Az előbb hallottam, hogy valami cirkuszt vagy hüllőbemutatót vagy mit hirdetnek megint. Kocsiból hangosbemondóval, recseg mint az állat. Nem tudom, rajtam kívül feltűnt-e valakinek, de mintha mindig ugyanaz a szétdohányzott hangú öregember mondja be a műsort. Gyerekkorom óta ismerős. Minden városban, szenzáció, csak nálunk, satöbbi. Néha úgy érzem, olyan ez a hang, mint amikor egy látszólag fogatlan öregemberrel beszélgetünk. Aztán egyszer csak feltűnik egy fog. Az agyrém az, hogy minden mondatnál máshol bukkan fel, így a helye behatárolhatatlan. Kicsit ijesztő. Namost ugyanígy van ez a hang is. Mindig felbukkan valahol, az ország különböző pontjain és mindig ugyanaz. Mintha csak egyetlen cirkusz lenne, ami járja az egész országot. Vagy az öregnek piszok sok a dolga, mert mindegyik őt viszi bemondani, nem tudom...

Már kezdtem azt hinni, hogy az idei nyár egy szép keddi napra esik majd, de végre kisütött a nap. Ezzel együtt megjelentek az önjelölt divatdiktátorok is. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem nagyon böki a szememet a koccanásig felhúzott balfasznadrág a róbertgidás szandál-zoknival. Hogy ez errefelé miért olyan népszerű, nem értem. Lehet, hogy csak én szúrom ki folyton, de már kezdem azt hinni, hogy ezek üldöznek. Valaki mondja már meg, miért érzik úgy emberek, hogy egy nadrágnak hónalj alatt kell végződnie? Mi ez, ha nem vizuális környezetszennyezés?! Én büntetném az ilyet. Monnyonle.

Az utóbbi néhány napban többen is hívtak, hogy mit tudok, mi is történik most Kingstonban, mert azon kívül, hogy lövöldöznek valami drogbáró miatt, senki nem érti a helyzetet. Mivel nem vagyok kint, az én információim is csak ott élők elmondásain alapulnak, de megpróbálom összefoglalni, amit tudni lehet.
Hosszú lesz, kaját (banánchips és gyümölcslé) készítsen be aki nekikezd, én szóltam. :)

Röviden: adott egy Christopher „Dudus” Coke nevű ember, akit az USA drog- és fegyverkereskedelemmel vádol. Állítólag New York drogpiaca az ő kezében van, ezen kívül Kanadában és az Egyesült Királyságban is komoly érdekeltségei vannak. A stafétát még apjától vette át 1992-ben, aki rejtélyes körülmények között halálozott el a börtönben, miközben hasonló ügyletek miatt várta a kiadatását az Egyesült Államoknak.
Dudus kiadatási kérelmének ügye sem volt egyszerű: a miniszterelnök, Bruce Golding is közbenjárt azért, hogy ezt sikerüljön meghiúsítani. Miután ez kiderült, először tagadott, de aztán bocsánatot kért. Mindez miért történt? Coke a választások idején komoly pénzekkel támogatta a jelenleg kormányzó JLP-t. Amikor kormányra kerültek, ezt úgy hálálták meg, hogy nagy összegű szerződéseket kötöttek Coke cége(i)vel. Miután a fentiek kiderültek, kiadatási kérelmet a jamaikai kormány elfogadta, Golding aláírta és elmentek letartóztatni emberünket. Igen ám, de Tivoli Gardens, Kingston egyik szegénynegyedének lakói a védelmükbe vették, mondván, hogy többet kaptak tőle, mint a kormánytól. Ezzel nagyon nem is lehet vitatkozni, mert tény, hogy segíti a szegényeket. Hol kajával, tankönyvekkel, iskolai egyenruhával, hol pénzzel, ahogy sikerül. Egyszerre rettegnek tőle és imádják, sokan mint jamaikai Robin Hoodot emlegetik. Persze ebbe a hatóságok nem nyugodtak bele, küldtek kétezer rendőrt meg katonát, akiknek az a dolguk, hogy kézre kerítsék Dudust, élve vagy halva. A politikusoknak valószínűleg az utóbbi lenne megnyugtatóbb, mert egyes források már pedzegették, hogy ha Coke-ot kiadják az USÁ-nak, több vezetőnek is fájhat a feje, mert nem marad csendben. Coke a Shower Posse banda vezetője, amit a hetvenes években a JLP szárnyai alatt hoztak létre, így nem meglepő, hogy sokat tud bizonyos politikusokról.

