Már egy ideje motoszkált fejemben, hogy jó lenne itthonra valamilyen retro-gaming eszköz, mert egyrészt a saját első számítógépélményem egy Commodore 64-eshez köt, másrészt vágytam rá, hogy gyerekeimmel is játszhassak néhány jó kis klasszikus videojátékot. Saját C64-em sajnos már nincs meg, és az eredeti hardveren való játékról is viszonylag hamar lebeszéltem magam. Igaz, hogy ez a legautentikusabb, de ez is jár a legtöbb problémával. Eleinte egy C64 házba épített Raspberry Pi alapú emulátoron gondolkodtam, amihez meg is találtam a tökéletes szoftvert: a BMC64 köztes Linux-réteg nélkül futtatja a VICE-emulátort a Pi hardveren, ami igazán szép megoldás lett volna. De még a hibás C64-ek ára is az egekben van, így letettem erről a lehetőségről.
Zenelejátszó Raspberry Pi alapokon 1.
Az alkatrészek
Kétrészes cikkben mutatom be egy Raspberry Pi alapú hálózati zene- és CD-lejátszó építését. Az első részben a koncepciót, az alkatrészeket és a fejlesztés első lépéseit veszem sorra, a másodikban pedig a konkrét építést és a végső simításokat.
Otthoni zenehallgatásra már több mint két éve egy korábbi Logout cikkben bemutatott Atom+Ion HTPC-t használok, amelyen a népszerű médiacenter program, az XBMC fut. Egy iPod Touch és a rajta futó XBMC távvezérlő alkalmazás segítségével választom ki a zenéket és vezérlem a lejátszást WiFi-n keresztül, így könnyen, egyszerűen, és főként a tévé bekapcsolása nélkül működik a dolog. A zenék egy NAS-on vannak, így nem csak erről az eszközről lehet elérni őket. A megoldás tökéletes, az egész család megelégedéssel használja, kivéve egyetlen dolgot: kicsit túlzásnak tartom, hogy egy komplett HTPC – még ha az az Intel Atom platformnak köszönhetően alacsony fogyasztású is – menjen akár napi több órát is mindössze a zenehallgatás kedvéjért. Illetve az alaplapi hangkártya hangja sem ideális, elkelne ennél egy kicsit jobb. Megszületett a döntés, hogy bár a HTPC marad, mert kitűnően lehet rajta filmet nézni, kell építeni egy alacsonyabb fogyasztású és jobb hangú lejátszót. Persze maga az építés is szépsége vonzott.
Családfakutatás mindenkinek
Az első lépések
A családfakutatás talán sokak számára misztikusnak és rejtélyesnek tűnhet, valójában azonban izgalmas és érdekes elfoglaltság. A tévhitek eloszlatása végett néhány kérdés és válasz elöljáróban.
-Ez nem ilyen sznob dolog ami csak nemeseknek való?
Nem. A rendszerváltáskor elég sokan kezdtek kutatásba csak azért, hogy valahonnan előássanak egy kutyabőrt (nemesi levelet) és dicsekedjenek vele. Itt nem ez a cél, hanem egyszerűen csak az, hogy megismerjük a felmenőinket.
-Sok pénzbe kerül?
Nem. Illetve ha bemész egy kutatóirodába és kéred, hogy kutassák fel az összes felmenőd adatait 12 generációra visszamenően, akkor valóban sokba kerül. De itt pont az a lényeg, hogy te magad keresel, kutakodsz, ami csak az idődbe kerül, viszont szórakoztató és érdekes elfoglaltság. Persze adódhat némi költség (levéltári iratmásolás stb), de ezek nem jelentősek.
Hálózati médialejátszás – buktatókkal
Hálózatba mindent!
Három évvel ezelőtt kezdtem keresni az ideális megoldást az otthoni hálózati zenelejátszásra. Mostanra már nagyon közel jutottam az általam elképzelt ideális megoldáshoz.
A cikkben összefoglalom tapasztalataimat, felsorolom eddigi eszközeimet és leírom, hogy melyik miért nem felelt meg a célnak. Lesz itt minden, Philips, Netgear, D-Link, Teac, Xbox, Atom és Ion, valamint Nokia és iPod touch és majdnem lesz Android is. Figyelem! Hosszú írás!
A hálózati médiakezelés ideája
-amelyben minden szép és jó, akárcsak a mesékben
Sok gyártó, szaklap, techblog foglalkozik az otthoni hálózati médiakezeléssel. Az ismertetett megoldásaik mind nagyon egyszerűek: tárold zenéidet, filmjeidet fotóidat egy médiaszerveren (számítógépen vagy NAS-on), majd használj hálózati médialejátszókat, amelyek vezetékes vagy WiFi hálózaton érik el a szervert és lejátsszák a tartalmat hifi készülékre, tévére, bármire. Több lejátszód is lehet, különböző szobákban mást és mást hallgathatsz vagy nézhetsz a közös médiatárról. Meg is született az UPNP-AV szabvány, amely rögzíti a hálózaton áramló média (streaming media) megvalósítását, valamint a szerverek és a kliensek működését. A szabványnak megfelelő eszközöket 2003 óta a DLNA szövetség minősíti.
Atom+Ion HTPC egy CD lejátszó házában
Bevezetés
Hosszas keresgélés és mérlegelés után döntöttem úgy, hogy otthoni médialejátszásra egy Atom+Ion kiépítésű mini PC-t fogok használni egy linuxos XBMC frontend programmal. A ház szerencsére már megvolt, kezdődhetett az építés, majd a telepítés, amelyek számos buktatót rejtettek magukban.
