formátumban is beszerezni: CD-ket kölcsönöztem, szereztem innen-onnan (a netes letöltés akkor még nem dívott). Aztán a sors úgy hozta, hogy 2001-ben külföldi ösztöndíjra mentem. Mi lesz a zenehallgatással? Vigyek magammal 100 kazettát? Kicsit körülményes. Mivel vittem egy kölcsön laptop-ot, telemásoltam zenékkel, már csak egy lejátszó kellett. A lehetőségek számbavétele után megvettem életem első mp3 lejátszóját.

Samsung YeppYP-E32




A lejátszót használtan vettem, egy obskúrus hűvösvölgyi boltban. Az eladó beüzemelte, vicces volt, hogy a zeneáttöltő szoftver (erről még lesz szó) olyan szépen lefagyasztotta a bolti gépet, hogy öröm volt nézni. Valamiért mégis megvettem, azt hiszem kb. 20e-ért. Ahogy a lejátszó neve is elárulja, 32 megabyte kapacitással rendelkezett, viszont volt SmartMedia (egy azóta már kihalt memóriakártya típus) bővítése lehetőség. Nosza, vettem egy 64 megás kártyát a híres (hírhedt?) Váci úti Mistral-ban. Voltam olyan okos, hogy a lejátszót nem vittem magammal, így csak otthon derült ki, hogy a 64 megás kártyát nem tudja kezelni. Meglepő módon a bolt szó nélkül (csak 1 órát álltam sorba) kicserélte 32 megásra, azzal már ment. Így összesen kemény 64 mega tárkapacitásom volt, ami 128 kbps kódolással bő 1 óra zenét jelentett. Mit érdemes tudni a lejátszóról? A drágaszág párhuzamos porton csatlakozott a pc-hez, vicces volt, hogy a kábel vége nagyobb volt szinte, mint maga a lejátszó. A zenéket a már említett Yepp Explorer szoftver segítségével lehetett a lejátszóra másolni, külön látta a belső memóriát és a bővítőkártyát, ügyeskedni kellett, hogy a külön 32+32 megát ideálisan kihasználja az ember. A másolás sebessége elég harmatos volt, teljesen véletlenszerűen 60-120 kb/s között ingadozott. A hangminőség szerintem rendben volt (mások voltak még akkor az elvárások és referenciák…), sok beállítási lehetőség nem volt, pl. settings menüpont mint olyan, egyáltalán nem. 2 AAA elemet használt, vettem újratölthetőt, ezekkel kb. 5 órát ment. A lejátszó kicsit érzékeny volt az oldalirányú behatásokra, egy nem túl erős nyomás az elemtartó fedélen „reset-et” eredményezett. Pár hónap zsebben hordást követően a gombok feliratai kezdtek szépen lekopni.

Ahogy hazajöttem az ösztöndíjról, elkezdtem nézelődni egy új játékos iránt.

Diva MP3 Player




Az igen beszédes nevű lejátszó 2001/2-ben igazi slágertermék volt. Én a 16 mb belső memóriásat vettem úgy kb. 15e ft-ért, plusz hozzá egy 128 megás CompactFlash bővítőkártyát ugyanennyiért. A mütyürke kijelző képes volt id3 tag-eket is megjeleníteni, és a különböző gombkombinációkkal még a magas- és mély tartományok kiemelésére is volt lehetőség. A hangminőség az általam kedvelt olcsó Sony fülhallgatókkal igen kedvező volt. Zenét másolni bármilyen programmal lehetett, hiszen a lejátszó külső meghajtóként csatlakozott a géphez. Ha bent volt a memóriakártya, annak tartalma, ha nem volt bent, a belső memória tartalma jelent meg (lejátszásnál mindkettőt látta a készülék hálistennek). A másolás nem volt gyors, valamivel 100 kb/s felett, ráadásul hajlamos volt úgy leterhelni a pc-t (biztos én állítottam be rosszul valamit), hogy másolás közben alig lehetett másra használni. A gyári tartozékok között szerepelt egy átlátszó műanyag tartó is, melynek köszönhetően 2,5 év múlva sem volt egyetlen karc a készüléken. Energiaforrásként sima AA elemet használt, a gyengusz 750 mah újratöltőseimet 3-4 óra alatt lemerítette, így mindig hordtam magamnál párat, ha meg épp lemerült mindegyik, némi káromkodást követően a Moszkva téri trafikban vettem 50 ft-ért egy alkálit.