A történet nem most kezdődött. Április közepén kimentünk lenyírni a füvet a hétvégi háznál. Megtörtént, kicsit pörögtünk a kutyákkal, aztán irány haza. Aki járt már arra, tudja, milyen ramaty az út. Teli van kátyúkkal, amiket csak úgy lehet kikerülni, hogy belemegyünk egy másikba. Hát, sikerült is, mivel a szembejövő sávban jött egy teherautó, és mivel elég keskeny az út, lehúzódtam, nem jó az erősebbel baszakodni. Döccent egy nagyot a kocsi, elég durva volt, félreálltam, megnéztük a kereket. Lett rajta egy helyes kis hupli, ami azt jelenti, hogy szálszakadás. Már az nem volt kis teljesítmény, hogy valakit délután négykor elérjek a biztosítónál. Ők azt mondták, hogy ez nem az ő asztaluk, hívjam az út kezelőjét. Na de az ki? OK, kiderítettük. Ott a portás veszi fel, csak háromig dolgoznak az irodában, nem tudja, mi a teendő, telefonáljak reggel. Mondom, akkor ezzel ugye nem azt akarja nekem mondani, hogy aludjunk a kocsiban, ugye? Nem tudja, de várjak, megkérdezi, mi van ilyenkor. Valaki a háttérből javasolja, hogy hívjam ki a rendőröket. OK. Ki is jöttek, megnézték. Első kérdés: az út állapotára figyelmeztető tábla volt? Nem, de azért nézzük meg a biztonság kedvéért. Nincs, kérdés kipipálva. Majd csak olyan száz méterrel később lesz, a kanyar után. Következő kérdés: akkor ezekből a kátyúkból melyik is volt a hibás? Fényképezzük le az utat, abból látszik, hogy nem lehet úgy menni, hogy ne menjen bele valamelyikbe az ember. Fotóztak ők is, mi is. Nagyon korrekt, segítőkész rendőrök voltak, ilyen hozzáállást várna az ember az összestől.
Másnap reggel a jegyzőkönyvvel és a saját készítésű képekkel irány a Közútkezelő. Mindent lefénymásoltak, kárbejelentő kitölt, 48 órán belül biztosító szemléz, nekik visszaküldi és kártérítenek. Rendben. Biztosítós ember kijött, szemlézett, elköszönt. Eltelt majdnem négy hét, ma megérkezett a határozat. Nem fizetnek, mert figyelmen kívül hagytam a táblát, ami jelzi a rossz útburkolatot. Telefon az ügyintézőnek, aki közli, hogy hja igen, kiment a műszaki csoport, ott a tábla, ez van. Mondom nem hiszem el. Menjek csak ki, ott az a tábla, higgyem csak el. A határozat megtámadható, polgári peres úton, viszhall. Kimentem, tényleg ott van a negyvenes és az úthibákat jelző tábla is, a Kunsziget végét jelző alatt. Na, ott tört ki belőlem a hangos istenbaszozás. A kérdésem már csak annyi, hogy akkor hogy a bánatba kerülhetett be a rendőrségi jegyzőkönyvbe ennek az ellenkezője, miután a rendőrök direkt visszamentek és megnézték? Most vagy rövidlátók, vagy tényleg nem tudom, mit gondoljak. Plusz ahonnét kikanyarodtam, nem is láthattam, mert visszafelé nem érvényes.
Azt, hogy ilyenkor mit lehet tenni, még át kell gondolni. Ha lesz fejlemény, megírom...