Úgy tűnhet, hogy a HTPC fogalma egy jól körülhatárolt dolog, mégis nagyon sokan nagyon sokféleképp képzelik el azt, más-más dologra akarják használni a nappaliban elhelyezett számítógépüket. Van akinek az alacsony fogyasztás a legfontosabb, van aki torrentezni, van aki játszani akar rajta, van aki kizárólag filmnézésre használná, van aki 7/24-ben hajtaná, van aki csak néha kapcsolná be, van aki 30 000 Ft-ból akarná megoldani, van aki csak házra a dupláját szánja. Láttam már erőművet és extrém módon underclockolt és undervoltolt passzív gépet is nappaliban.
HTPC Xbox-ból
Az megfelelő eszköz
A Logouton sok olyan témájú cikk született már, amelyben a szerzők arra keresik a válasz, hogy milyen eszköz is lenne a legalkalmasabb arra, hogy a nappaliban filmet nézzünk rajta. A HTPC? HMMP! című írás jól foglalja össze a lehetőségeket, majd a klasszikus HTPC építészetbe ez a cikk vezet be: PC a nappaliban is! HTPC. A barkácsolós irányvonal klasszikusa a HTPC egy CD lejátszóból című többrészes írás, majd egy érdekes cikk hívja fel a figyelmet arra, hogy egy kiöregedett játékkonzolból is egész jó képességű hálózati lejátszó varázsolható. XBMC: HTPC olcsón Nekem ez utóbbi adta meg a végső lökést.
PC-k és mobilok a hőskorból
Ritkán látható kiállítás a számítástechnika, a mobil kommunikáció, az információs forradalom történetéről. Most egy ilyet ajánlok a figyelmetekbe.
Az Országos Műszaki Múzeum rendezésében nyílt meg a „Menő üzletember” című kiállítás az Elektrotechnikai Múzeumban. A kiállítás bemutatja az igazán menő üzletember felszerelését egészen a 70-es évektől kezdve napjainkig. A kiállítás egyik legfontosabb vonala a kommunikáció: ez 70-es évek CB-rádiótól kezdve a 80-as, 90-es évek táskás, majd fél tégla mobiljain át a mai zsebkészülékekig mutat be érdekes tárgyakat. (Itt jegyzem meg, hogy a kiállításon látható négy személyhívó szerény gyűjteményemből származik.) A kiállítás másik igen fontos területe a hordozható és a zsebszámítógépek fejlődésének bemutatása a táskaméretű, katódsugárcsöves készülékektől a tárcaméretű menedzserkalkulátorokig. Ezeken kívül a szórakoztatóelektronika fejlődésébe is bepillanthatunk a 60-as évek magnetofonjától kezdve a Sony legendás Walkman modelljén át az iPodig.
Mobiltelefonok a Szovjetunióban
A párttitkárok, elnökök és más magas rangú kommunista vezetők akár a 60-as években is kaphattak rádiótelefont a Szovjetunióban.
A szocialista blokk országaiban az állam nem tette lehetővé a lakosság által elérhető nyilvános rádiótelefon-rendszerek üzemeltetését, így ezekben az országokban 1990-ig kizárólag a pártvezetési, belügyi, állambiztonsági és katonai szervezetek megfelelően fontos tagjai rendelkezhettek rádiótelefonnal. A többi, iparilag fejlett országban az 1960-as évek végétől már elkezdtek kialakulni a nyilvános mobiltelefon hálózatok. Igaz az USA-ban már 1946-ban elindult az MTS nevezetű hálózat, de ez még az egyidőben kiszolgálható előfizetőszám, pl. St. Louisban összesen három(!), és a technikai megvalósítás terén is igen messze volt a tömegek által egyszerűen használható megoldásoktól. A belügyi, zárt célú hálózatokról jellegükből kifolyólag általában nagyon keveset tudni. Általános jellemzőnek tekinthető, hogy duplex beszédátvitelt tettek lehetővé és a bázisállomásokon keresztül közvetlen összeköttetésben voltak a szintén zárt belügyi vezetékes telefonrendszerekkel és a nyilvános vezetékes hálózatokkal. A mobil készülékek használata egyszerű volt, ezeknél igen hamar alkalmaztak automata kapcsolástechnikát tárcsás majd nyomógombos hívómű segítségével.
A Szovjetunió Állambiztonsági Hivatala (KGB) önálló főosztályt tartott fenn a kormányzat távközlési igényeinek kielégítésére. Az osztály később a szervezeten belül önállóvá vált és a KGB Tizenhatodik Főigazgatóságaként működött, közvetlenül vagy közvetve kontrollálta és irányította az összes nem katonai rádiótávközlési rendszer fejlesztését és működtetését.
Az ország, a népgazdaság és a teljes szocialista blokk működtetése egyébként hatalmas erőforrásokat igényelt, pl. Moszkvában az állami vezetők és az államaparátus részére külön metróvonalakat is építettek, amelyek a főbb hivatalokat és minisztériumokat kötötték össze egymással, és természetesen a háború esetére kialakított fölt alatti bázisokkal.
Az Altaj rendszer
A Szovjetunióban az első, kizárólag a magas rangú pártfunkcionáriusoknak és a vezető beosztású elvtársaknak szánt mobiltelefon hálózat kifejlesztését 1958-ban kezdte el egy kutatócsoport a Voronyezsi Kommunikációs Kapcsolatok Kutatóintézetben. A fejlesztésbe később más intézetek is bekapcsolódtak. A rendszer első, tesztelési célú zónája 1963 környékén lépett működésbe, Moszkvában. A kezdeti készülékeken még tárcsa (mechanikus hívómű) volt, amelyeket hamar lecseréltek gombokra, a tárcsát ugyanis nehéz volt a mozgó autóban megbízhatóan működtetni. Természetesen ezek gépkocsiba (ZIL, Csajka, Volga) építhető készülékek voltak. A hálózat a 150 MHz-es frekvenciatartományban üzemelt, az antennák (bázisállomások) 10-25 km átmérőjű kört fedtek le. Egy cellában 16 rádiócsatornán lehetett kommunikálni, amely azonban elég volt a körzetben tartózkodó magas rangú pártvezetők és más fontos elvtársak kiszolgálásához.
