Egy gyerekkori barátnőm a szomszédban leledző bevásárlóközpontban dolgoz az infopultban. Biztos teli lehet az összes mamusza a sok néppel, főleg így karácsony környékén. Több ember, több hülye.
Tegnap kicsit behavazódtunk, mondom ne kalimpáljon már nekem nyári gumikkal, busszal pláne ne a mínusz negyvenkilenc fokban, beviszem, este meg hazadobom. A baj csak az, hogy mindig eszembe jut pár dolog, amit be lehetne mondani elköszönés előtt/helyett/után a kiabálósba. Sosem enged a mikrofon közelébe, pedig nem mondanék semmi csúnyát, csak olyanokat, hogy a válság miatt elmarad a karácsony, a sok összevásárolt szemetet nem áll módunkban visszavenni. Mindenki menjen békével haza, holnap pedig ne is jöjjön egyáltalán. Ámen. Elképzelem, milyen okosan néznének a emberek, főleg, hogy pont akkor zár az összes üzlet. Ezeket a gondolatokat általában sms-ben szoktam közölni, mert már le vagyok tiltva a zárásra odamenésről: állítólag olyankor mindig elcseszi a kötelező szöveget és beleröhög a közepébe. Legutóbb is a „Nyany b+, fordulj el, így nem tudom mondani!” után én elfordultam ugyan, de a vállam rázkódott a röhögéstől, ami látszott és nem volt rá túl jó hatással.
Kb. 3 hete az volt a baj, hogy egy ronda, szarkafészek hajú nő dedikált, amit be kellett mondani, én meg – mivel a lehetőség adott volt, mert mesefigurás díszlet van – megkérdeztem, hogy „Ugye a mézeskalács házikóban?” Nem volt ebben a kérdésben semmi gonoszság, csak gyermeki naivitás, én olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. 30 percenként kellett bemondani, átlag 5x sikerült belebakizni ezután.
Szóval tegnap jó kislány módjára a kocsiban vártam fent az irodáknál, nehogy az én lelkemen száradjon az ünnepi hangulat… Szerdán azért lehet, hogy beugrom zárásra…

