Christofer Nolanről, mint rendezőről azt kell tudni, hogy ugyanúgy a busás anyagi siker várományos filmek világrahozatalánál szokott előszeretettel bábáskodni, mint bármelyik más kortárs blockbuster kreátor, azonban ezt egy igen számottevő különbséggel teszi: a vaskos büdzséből építkező filmek kötelező ismertetőjegyein, - mint például a szem teherbíró képességét próbára tevő, vizuális gyönyört okozó látvány-, kívül alkotásai belsejét nem hagyja üresen tátongani, valódi tartalommal, akár úgy is mondhatnánk, hogy kellő intelligenciával, s igen ez most cseppfolyós lesz, de lélekkel tömi meg. Magyarán nem nézi hülyének az átlag nézőt, aki szórakozás címszó alatt bőven megelégszik a felületességet karcoló villódzó, zajos, színes-szagos mozgóképekkel. És szerintem nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy ezért roppant hálás vagyok neki.

S miután ezt a kivételesen ritka minőséget ugyan helyenként nem minden hibától mentesen, de töretlenül szállítja, ez pont elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy korlátlan bizalommal forduljak az amúgy jogosan csúcsig hype-olt ’Sötét lovag’ képregény adaptáció, illetve trilógia soron következő, s egyben befejező etapjához, már ami a Nolannel való közösködést illeti. Ami nem éppen megdöbbentő módon maximális visszaigazolásra talált.