Gépkocsiba építhatő Altaj telefon az 1960-as évekből. Itt már tárcsa helyett nyomógombokat találunk.
A hálózat 1970-re több mint harminc szovjetunióbeli városban működött. Ekkortájt modernizálták a rendszert, szélesebb frekvenciatartományt jelöltek ki számára a 330 MHz-es sávban, így több hívót tudott egyidejűleg kiszolgálni. Az integrált áramkörök megjelenésével már jóval kisebb, de még mindig autóba épített végberendezéseket is tudtak gyártani.
Érdekesség, hogy a vonalak (rádiócsatornák) kiosztása a készülék használójának rangjától függően hierarchikusan történt. Tehát mindig a magasabb állami pozícióban lévő felhasználó élvezett prioritást ha több felhasználó egyidejű igénye között kellett a rendszernek dönteni. A magasabb rangú vezetők nemzetközi hívásokat, míg az alacsonyabb beosztású funkcionáriusok csak belföldi vagy helyi, esetleg vállalaton belüli hívásokat indíthattak. (Ne feledjük, a szovjetunióban könnyen előfordult, hogy egy-egy vállalat vagy szövetkezet egyes részlegei néhányszáz kilométeres körben voltak szétszórva. Nem is beszélve az akkor is kiemelkedő fontosságú energetikai ágazatról, amelynek berendezései és telepei jellemzően nagy földrajzi területen oszlanak el.)
Az 1980-as olimpia
A rendszer fejlődésének következő nagy lépcsőfoka 1980, a Moszkvai olimpia éve. (Az ekkor alkalmazott készüléket Altaj-3M-nek, vagy Olimpia-80-nak nevezték.) Az osztakinói tévétorony két legfelső emeletére csak Altaj berendezéseket és antennákat telepítettek, hogy ki tudják szolgálni a sportesemények miatt megnövekedett forgalmat. Annál is inkább, mert ez volt az egyik első alkalom, hogy „civilek” is használhatták az Altajt, számos újságíró és tudósító kapott –igaz csak korlátozott funkcionalitású– készüléket, hogy ezek segítségével a lehető leggyorsabban juttathassák el a friss híreket a szerkesztőségekbe és az ügynökségekhez. A rendszer ugyanakkor még nem rendelkezett olyan ma már teljes mértékben megszokott funkciókkal, mint pl. a szomszédos bázisállomások közti hívásátadás, így további fejlesztésekre lett volna szükség.
Altaj-3 és Altaj-3M készülékek az 1980-as évekből. Ilyen készülékekből tűnt fel néhány hazánkban is.
Az állami vezetés azonban nem támogatta, hogy több embernek legyen Altaj készüléke, így nem mutatott hajlandóságot a további folyamatos fejlesztésekre, megelégedett a jelenlegi rendszerrel. A hivatalos álláspont szerint a dolgozó népnek nem volt szüksége mobiltelefonra. A szigorúan ellenőrzött társadalmi struktúrába nem fért bele az a szabadság, amelyet egy hordozható telefonkészülék nyújt. A mobiltelefonáló, esetleg rádiózó, különféle csatornákon egymással kommunikáló emberek ellenőrzése egyébként is sokkal nehezebb, ami egy szocialista berendezkedésű diktatúrában igen fontos szempont, így szóba sem kerülhetett a rendszer tömeges elterjesztése.
Egy ígéretes fejlesztés...
Az Altaj rendszer kifejlesztésében is vezető szerepet játszó Voronyezsi Kommunikációs Kapcsolatok Kutatóintézetben az 1980-as évek elején már elkezdték kidolgozni a következő generációs szovjet mobilrendszert, amely a Volemot nevet kapta. (A név a Voronyezs, Leningrád, Molodecsn és Ternopol városok kezdőbetűiből állt össze.) A szintén a 330 MHz-es tartományba tervezett hálózat már biztosította bázisállomások közötti hívásátadást (handover) és a különböző körzetek, városok közötti barangolást (roaming) is. A viszonylag alacsony működési frekvencia és a viszonylag nagy cellaméret következtében a Volemot is inkább a nagy területek lefedésére volt optimalizálva, mintsem a sűrűn lakott városokéra. Ez érthető is, ugyanis a Szovjetunió hatalmas területű, viszonylag csekély népsűrűségű ország volt, amelyben ráadásul a lehetséges előfizetők száma is előre maximált. Az előfizetőszám még a fejlesztők által a némileg szélesebb rétegek számára fejlesztett Volemot esetében is államilag korlátozott lett volna. Az ország vezetése viszont még mindig veszélyesnek tartotta a mobiltelefon tömegessé tételét. A finanszírozási nehézségek ellenére a kutatóintézet a 80-as évek végére kész rendszerrel állt elő, ekkor azonban a vezetésnek a peresztrojka, a nagy átalakulás, majd kicsivel később a teljes szocialista blokk széthullásának kellős közepén a legkisebb gondja is nagyobb volt, minthogy az új mobiltelefon-rendszerrel foglalkozzon.