Szóval teltek boldogan az évek az én dívámmal, de a növekvő zenei kollekciómnak és bitrátáknak köszönhetően nagyon szűkös lett ez a 16+128 mega. 2004-ben a nagyobb kapacitású (értsd: 256 vagy 512 mb) flash memóriás lejátszók ára még mindig elég horror volt (40e ft és fölfelé, a színes kijelzős 512 megás iRiver úgy 70-80 körül lehetett), így némi keresgélés után találtam egy számomra ideális megoldást.

Creative MuVo2 1,5gb




A kütyüt használtan vettem divot fórumtárstól, aki akkortájt váltott iPod-ra. A lejátszó 1,5 és 4 gigás kivitelben létezett, ez utóbbi arról volt híres, hogy az első szériákból az ügyesebbek kiszerelték a microdrive-ot (CompactFlash méretű, de nem flash memóriás „kártya”), és boldogan használták profi fényképezőgépükben. A vicc az volt, hogy a lejátszó ára lényegesen alacsonyabb volt, mint a 4 gigás microdrive kisker ára. Visszatérve a lejátszóra, első gondom abból adódott, hogy a régebbi cd-kről rippelt zenék még maximum hangerőn sem voltak elég hangosak, hála a bekorlátolt európai firmware-nek. Miután konzultáltam a Creative segítőkész tech support-jával, feltettem az amerikai firmware-t, a gondok megszűntek. A kis MuVo cserélhető, de csak az eszközben használható aksival ment, a gyakorlatban kb. 7-8 órát, de sajnos zenemásolás közben is a saját aksit merítette, így a 1,5 giga feltöltése kb. a kapacitás 1/3-át leszipkázta, érdemes volt a hálózati dugót rátenni közben (ami gyorsan ment, kb. 2-3 mb/s). Elvileg lehetett a lejátszót usb-ről is tölteni, de nekem ez nem sikerült, pedig a leírás utasításait követtem. Mivel a lejátszó nem flash memóriát használt, a számok gyors ugráltatása némi megakadást eredményezett (vinyó felpörgése), de a folyamatos lejátszásnál ez nem jelentkezett. A leírtak ellenére nagyon tetszett a MuVo, a hangzását mindenki dicsérte, szépen szólt, a 4 sávos custom eq segítségével nekem tetsző hangzást tudtam beállítani. Sokan panaszkodtak a kicsi gombokra, de nekem sikerült zseben keresztül is kezelnem.

Mivel sokat nézegettem az mp3 lejátszókkal foglalkozó oldalakat, nem telt el sok idő, míg egy új „áldozatot” találtam…

iAudio M3 20gb




Az addig számomra ismeretlen márkájú lejátszónak alaposan utánanéztem, mielőtt egy index-es topikban látott hirdetésnek köszönhetően megvettem, igen baráti áron. Nézegettem még az Mpio HD300-at, de a sok apró hibája miatt inkább iAudio lett. A lejátszó kialakítása igencsak különleges: magán a készülékházon nincs semmilyen kijelző, ezzel csak a vezetékes távirányító rendelkezik. A sok kábellel sajnos nem tudtam igazából megbarátkozni, és az eszköz kezelése sem volt ideális, a távirányítón található 2 jog kar húzogatása és nyomkodása nem volt mindig kényelmes. A lejátszó viszont istenien szólt, ámultam és bámultam. Az 5 sávos eq-t precízen belőttem, finoman adagoltam némi egyéb effektet, úgy szólt, hogy én még olyat nem hallottam, pedig még mindig a kis Sony füleseket használtam. A 20 gigás kapacitásnak köszönhetően végre nem kellett a böhöm 3,5-es vinyó+külső rack cókmókot magammal vinnem, ha „baráti adatcserét” akartam lefolytatni. A másolás villámgyorsan ment, méréseim szerint stabil átlag 17 mb/s sebességgel.