Tegnap este volt itt valami énekezés, gondolom diákok szerenádoztak egy tanárnak. (Nem nekem, én nem gyerekeket tanítok. )
Emlékszem, hogy tizenkét éve mi is mentünk, csak éppen – kb. három emberen kívül - nem tudtuk a dalokat. Foglalkoztunk is mi a próbákkal, sokkal fontosabb dolgunk volt. A harmadik-negyedik tanárnál már nagyjából tudtuk (a dalok sorrendjét). A magyar- némettanárt nem különösebben szerettük; ő sem a gyerekeket, mert már belefásult, saját gyereke sem volt. Én meg pláne idegállapotba tudtam hozni egy pillanat alatt, mert nem szerette a nagypofájú, hülyeségben hangadókat. (Pár éve kollégák lettünk egy nyelviskolában, akkor mindenkinek mesélte, hogy „Ez a Niya, ilyen kibaszott (így!!!) diákom nem volt még egy. Nem lehetett tőle április elsején dolgozatot íratni, mert körberöhögött, aztán már az egész osztály röhögött, harminc embernek meg nem adhatok elégtelent, mert engem hurcolnak meg!” Ez tényleg így történt, neki meg felment a vérnyomása az egekbe, kirohant a teremből és lett egy lyukas óránk. Ezt már nem mesélte hozzá. ) Na szóval odaértünk a nénihez és nekiálltunk énekezni valami szépet. Ő odajött az ablakhoz – talán a másodikon lakott – gyertyával, hálóingben. Még valami sapka is rémlik, de a mérget nem venném be. Mint valami kísértet. Ráadásul a szemüvegén visszatükröződtek az utcai lámpák (vagy a Hold?) és még szépen villogott is. A döbbenettől mindenki elhallgatott, én meg mondom mentsük amit lehet, rákezdtem a Mennyből az angyalra, tudom belőle az első három sort. Na azt kellett volna látni, ahogy mindenki nekiáll röhögni, aztán rémülten próbálnak elhallgattatni. Nem voltam részeg, akkor sem ittam semmit, mert nem szeretem az alkoholt. Ezek a szerencsétlenek megijedtek, hogy lilára szivat majd minket az öregasszony érettségin. Fel nem mentünk, ezt már korábban kikötötte, mert „nem szereti a tömeget”. Na, a lényeg az, hogy nem lett baj a magánakcióból, mert tökéletesen félreértette a dolgot: azt hitte, hogy tényleg olyan angyali volt. Meg is hagytuk ebben a hitében, évekkel később is emlegette.
Másnap a ballagáson még mindig nem tudtuk rendesen a dalokat, de senki nem törődött ezzel, mert sok hangunk nem maradt és alig lehetett felismerni, mit éneklünk éppen. Volt valami okoska, aki hátraszólt a mögötte vonulóra, hogy „Te hülye, az nem is úgy van!” Ez is ott figyel a videón...