A rendszerváltás után
Azt gondolhatnánk, hogy a rendszerváltás automatikusan az Altaj végét jelentette. 1991-ben Szentpéterváron, 1992-ben Moszkvában elindultak az első NMT-450 szabványú, immár mindenki számára elérhető analóg mobiltelefon hálózatok. Az állam már nem szólhatott bele abba, hogy ki vásárolhat mobiltelefont, és ki nem. Természetesen ezek a rendszerek –hasonlóan, mint hazánkban– az átlagemberek számára elérhetetlen árakon működtek. Az Altaj viszont tovább élt, nyilvánossá tették, és szolgáltatásait az NMT rendszerekénél kedvezőbb áron kezdték kínálni. A régi rendszer hatalmas előnye volt, hogy míg az NMT esetében épphogy csak elindult az ország néhány legfontosabb városának lefedése, az Altaj a számos (több, mint 100) város mellett sok vidéki helyen azonnal beszélgetési lehetőséget biztosított. Megjelentek az Altaj telefonokhoz csatlakoztatható kódoló berendezések is, amelyek hasonlóan az amerikai AMPS telefonokhoz készített „cipher” készülékekhez, lehetővé tették, a beszélgetés titkosítását. (Ne feledjük, hogy az analóg rendszereknél elég volt egy amatőr rádióvevő berendezés a forgalmazás lehallgatásához.)
Mihail Gorbacsov (a Szovjet Kommunista Párt főtitkára 1985 és 1991 között), kezében egy NMT-450 rendszerű Nokia Mobira Cityman telefonnal
Leszko-A és Leszko-H típusú Altai telefonkészülékek az 1990-es évekből. Sok hálózati berendezés is Leszko néven került forgalomba.
A Voronyezsi kutatóknak a 80-as években végzett fejlesztése végül is nem veszett kárba, ugyanis a helyi Altaj hálózat átalakításával 1994-ben Szamarában munkába álltak az első Volemot bázisállomások. Ekkor az ország 120 városában működött valamelyik hagyományos hálózat. A 90-es évek második felében rengeteg Altaj hálózatot alakítottak át Volemot rendszerűre. Az 1990-es és a 2000-es években elsősorban a cégek vásároltak Volemot telefonokat, hogy pl. járműparkjuk számára biztosítsák az elérhetőséget, de igen sok magánember is előfizetővé vált, sokan pl. a nyaralójukba, vagy vezetékes telefon hiányában, otthonukba vásároltak orosz mobil készüléket. Több helyen nyugati eszközök használatával zárt célú, trönkölt rádiórendszerré alakították a hálózatokat, amelyek így pl. Taxi vállalatok vagy pl. a mentők számára biztosítanak kommunikációs szolgáltatást.
Gépkocsiba építhető Ural RSZ6 típusú készülék, amely Altai és Volemot hálózatokon is használható.
A GSM rendszerek terjedése és az igazán kis méretű készülékek megjelenése természetesen visszavetette a még mindig nagyobb méretű Volemot mobilok iránt keresletet. A GSM készülékek és beszélgetések árcsökkenésével a „mérsékelten piaci alapon” működő helyi Altaj és Volemot szolgáltatók oly módon vették fel a versenyt, hogy általánydíjas szolgáltatást kínáltak előfizetőiknek, amely meghozta eredményét, és több, elsősorban vidéki előfizetőt csábított az orosz mobilhálózat oldalára. Több helyen még ma is működnek ezek a hálózatok, sőt van ahol még a mai napig fogadnak új előfizetőket. Kaphatóak már kisebb, kb. az NMT rendszer készülékeinek megfelelő méretű Altaj és Volemot mobilok is, mintahogy hálózati és kapcsolóberendezésekből is folyamatos az ellátás.
Az Altaj Magyarországon
Az Altaj rendszert forrásaim szerint a rendszerváltás előtt hazánkban is használták. Konkrétan az itt állomásozó Szovjet Hadsereg magas rangú tisztjeinek autóiban láttak az itt látható 3M készülékhez megszólalásig hasonló, de feketére festett telefont a két első ülés között.
Oldmobil
A helyi viszonyokban való eligazodásban, az orosz internet használatában, valamint az orosz nyelvű források fordításában való elengedhetetlen segítségért köszönettel tartozom Tamásnak (Budapest) és Romannak (Szentpétervár).
Mivel a cikk egy különösen rosszul, és gyakran ellentmondásos információkkal dokumentált témát dolgoz fel, előfordulhatnak pontatlanságok. Ha ilyet találsz, akkor kérem, hogy a javításodat vagy kiegészítésedet forrás pontos megjelölésével tedd meg!
Kapcsolódó weboldalak
Mobiltelefongyűjtemény: [link]
Mobiltörténelem - Motorola MicroTAC 9800X
Michael P. Metroka 1988. június 13-án is ugyanúgy indult munkába, mint az összes többi hétköznap. A Chicago Sun-Times még mindig Reagen elnök Szovjetunióbeli útját értékelte, a vezető újságíró az enyhülés további lépéseit találgatta, de igazából nem fűzött sok reményt Gorbacsov új programjához, a peresztrojkához. Michaelt nem érdekelte a politika, az újságot az autó első ülésére hajította. Már a munkája járt a fejében. Ráfordult a 90-es főútra, nem is idegesítette magát az óriási forgalmi dugón, amely már mindennapossá vált az egyik legfontosabb Chicagoba vezető autópályán. Úgysem megy be a városba, lefordul Schaumburgnál a Meacham roadra. A Motorola főhadiszállása már messziről látszott az útról. Michael leállította kocsiját a parkolóban és az egyik legszigorúbban őrzött épület, a fejlesztési központ felé vette az irányt.