Az mp3 lejátszók iránti érdeklődésem és kísérletező kedvem nem csökkent, sőt időközben rákattantam a PMP témára, kellett nekem egy ilyen hordozható videó lejátszó!

iStation i2 20gb




iAudio hívőként először az anyavállalat Cowon A2-es lejátszóját néztem ki, egészen megdöbbentő specifikációkkal rendelkezett a cucc. Csak éppen türelmem nem volt kivárni, így 2005. októberében vettem egy 2 hetes „használt” iStation-t, az új áránál lényegesen olcsóbban. Az eszközt azóta is nagy örömmel használom (írásom többi alanyát már más használja, remélem örömmel), azért nem semmi, hogy a DVD rip-eket, khm… biztonsági másolatokat, csak átrántom a PMP-re, és bárhová magammal vihetem, nézhetem. A több száz kipróbált filmből alig 1-2-t nem tudott lejátszani, szóval elképesztő codec támogatással rendelkezik, minden DivX és XviD film (ezek ugyebár a DVD rip-ek által használt codec-ek) megy vele. Az eszköz elsősorban videó lejátszó, de usb host-ként is üzemel, van benne egynyelvű angol hangos szótár, rádió, számológép, felvételi lehetőség, sőt, rajzolóprogram is. Persze zenéket is lejátszik, de erre nem ideális, mivel a zsebben hordáshoz túl nagy és nehéz, és mivel a vezetékes távirányítót nem vettem meg, kezelni sem kényelmes az egyébként nagyon hasznos érintőképernyőn keresztül.

Kellett tehát megint egy kisebb, igazán hordozható mp3 lejátszó, amit az apronet-nek köszönhetően gyorsan meg is találtam.

iAudio 4 1gb




A márka ismerőjeként úgy gondoltam, hogy nem hibázhatok a kis 4-essel, de utólag azért inkább négyest adnék neki, mint ötöst… A hangzással természetesen semmi probléma nem volt, erről nem is írnék többet. Ami nem tetszett viszont, azok a hipermütyür kezelőgombok voltak: a play/pause, ff, rew gombokat zseben keresztül eltalálni elég nehézkes volt. Végérvényesen rájöttem, hogy lusta vagyok én elemeket cserélgetni, hiába ment 10 órát egyetlen AAA újratöltőssel. A feltöltés sebessége végülis elfogadható volt, kihasználta az USB 1.1 lehetőségeit, az 1 gigát 20 perc alatt fel lehetett tölteni.

iAudio U2 512mb




A 4-es sorozat okozta csalódást teljesen kihevertem az U2-nek köszönhetően: precízen kezelhető joy, a megszokott kitűnő hangzás (még Koss the Plug-gal is!), és belső aksi, ami annak ellenére, hogy 1 évesen került hozzám a készülék, 10 óra felett teljesített. De mivel gyakran cserélgettem a zenéket, állandóan kapott utánpótlást, így nem kellett arra figyelnem, hogy ne merüljön le zenehallgatás közben.

iRiver H10 6gb




Az iRiver-t régóta kísértem figyelemmel, és az volt a benyomásom, hogy kicsit olyan sznob márka. Nagyon drága, sokat tud, de nem éri meg az árát. A H10 sorozatot 2005 elején láttam először a neten, és sajnos egyből beleszerettem: az a forma, a gombok, a képernyő! Egy évet kellett várnom, míg egymásé lettünk, megint az apronet hozott össze minket. Az együttlét kellemes volt, némi beavatkozás után (ráerőltettem, hogy külön meghajtóként tudjam kezelni, illetve felraktam az amcsi firmware-t, kiiktatva az átkozott hangerő korlátozást) boldog órákat töltöttünk együtt, imádtam hozzáérni. Szépen, tisztán szólt hozzám. A gond igazán az volt, hogy nem volt szükségem 6gb kapacitásra, illetve a kezelőszervek egy része a lejátszó oldalán helyezkedett el, elég nehéz volt zseben keresztül eltalálni.