Alig vártam már, hogy legyen nyúlünnep, mert most már hivatalosan is tavasz van, talán nem kell Michelin-figurának öltözni novemberig. Ilyenkor még az eső sem tud kiborítani.
Fenntartásaim azért vannak a tündérmesét illetően, de összességében nincs bajom a húsvéttal. A locsolkodás sem zavar, egészen addig, amíg nem rajtam akarják elkövetni. Még gimiben, amikor jártam gyógymatekra (nem igazán mentek a reál tárgyak), a drága tanáromnak volt heppje a műanyagflakonos Tapsifüles kölnivel riogatás. Ezt tudva, beteget jelentettem a tavaszi szünet utáni első órára; gondoltam, elfelejti, hogy engem nem locsolt meg és megúszom. Hát nem. Többen voltunk ott egyszerre és amikor mindenki megkapta a feladatát, emberünk eltűnt, majd két perc múlva visszajött. Én éppen nem figyeltem, mert akkor értettem meg a másodfokú egyenleteket és nagyon lelkesen oldottam meg a feladatokat. Arra eszméltem, hogy folyik le a fejemen valami rettenet büdös pacsuli: „Niya, nehogy elhervadjá’, bazmeg.” – így a tanárbácsi. Hát, mondtam szépeket, nagyjából két percig biztos lehetne sípolni. Akkoriban többnyire cornrow-t hordtam (azóta is gyakran, mert a fésű nagy ellenség gyerekkorom óta), amiből többszöri hajmosás után sem jött ki a szag, így kénytelen voltam szétbombázni és újrafonatni, de még sokáig úgy éreztem, hogy üldöz a Tesco Gazdaságos kökörcsinszag. Voltam már olyan helyen, ahol lehetett választani, hogy kútvíz vagy a (tizenöt éve halott nagyi éjjeliszekrényében lelt) Krasznaja Moszkva. Hát inkább ezerszer a vizespóló-verseny, mint egyszer a fújkálás.
Emlékszem, az első BMX-emet is húsvétra kaptam, valamivel több, mint négyéves voltam akkor. 84-ben ez elég nagy szó volt, a mai napig nem tudom, Apám honnét szippantotta a bringát. Azt ösztönösen éreztem, hogy a támasztókerék nagyon gáz, ezért addig cirkuszoztam, míg levették. Én azzal nem égetem magam. Persze a fő ok az volt, hogy az akkor tetszős fiú biciklijén sem volt. Arról persze nagyvonalúan megfeledkeztem, hogy ő jó három évvel idősebb, így legalább annyi előnye is van a támasztókerék nélküli biciklizést illetően. Na, játszótérre le, fél szemmel figyelés, hogy a srác lát-e, aztán mikor meggyőződtem róla, hogy igen, indulás. Nagy lendülettel, tökéletes, egyenes vonalban közlekedtem bele a környék egyetlen rózsabokráb. Valamelyik gyerek nagyanyja – talán pont az, aki akkor is ott volt, amikor fejjel zuhantam ki a hintából pár hónappal korábban – nagyon jujjogott, amikor meglátott szétkarmolva. Mint aki APEH-ellenőrt lát. Anyám csak legyintett, megszokta az ilyet. (Meg a baleseti is a szomszédban volt.) Utána egy darabig nem vittek emberek közé, mert még a végén azt hiszik, hogy ez a szerencsétlen gyerek valami családi dráma áldozata, aztán lehet magyarázkodni. Természetesen ez még nem elég, mert esés után odamentem a sráchoz és csípőre tett kézzel közöltem vele, hogy ez most miattad történt, úgyhogy légyszi gyere és segíts kiszabadítani a bringát a susnyásból, jó?
Azóta is esek-kelek, de már megszoktam. A környezetem is. Nem baj, mert tökéletes kalácsot tudok sütni, úgyhogy a balfaszozás nem ér.