A liftből kilépve, elhagyva az utolsó ellenőrzést is, azonnal a tárgyalóterembe ment. Már ott volt mindenki az osztályról, Scotty, Buffy, a többi mérnök és persze a főnök. Ő is és a többiek is számos szabadalmi leiratot jegyeztek nevükkel, de ez most mégis különleges volt. A munka nem szólt másról, mint a létező legkisebb hordozható rádiótelefon elkészítéséről. A hatalmas ötlet az egészben, hogy a billentyűzetre egy lapot lehet hajtani, ami megakadályozza a véletlen leütéseket, de segítségével fel is lehet venni a telefont, ha hívás érkezik. A lapban van elhelyezve a mikrofon is, így beszéd közbe pont a száj elé ér, ami fontos is, mert visszacsukva az egész telefon kisebb mint egy megszokott kézibeszélő. A cél, hogy kisebb és könnyebb telefon készítsenek, mint az 1983-as DynaTAC. 83-ban maga a technikai csoda volt, hogy Martin és csapata egy mindössze 25 centi magas, kevesebb mint egykilós, kézben fogható és a fülünkhöz emelhető dobozba szerkesztett egy telefont. Addig csak autóba épített készülékek voltak, no meg persze a nehéz táskás modellek. A cégnél mindenki tisztelte Martint, de készüléke felett már eljárt az idő.
Michael körülnézett a teremben, tekintete összeakadt a főnökével. A mindig elegáns, a legjobb szabású öltönyöket viselő rideg alak bólintott egyet, majd hozzákezdett:
-Ma beadjuk. A múlt héten véglegesítettem a leiratokat. Ott van előttetek, nézzétek meg!
Lapozgatás kezdődött a teremben, mindenki nézegette a 13 oldalból álló anyagot. Mindig olyan jó, ha az első oldalon az ember a saját nevét látja. Minden rendben volt. Michael – övé volt a munka oroszlánrésze – persze kívülről tudta az egészet. Minden egyes betűt és vonást százszor átnézett. Hónapokig bújta a hasonló szabadalmakat, egyfolytában referenciákat, keresztreferenciákat, hivatkozásokat és visszahivatkozásokat keresett. A Főnök kérése egyértelmű volt: Senki sem támadhatja meg a leírást és senki sem előzheti meg őket. Ennyi.
Egy évvel később...
A forró júliusi napon ugyanúgy többezer levél érkezett a fejlesztési központba, mint minden hétköznap. A fogadóból a szortírozóba, onnan a főosztályra, majd egyenesen a főnök asztalára került az a boríték, amelyben egy levél tudatja a Motorola Inc-el (Schaumburg, Illinois) és a Michael P. Metrokával, hogy szabadalmi leiratukat az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatala 1989. július 4-i dátummal, 4 845 772 szám alatt elfogadta és jóváhagyta. Persze senkit sem ért meglepetésként a dolog. Néhány jó helyen ülő informátor már régen tudatta a főnökkel és azok főnökeivel, hogy minden sínen van. Michael a tervezőrészleg egyik helyiségében üldögélt és egy fekete színű, kicsi, kecses tárgyat tartott a kezében.
Ez már nem makett, modell, tanulmány vagy kísérleti példány, hanem egy valódi szériadarab volt. Igaz sorozatszámában még több volt a nullás mint az attól különböző számjegy, de mégis, egy olyan végleges példány volt, amelyet hamarosan többezren vesznek majd kézbe. Ujjával megérintette a PWR feliratú gombot. Jólesett a lágy gumiborítás tapintása. Jó munkát végeztek odaát az ergonómián... A fekete ablak mögött felizzott a nyolc kis téglalap, mindegyikben 5x7 kis piros LED. Mindig is szerette a bekapcsoláskor hallható hangot. Már az első Motorolája is így köszöntötte. Gondolkodás nélkül betárcsázta otthoni számukat, megnyomta az SND gombot, amelynek hatására a kis készülék elküldte a számjegyeket a központnak, hogy az felépíthesse a hívást az otthoni telefonig.
Egy pillanatra elgondolkodott, pontról pontra tudta, hogy most mi is történik a telefon és a központ áramköreiben. Cellaazonosító, jelzésátvitel, hívásfelépítés-kérés, irányítási adatok. Gondolatait felesége hangja szakította félbe.
-Halló? Te vagy az Michael?
-Én vagyok. Délután elviszem a srácokat a meccsre. A Vikings játszik a Bears ellen. Imádni fogják.
Szenzációként robbant az új telefon. Mindenki ilyenre akarta lecserélni nehézkes DynaTAC-ját, de még autóba épített készülékekkel is jöttek, és MicroTAC-ot akartak helyettük. Pedig nem volt olcsó. Egy átlagos autó kb. 8200 dollárba került, a Motorola új telefonja meg 3000-be.
Michael hátradőlt a nézőtér kemény műanyagszékén és megsimogatta a srácok fejét. Jó kedve volt. A Bears állt nyerésre.
Oldmobil
A történetben szereplő személynevek és dátumok valódiak, de az összes többi részlet a képzelet szüleménye.
Kapcsolódó weboldalak
Az eredeti szabadalmi bejegyzés letölthető: [link]
Mobiltelefongyűjtemény: [link]
A Motorola történetéből: [link]
Mobiltörténelem - A kezelőfelületek
Kezelőfelület, magyarul user intarface. Ez az, amin keresztül a felhasználó kapcsolatot tart a készülékkel. Beletartozik az összes kezelőszerv és a képernyő. Érdemes kicsit elmerengeni azon, hogy ma miért is olyanok a telefonok amilyenek, és ennek milyen történeti és technikai okai vannak.