A héten beszéltem egyik barátnőmmel, pénteken jön hozzám Győrbe kutyástól, aztán szombaton a három ebzettel kiközlekedünk Bécsbe jól. Atom jó a Kinderpunsch a vásárban, meg amúgy is kellene pár dolog, ami itthon nincs (leginkább édesség). Talán kevesebb a kretén is, mint itt.
Az engem rendszeresen megtaláló hülyékről annyit, hogy tavaly pár nappal karácsony előtt volt egy sakál részeg mikulás a Baross úton. Valószínűleg a forraltborosok itatták szorgalmasan, mert szerencsétlennek elég masszív szeszszaga volt. Szórta a szaloncukkert mint az állat, és naná, hogy hozzám jött oda cimbizni. Nagyon kellemetlen, hogy a nagy tömegben azért mégsem lehet felrúgni, de szép szóval sikerült ráállítani a Betlehem felé vezető útra. Eleve hiba volt arrafelé menni, mert ahogy Dzsínó mondja „minden jó, csak sok köcsög van”. Itthon legalábbis, rettenet parittyamód viselkednek a népek amikor ilyen vásárosdi van. Én bajom, miért lakom a Belvárosban?!
Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok (mindig) antiszociális. A karácsonnyal sem az a gondom, hogy egy következetlenül összetákolt tündérmese az alapja – ugyanez a szitu a húsvéttal is -, hanem az, hogy kihozza a bunkóparasztállatot az emberekből. Az alapprobléma az, hogy sok hét rohanás, aztán négy hét megőrülés (szabály, hogy november közepén mindenki észbe kap, hogy még ez kell, meg az és férjen bele karácsonyig) után három napig össze vannak zárva a családjukkal. Közhely, de kin vezetik le a sok hülye okozta stresszt? Naná, hogy azokon, akiket a legjobban szeretnek. Természetesen azért, mert hogy néz az ki, hogy az ember visszaküldi a főnökét vagy a kollegáját az anyjába/apjába amikor az ragaszkodik a hülyeségéhez. (Nem kellene a látszattal törődni, kevesebb lenne az infarktus, ebben biztos vagyok.)
Na szóval, egymás agyára menés otthon. A vita legkésőbb 24-én délben tör ki, de van, ahol már 23-án megy az ordibálás. A leggyakoribb okok a következők: miért akkora fát kellett venni, ami
• nem fér bele a talpba
• belefér, de ferdén áll
• belefér, ferdén áll, és amikor a díszítés végén felkerülne a csúcsdísz, nem fér el a plafontól.
Pár évvel ezelőtt egy ismerősnél valamiért fura volt a fa, nem igazán értettem elsőre, de nem akartam nagyon bunkó lenni és megkérdezni, hogy mi a baj vele. Aztán rájöttem: a tetejéből vágtak le, mert már nem akarták újrafaragni az egészet, a plafont meg csak nem lehet azért a hülye csúcsdíszért kilyukasztani. Röhögtem jókat, hogy na, nálam ilyen biztos nem lesz, egyrészt, mert nem fogok azért meghalasztani egy fenyőfát, hogy három napig villogjon nekem a nappaliban, aztán kivigyem a szemétbe – a cserepes fa ugyanúgy meghal, ha bekerül a lakásba, mint a vágott, az csak önnyugtatás, hogy nem – másrészt meg nekem ritkábban alvással, gyakrabban munkával telik a szent ünnep. Harmadszor meg, a legfőbb ok persze az, hogy nem is hiszek benne(, hogy van olyan család, ahol a képeslapokon kívánt békés/áldott karácsony, mint olyan létezik).
Nem értem ezt a hitelre LCD-tévét vásárlásos/nyaralásos dolgot sem. Nem akarok senki zsebében kotorászni, de ha évközben valaki nem tudja rá összerakni a pénzt, mi a biztosíték arra, hogy a törlesztőrészleteket tudja fizetni januártól? Aztán ott van a százfélét főzés, bejglimérgezés kérdésköre is, hogy minek. Karácsonykor sem tud az ember többet enni, mint máskor. Korábban írtam már az ünnepek előtti eszetlenül vásárlásról, nem akarom magam ismételni.
A kötelező rokonlátogatás/vendégül látás (na jó, kelletlenül kerülgetés, pofavágás, beszólogatás ) megint csak csücskös dolog, hiszen ha nem keresem valaki társaságát egész évben, nem feltétlenül vagyok arról meggyőződve, hogy pont karácsonykor sikerülne egymásra hangolódni.
Akkor mi marad? A tévé biztos nem, minden évben kötelezően lenyomják a Télapu mind a negyvenhárom részét, aztán a Reszkessetek betörők! sem maradhat ki, ugye, kicsit hallelujáznak, megy az erőltetetten mosolygás. Nagyon várom, hogy egyszer legyen már töke valamelyik csatornának és adják le a Brian életét vagy a Badder Santát (nem ugrik be a magyar címe, zseniális film). Lenne még pár ilyen ötletem… Például a november eleje óta mindenhol hallható karácsonyi érfelvágós szar egyenzenéket kicsit fel lehetne tupírozni. Nem azt mondom, hogy Jacob Miller vagy Yellowman - pláne - karácsonyi albuma szóljon minden bevásárlóközpontban, mert rajtam és néhány elvarázsolt (na jó, elb*szott) haveromon kívül mindenki sikítva menekülne. Végülis nem lenne ellenemre, szerintem röhögnék egy egészségeset ha meghallanám valamelyiket, esetleg Snoop Doggtól a Santa Claus Goes Straight To The Ghetto-t. Sajnos erre elég kicsi az esély. Kábé akkora, mint arra, hogy az igazi jézuskát kapjuk rajta az ajándékcsempészésen.

Ez történik, amikor az ember szkájpon beszélget, közben valamit le kell gyorsan írni és a kutya (Linzer) belenéz a kamerába, amit aztán sikerül rögzíteni a másik oldalon.

A másik majomparádé (Arwen) meg ilyen pofákat vág játék közben.

Biztos azért nőtt ilyen zsiványforma fejük, hogy ne lehessen rájuk haragudni, bármilyen mocskosságokat is követnek el néha...

Válság van, a szegénység b@..za a nyomorúságot, ezen rugózik mindenki. Rínak, hogy nincs pénz, csak épp az ellenkezőjét látom nap, mint nap. Egynapos ünnep előtt fullon volt az összes bolt – mert mi van, ha utána nem nyit ki és nem lehet kapni zoknit meg plazmatévét –, mozdulni sem lehetett csütörtökön az Árkádban. Minden bevásárlókocsi tele, hátha kitör közben a harmadik világháború, spájzolni kell. A parkolóban szó szerint hisztéria ment a helyekért, kész. Ünnep után, ma megint. De jó, újra kinyitottak, jéééé, megint van minden, zokni, plazmatévé, kaja… Halleluja. Senki nem néz semerre, simán fellökik az embert, nem értem, minek ez a megőrülősdi.