Szóval ez olyan, hogy van egy nagyon jó autó (direkt nem nőcis példát hozok fel), ami irtóra tetszik, imádod vezetni, de van pár hibája, és tudod, hogy racionálisan nézve nincs is rá szükséged, de örülsz, hogy kipróbálhattad. Mint egy Alfa Romeo.

Sony NW-HD5 30gb




Túl sok volt 6gb, akkor miért kellett 30?! Csak magyarázkodni tudok, így legalább mindig nálam volt a „hordozható vinyóm” is, és a kísérletező kedv rábeszélt. Zenét valóban sosem raktam rá pár gigánál többet. Szóval a Sony. Tudom, sokan nem szeretik, mert eleinte megtagadták az mp3 támogatást (ez valóban vérciki), és mert SonicStage. Akkor nézzük a tényeket. Van ez a lejátszó, ami eszméletlenül jól szól, sőt, még a hozzáadott füles is használható. Nem lehet annyit bűvészkedni az eq-val mint az iAudio esetén, de a Sennheiser CX300 mellett nem is kellett… a lejátszó kisebb és könnyebb, mint bármelyik versenytársa, és az aksi is tovább bírja. Sony aszongya 40 óra, persze tudjuk, hogy ez csak alacsony kódolású atrac3 esetén érvényes. Sebaj, minőségi mp3-mal, a gyakorlati használatban is bőven ment 20 óra felett. Szerintem tök jól néz ki, nekem a képen látható színű példányom volt (a többi kép is a nálam járt változatokat mutatja), de van egy tiszta fekete színű is, ami igazán gyilkos. A lejátszó előlapján normális méretű gombok vannak, külön hangerőgombok, a menüszerkezet legmélyén bóklászva is tudunk 1 gombbal hangerőt állítani. Sony-ék az id3 tag alapján történő rendszerezést választották, a lejátszón tehát előadó, album, műfaj, stb. alapján tudunk keresgélni. Ha rendben vannak az id3 tagjeink, és következetesen töltjük ki őket, akkor nem is lesz gondunk vele. A Sony alapvetően a SonicStage nevű szoftvert találta ki a lejátszóra való zenefelmásolás eszközéül, amit sokan rühellnek, a korai változatok biztos bugzottak rendesen, de nekem a 3.4-es verzióval semmi gondom nem volt. Aki másra vágyik, a Sony azokra is gondolt, csendben kihoztak 2 apró kis alkalmazást, amikkel szintén lehet zenét másolni, sőt akár magára a lejátszóra is telepíteni, onnan elindítani, így nincs az a gond, hogy ha a haver gépén nincs SonicStage, akkor nem tud nekem zenét adni. Azért arról nem szabad megfeledkezni, hogy a felmásolt zenék csak az eszköz által értelmezhető konténerbe kerülnek. Bármit fel lehet másolni a lejátszóra pl. Total Commander-rel, de ha mp3-at így másolunk fel, azt a lejátszó nem tudja kezelni. Szintén gyakori tévedés a Sony mp3 lejátszók kapcsán, hogy „ezek minden átkonvertálnak a hülye atrac3 formátumba”. Pedig nem. Ez nem kötelező, csak egy lehetőség. Ha nem ezt választjuk, a másolás szélsebesen, kb. 1 track/másodperc sebességgel megtörténik. A kütyüt nagy örömmel használtam, míg egyszer csak meg nem halt a benne lévő Toshiba vinyó… A javítást irreális áron vállalta a szerviz, így eladtam alkatrésznek. Azóta a PDA-mat használom zenelejátszásra, és csak „külsős tanácsadóként” próbálok segíteni/okoskodni a ph! topikokban.