A kezdetek
Menjünk vissza az időben az 40-es, 50-es évekig, vagy még régebbre. A kézi kapcsolású vezetékes rendszernél egy csengetőjelet adunk amire azonnal a kezelő jelentkezik, akinek szóban mondjuk el, hogy kivel szeretnénk beszélni. Az automata központoknál amint megemeljük a kézibeszélőt, már azonnal kapcsolatba kerülünk a központtal. (Ezt a vonal jelzi számunkra.) Egyenként betárcsázzuk a megfelelő mennyiségű számjegyet, majd beszélünk. Aztán a kézibeszélő (népiesen: telefonkagyló) visszahelyezésével fejezzük be a beszélgetést. Az első esetben mindössze egy kurbli, a második esetben már a kagylóvilla és a tárcsa szolgál eszközül az ember-gép kapcsolathoz. Itt már látható is az az egészen egyszerű törvényszerűség, hogy minél bonyolultabb a technikai rendszerünk, annál összetettebb felület szükséges használatához.
Kurblis telefonkészülék és kézikapcsolású telefonközpont az 1960-as évekből. Az utolsó ilyen rendszereket még a 90-es évek közepén is használták néhány helyen hazánkban. Mellettük egy tárcsás telefonkészülék. A tárcsa hivatalos megnevezése egyébként ''mechanikus hívómű''.
Az első, csak szűk körben elterjedt rádiótelefon rendszerek szintén kézi kapcsolású elven működtek, csak a 70-es évek közepén jelentek meg az automata kapcsolásra képes központok és készülékek. Ezeknél mindössze egy numerikus billentyűzetre, egy hívásindító, egy hívásbontó, egy be/ki kapcsoló gombra, valamint az elgépelés javítására szolgáló C (clear) gombra volt szükség. Esetleg a hangerősség állítására találunk egy fel-le gombot a kézibeszélő oldalán. Az kezelőfelület a készülék funkcióját tükrözi, hívást indítani, hívást fogadni, semmi több. Itt jelentek meg először a kijelzők, ugyanis felmerült az igény arra, hogy a készülék is közöljön információt a felhasználóval.
Egy 1960-as évekből származó, kézikapcsolású rendszerhez tartozó autótelefon kezelőszervei és egy táskatelefon 1986-ból. A kézibeszlőn a numerikus billentyűzeten kívül még csak hat gombot találunk.
Csak pilótavizsgával...
A cellás, első generációsnak nevezett analóg rendszerek a Egyesült Államokban futották be a legnagyobb karriert, de a skandináv országokból kiindulva nyugateurópában, főként a magasan iparosodott Németországban is igen nagy népszerűségre tettek szert. Az AMPS, NMT vagy TACS hálózatokhoz (hogy csak néhányat említsünk a sok közül) már kizárólag digitális vezérlésű készülékeket tartoztak, így viszonylag kevés áldozat árán lehetett plusz szolgáltatásokat rakni beléjük. Ilyen pl. az utolsó szám újra hívása, vagy esetleg az utolsó tíz hívott szám megjegyzése. Így került redial gomb a fent említett alapkészlet mellé. A készüléknek nem volt mai értelemben vett menüje, néhány beállítás ritka módosítására volt csak lehetőség. Ezeket egy újabb, általában M és/vagy SET gomb segítségével lehetett elvégezni. Az M gomb után be kellett ütni az adott ''menüpont'' számát, majd szintén szemszerűen beadni az értéket. A csengetési hangerő 5-ös fokozatra való állítása pl. a következő képen történhetett: M-3-5-SET, amennyiben a 3-as számú pont szolgált a csengetési hangerő megadására. Ezek a készülékek még többnyire numerikus kijelzővel rendelkeztek, így szöveget nem, csak számokat, ill. maximum a hét szegmens által megengedett rövidítéseket voltak képesek kiírni.
Bal oldalt a kezelhetetlenség egyik csúcsa látható nagyjából 1990-ből. A Motorola MCR 9500XL kézibeszélőjén összesen 24 gomb található.
Az Ericsson GH198 1993-ból (középen) ugyan már GSM rendszerű készülék, de még magán viseli az RCL, S, C és M gombokat, kezelése még mindig nehézkes. Jobb oldalt a készülék néhány tipikus kijelzőképe látható.
A hálózat elérhetőségének vagy a folyamatban lévő beszélgetés jelzésére egy-egy színes fény szolgált, amelyeknek sokszor alakjuk is eltérő volt, pl. háromszög, négyzet, kör. A piros színű, LED-es hétszegmenses számkijelzőket lassan felváltották a kékesen világító vákuumfluoreszcens kijelzők, amelyeknél már egyszerűbb volt megoldani, hogy számjegyek mellett betűket is megjelenítsenek. A hét pálcikát 14 váltotta, amelyekkel már a latin ABC minden betűje egyértelműen megjeleníthető volt. Új szolgáltatások is megjelentek, köztük a legfontosabb a telefonkönyv. A készülékben neveket és a hozzájuk tartozó telefonszámokat lehetett eltárolni. Így került számos készülékre a memória elérésére szolgáló gombok, nevezetesen az S (store) és az RCL (recall). Egy szám tárolása pl. következőképpen történhet: A szám beírása után S gomb, majd ha nem akarjuk megadni, hogy hányas memóriahelyre kerüljön ismét S, majd a név begépelése és ismét S. A szám előhívásához az RCL megnyomása után be lehetett írni a memóriahely számát vagy egy újabb gombbal (ABC vagy alph) alfanumerikus módba váltva, be kellett írni a név első néhány betűjét. A bejegyzés megjelenítése után a hívásindító gombbal lehetett hívást kezdeményezni. Innen már csak egy lépés, hogy a gombok közé egy felfelé és egy lefelé mutató nyíl kerüljön. Ez lehetővé teszi, hogy a memóriabejegyzések között lépkedjünk. Az eddig nehézkesen elérhető beállítások is közelebb kerültek a felhasználóhoz, ugyanis már nem (minden esetben) volt szükség a kézikönyvre, hogy eligazodjunk a menüben. Ez azért is jó volt, mert szépen lassan, de biztosan egyre több funkció került a telefonokba, változtatható csengetés, óra stb. A hazánkban is használt NMT-450-es készülékek ilyen és hasonló kezelőfelülettel rendelkeztek. Ez összesen 20-22 darab gombot jelentett.