"Majdnem bezártam az egész helyet 10 perccel korábban, bazzzzz! Ez is miattad van - jóvan na, az óra sem ment jól." – hívott az infós barátném nagyon röhögve, nem sokkal azután, hogy eljöttünk Anyuval. Még figyelmeztettem is, hogy küldjön haza mindenkit előbb, erre komolyan vette jól, aztán meg keltette nekem a pánikot. Nem csoda, hogy szét van esve, ma született meg egy gyerekkori barátnőnk kislánya, ilyenkor ez természetes. EufóLia, vagy hogy mondják. (E örö, e bódottá (...), udanúd terettüt, mintha fijjú lett vóna. ) Anyámat próbáltam meggyőzni, hogy nem macit kellene venni, mert megfelelően kiválasztott LEGO-val is nagyjából ugyanakkor kezd el játszani, mint a plüssökkel, de nettó fél óra sakkozás volt, hogy akkor melyik medve a megfelelő. Persze csak miután a bababoltban már ugyanennyi időt eltöltöttünk, szigorúan a tudományosság jegyében, két sarokkal odébb. Nem kaptam agyf@*zt közben, csak majdnem. Durva, hogy milyen horror babajátékok vannak – kezdve a kiszeltündés szemöldökű Micimackóval, a jujlila bohóc-szamár hibriden keresztül a baltásgyilkososan vigyorgó lencsibabáig. (Aztán még csodálkozunk, hogy milyen zombi gyerekek nőnek mostanság.) A hangszervásárlás ebben az esetben kizárva, mert szeretjük az anyukát. Titokban persze tudom, hogy miről álmodik a pici lány, de még nem tudja megmondani. Kis pink-fehér Superstarja már van kb. négy hónapja - pont jó lesz mire járni tanul - csak egészen a mai napig azon stresszeltem, hogy tényleg lány legyen, ahogy megjósolták, különben lehet bármilyen tündér a kiccipő, a pink nem kimondottan fiús, viszont határozottan lányos.
Holnap reggel megyünk bemutatkozni a kisasszonynak, remélem, nem fog behisztizni, hogy plüssmacit kapott Kratos figura helyett…

Végre elmúlt az összes ünnep, már kezdek örülni, erre ma reggel kutyalegeltetés közben majdnem úgy jártam egy ablakból kidobott fenyőfával, mint szegény Szabó Rozália a villámmal. Kb. 5 centire mellettem landolt, szóval három dolog lehetséges:
1. hihetetlen gyakorlata van valakinek alig használt karácsonyfával célbadobásban
2. pont nincs és elnézte a rajzot - jövőre lesz egy újabb dobása
3. tényleg van rajtam valami áldásféle ami eltéríti az alacsonyan szálló fenyőket.

Aztán eszembe jutott egy tegnapi beszélgetés:
- Ettike, gokart mennyire érdekel?
- Hát… Nem igazán.
- Inkább motor még mindig?
- Mostanában az sem, már nincs meg.
- Jobb is. Te képes vagy motor és minden egyéb nélkül, egy helyben állva is elesni. Vagy akár ülve is.
- Köszi b+.

Ja és még mindig nem sikerült megfejteni, mit szeretnek a kutyák a hóban :

Ha van a családban egy kevésbé szeretetreméltó kisgyerek, akkor az ajándékozással elejét lehet venni a jövőbeni gyakori vigyázásnak. Mármint rá. Ha fiú, akkor vegyünk neki nyuszis/cicás/hercegnős pizsamát, vagy bármi olyan játékot, amivel nem lehet kilőni/kiszúrni senki szemét, nem villog és szirénázik. Vagy igen, csak az elemet felejtsük el, persze mindezt kenjük a kisjézusra és kellően hiteles sajnálkozással adjuk elő. Ha lány, akkor pókemberes ágyneműt vagy sheriffkészletet. Sokáig emlékezni fog rá, hogy nekünk milyen kedvestelen jézuskánk van és nem akar jönni.

Ha valamelyik felmenőjével nem vagyunk kibékülve, vásároljunk hangszert. Szabály: lehetőleg minél hangosabbat vagy idegesítő hangút. Szájharmonika, xilofon, dob, esetleg trombitatuti nyerő . A biztos hatás elérése érdekében legjobb az összes egyszerre, mert ugye nem tudhatjuk előre, hogy a ded miben mutat majd olyan kiemelkedő tehetséget, amit érdemes a jövőben kamatoztatni. Természetesen fontos a pozitív megerősítés, bíztassuk a minél sűrűbb és intenzívebb gyakorlásra, mert csak úgy derülhet ki a dolog.