Kevesebb gombot!
Aztán jött a GSM. Az új digitális rendszer sokkal több szolgáltatást hozott. A funkciók sokasodtak, így már nem volt elég a régi telefonoknál megszokott egy darab menü, amiben a szinte kizárólag a beállítások találhatók meg. Kialakultak az első, mai értelemben is menünek nevezhető fa struktúrák, amelyekben szintenként lépkedve, csoportosítva találhattuk meg a funkciókat, szolgáltatásokat és beállításokat. Ennek ellenére a GSM készülékek néhány évig az analóg telefonoknál megszokott, igen bonyolult kezelést kapták. Egy szövegsoros vagy egy szöveg és egy számsoros, legjobb esetben két szövegsoros kijelzővel rendelkeztek. Ezekben az időkben két dolog is az egyszerűsítés irányába mutatott. Egyrészt a több szolgáltatás miatt kezdett nagyon bonyolulttá válni a kezelés, másrészt sokkal olcsóbb volt szoftvert írni, mint gombokat a készülékre helyezni.
Balra a két korszakalkotó ''új kezelésű'' telefon, az Ericsson GH 337 (1994.) és a Nokia 2110 (1995) látható. Az Ericsson megoldásában a mindössze öt funkciógomb, a Nokiánál a két softkey teszi egyszerűvé és áttekinthetővé az egyre összetettebb funkciók használatát.
Jobbra a mobilos világ máig legegyszerűbb kezelőfelülete látható (Nokia 3110 1997-ből) és a négyirányú gomb egyik első alkalmazása (Panasonic G450 szintén 97-ből).
Az első ''új kezelésű'' készülékek az Ericsson GH 337 és a Nokia 2110 voltak 1994-1995 táján. Az Ericsson megoldásában a 10-12 funkciógombot öt billentyű váltotta. Két nyíl, egy C (törlés, visszalépés), a Yes/hívásindító és a No/hívást megszakító gomb. Ezek segítségével szabadon barangolhatunk a menüben. Belépés, menüpont aktiválása, jóváhagyás: Yes, módosítás nélküli kilépés vagy egy szintet vissza: No, alapállapotba hozás vagy karakter törlése: C. A Nokia megoldásában az említett gombokon kívül még megtaláljuk a múlt hírnökeként az ABC (szöveges beírásra váltó) gombot. Továbbá itt nem kombinálták a Yes/No gombokat a hívásgombokkal, ellenben feltalálták a softkey-t. A képernyő alá két oldalra elhelyezett két gomb mindig azt a funkciót hajtja végre, ami a képernyő sarkaiba van írva. És természetesen itt mindig azok a lehetőségek tűnnek fel, amelyek az adott működési helyzetben értelmezettek. Pl. szám tárolása/visza, vagy hív/kilép vagy megtart/változtat. Mindkét cég megoldása jónak bizonyult. Az Ericsson jóval később, akkor már Sony Ericsson néven, gyakorlatilag változatlan gombokkal még 2002-ben is készített telefont, (T100) ami nem a cég maradiságát, hanem az annak idején kitűnően kitalált kezelést jelzi.
A Nokia továbfejlesztette megoldását, elhagyta az ABC gombot és a két softkey-t az alsó kategóriában egyre cserélte (3110, majd 5110), sőt itt még az eddig létszükségletűnek tartott hívásindító és megszakító gombokat is lehagyta. Az egy softkey-jel rendelkező Nokia telefonok kezelőfelülete még ma is legegyszerűbb, leglogikusabb kialakítás. Itt értük el a gombok számának minimálpontját. Négy funkciógombál kevesebbel nem is igazán lehet használható telefont építeni. A változás másik fontos eredménye, hogy végképp eltűntek a tizennégy szegmenses és egysoros kijelzők, helyükre pontmátrixos minimum kettő, de sok esetben három vagy négysoros képernyők, kerültek. Ezeken már jól megjeleníthetők a menük is.
Görgők, tárcsák, érintőképernyők
Amíg a GSM készülékek viszonylag egyszerűek voltak, elegendő is volt az ismertetett 4-5 gombos kezelés, de a funkciók szaporodásával ismét növekvésnek indult a gombok száma. Az egyszerűsödés után a legtöbb gyártó már rendre használható, áttekinthető gombelrendezésű készülékeket épített. Persze egy-egy gyakori funkció elérésére (pl. telefonkönyv, hangerő, hangjegyzet) továbbra is találunk dedikált gombokat, de ezek az alapvető menükezelést vagy általános kezelést nem befolyásolták, mindössze megkönnyítették az egyébként is sokat használt szolgáltatások elérését. Megjelentek előbb a négyirányú ''navigáviós'' gombok, majd a joystickok, amelyekkel hirtelen nagyon egyszerűvé vált a többszintű menükben való barangolás. Az egyik úttörő navi-gombos készülék a Panasonic G450 volt.
Balra a sony Jog-dial megoldása a J5 készüléken és a Nokia 7110, amelyen elöl, a képernyő alatt található a görgő.
Jobbra az Alcatel One Touch Com, az egyik első kommunilátor, amely 1998-as mejelenésével némileg megelőzte korát, mellette az Ericsson R380, amelynek lehajtható billentyűtete később a Sony Ericsson P800-nál köszön majd vissza.
A képernyőn megjelenítendő információmennyiség növekedésével egyre fontosabbá vált, hogy a felhasználó gyorsan és hatékonyan barangolhasson pl. a telefonkönyv-bejegyzések vagy kicsivel később az e-mail-ek és a WAP oldalak között. Elsőként a Sony lépett, az 1997-ben bejelentett Z1 készülékét végtelenített tárcsával látta el, amelynek segítségével egyetlen mozdulattal akár 5-6 sort lehetett görgetni a képernyőn. (A cég egyébként számos más szórakoztatóelektronikai eszközébe is beépítette a Jog-dial névre hallgató forgatógombot.) A megoldás annak ellenére nem terjedt el, hogy a Sony később az alsó kategóriába is lehozta ezt a megoldást (CMD-J5 és J6, 2000. ill. 2001.), és a Nokia is előállt egy görgős modellel, a WAP böngészésre is alkalmas 7110-el. Vélhetően a drága és helyigényes mechanikai alkatrész tartotta vissza a már készülékzsugorítási lázban égő gyártókat. A Jog-dial egyébként majd a Sony Ericsson kommunikátorokban (P800, P900 sorozat) köszön vissza, és mai napig tartja magát a felhasználók igen nagy örömére.
A Nokia kommunikátor megoldásában kettényitható felépítést alkalmaztak. Belül teljes billentyűzet és képernyő, kívül egy hagyományos telefon felület található.
A PDA-k megjelenésével, a mobilos adatátvitel gyorsulásával, valamint az internet és az e-mail gyors terjedésével szükségszerű volt, hogy előbb utóbb valaki érintőképernyős, PDA-funkciókkal felruházott mobiltelefont készít. Az első ilyen készülék (tudomásom szerint) Az Alcatel One Touch Com volt 1998-ban, majd jött 2000-ben az Ericsson R380. Sokáig úgy nézett ki, hogy az érintőképernyős kezelés és a Nokia által a 9000-es kommunikátor óta favorizált QWERTY billentyűzetes szétnyitható kialakítás csatájából ez utóbbi kerül ki győztesen. A már említett Sony Ericsson P800 és számos népszerű utódja azt jelzi viszont, hogy van létjogosultsága a megoldásnak. Annál is inkább, mert az utóbbi néhány évben megjelentek a GSM modullal ellátható PDA-k, majd a beépített telefonnal rendelkező modellek is, amelyek hagyományosan érintőképernyős felépítésűek.
Így foglalható össze röviden a mobiltelefonoknál alkalmazott kezelőfelületek fejlődése. A kezdeti funkciógombok és dedikált billentyűk szerepét folyamatosan átvették a menüstruktúrák. A kezelés bonyolultsága fokozatosan áttevődött a menükre, így ma már nem a gombok nagy száma és a fejbentartandó kezelési és nyomkodási sorrendek, hanem a menük mélyén rejtőző beállítások megtalálása jelenthet nehézséget.
Az, hogy ma melyik a legjobban kezelhető telefon, vagy melyik az a cég, amely
az ergonómia terén is figyel a felhasználók igényeire, már nehezebb kérdés...
Oldmobil
Kapcsolódó weboldalak
Mobiltelefongyűjtemény: [link]
Oldmobil oldala
Hirdetés
Percről percre
ph A hűvös estékbe egy izmos notebook és különféle komponensek, illetve perifériák igyekeznek egy kis jókedvet csempészni.
Állásajánlatok
Cég: PCMENTOR SZERVIZ KFT.
Város: Budapest
Marvel Rivals - Középpontban Moon Knight
gp Folytatódik a karakterbemutatók sorozata, a legújabb részben Marc és alteregói bukkannak fel.
Konzolokra tart a SPRAWL című retró FPS
gp A premier még ebben a hónapban várható, pontosabb dátumot később kapunk.
Csak jövő tavasszal jelenik meg az inZOI, a Krafton életszimulátora
gp Bár sokan idei premierben reménykedtek, a készítők arra jutottak hogy több időre van szükségük a kiadáshoz.
New Arc Line - Megjelenési dátumot kapott a korai kiadás
gp Az early access változat elsőként csak PC-re lesz elérhető a hónap végétől.
Úgy tűnik, hogy elkészült a S.T.A.L.K.E.R. 2 Heart of Chornobyl
gp A készítők a minap bejelentették, hogy aranylemezre került a játék, így elviekben nincs akadálya a premiernek.
Elülsőtápos E-ATX toronyházakkal jelentkezett a Geometric Future
ph A gyártó üdvöskéi üveg és mesh előlappal egyaránt begyűjthetők, ráadásul több szín közül bökhetünk rá a nekünk tetszőre (van zöld is).
Bemutatkozott a Gamdias félkörpanorámás Atlas házcsaládja
ph A friss széria három modellel indít, amikből egy jó "lopakodó" deszkákhoz, míg két társának I/O részlegén apró megjelenítő telepedett meg.
- Fujifilm X
- Milyen routert?
- Anglia - élmények, tapasztalatok
- World of Warships
- Epic Games
- VR topik (Oculus Rift, stb.)
- Megjelent a Silent Hill 2 Remake
- Vezeték nélküli fülhallgatók
- CURVE - "All your cards in one." Minden bankkártyád egyben.
- AMD Ryzen 9 / 7 / 5 7***(X) "Zen 4" (AM5)
- További aktív témák...