Eddig sem voltam az a szüttyögős, egyik boltból ki, másikba be típus, csak célirányosan, ami kell, aztán jóidő. Mindig attól rettegek, hogy Anyámra ilyenkor jön rá a shoppingolhatnék, mert vele kész kalandtúra a dolog, míg én max félóra alatt képes vagyok - nő létemre - cipőt meg ruhát venni, további tíz perc alatt meg lebonyolítom a nagybevásárlást. Ha nekem zöld-sárga-piros csíkos zokni kell (van, de ha mégis elveszne), akkor nem nézem meg a kék pöttyöset. Nem ám múzeumozni fél hétvégéket a semmiért. Pedig sokaknak ez a hétvégi program, egész napokat képesek azzal eltölteni, hogy üzletről üzletre mászkálnak. Nyáron meg van légkondi, azért. A karácsonyi idegbaj külön szórakoztató, már alig várom, tényleg. Minden elismerésem a kereskedőké, nem lenne cérnám ezekhez a rohamokhoz. Biztos születni kell erre, nem tudom.

Jó két hete szakadunk a barátaimmal ezen a kislányon - itt is ő van -, nem gyenge amit alakít (na meg amiket mond). Nem szoktak nagyon lenyűgözni a gyerekek, de ez a leányzó egy igazi "likkle fyah mumma". Utána kell néznem, hogy a TV Shopban árulnak-e ilyen kölköt, mert ha igen, azonnal kell egy itthonra.

„Kivágódott az ajtó, és az ajtókeretben ott állt Francin, begyűrte a nyakkendőjét, széttárta karját, és letérdelt, kétrét görnyedt Jožin bácsi előtt, aztán előttem, és azt mondta
– Mit üvöltöztök itt, mint két kozák őrmester? Jožka, mért óbégatsz úgy? – és beletenyerelt a nyitott csirizesdobozba.
– Nem én voltam – hebegte Pepin.
– Hát ki? Talán én? – mutatott magára mindkét kezével Francin.
– Valaki itten, bennem – mondta Pepin bácsi, és az ujját fonogatta egymásba zavarában.”

- Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio -

Van egy mondás, miszerint ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Namost ezt vagy nem ismeri mindenki, vagy vannak olyanok, akik dafke meg akarják mutatni, hogy hát dehogynem. Legyen szó akár arról, hogy addig tekerészi a csavart, míg eltörik (mint Apám), vagy erőlteti a gyerek zenei képzését. Míg az előbbi szinte ártalmatlan és legfeljebb röhög rajta egy jót az ember, addig az utóbbi meglehetősen kellemetlen bír lenni. Pláne ha a kedves szülő talál egy kellően motivált, fiatal zenetanárt, akinek meggyőződése, hogy a szarból is képes várat építeni. Nem az elszántsággal van nekem bajom, dehogyis. Csak amikor egyértelműen látszik azon a kölkön, hogy érzéke egy csepp sincs a muzsikához, miért nem lehet diszkréten eltanácsolni? Vagy apuka-anyuka erőlteti a csemetét, mint részeg asszonyt az árok? Esetleg van külön zeneiskola nehéz eseteknek? Napok óta ezen agyalok, mert a szomszéd házban működik egy, amiről kezdem azt hinni, a hendikepes ifjakra szakosodott. Nem, nem elég, hogy egy utcával odébb van ezer éve jól működő, meg itt is, kicsit lejjebb. Kell még egy. Állítólag volt itt valami aláírósdi, belement mindenki – csak én lehettem akkor épp a világ túlsó felén boldogan, mit sem tudva, mi készül itt – most meg aki él és mozog, cirmog miatta. Nyitott ablaknál kell gyakorolni, mert ugye meg kell mutatni a nagyvilágnak, mit (nem) tud az a tanítvány. A baj csak az, hogy a macskák muzikálisabban nyervognak tüzeléskor, mint az a szegény gyerek, aki énekelni tanul. A fuvolából sem sikerült még épkézláb hangot kicsalogatni, pedig naponta hallom, hogy pikulál itt valamelyik, de valahogy nem fejlődik. Időnként be-bevillan egy jelenet a Szaffiból, amikor a malacforma lánygyerek énekel, vagy a Sörgyári capriccióból Pepin bácsi szolmizálása. Eleinte vicces volt, de most már durván nem az. Sajnos nem vagyok az a típus, aki elszámol tízig, ha valami nem tetszik. Nem feltétlen bunkóságból, egyszerűen csak azt gondolom, hogy minek járjunk körbe hatszor egy témát, ha el lehet mondani egyszer is, érthetően. Csak abból általában sértődés van, ha én nekifutok és hirtelen felindulásból, egy levegővel elmondom a bajomat. Na nem azért, mert túl sok indulatszót használok (OK, időnként becsúszik egy bébetűs), hanem azért, mert nem vagyok híve az ilyen „nem-e lehetne-e esetleg-e” kezdetű témáknak. Szóval érthető okokból nem rongyolhatok fel és mondhatom azt a gyereknek, hogy menjen inkább tűzzománc-szakkörre, ott nem kell ilyen-olyan harmóniákkal szenvedni, legrosszabb esetben kuka. Nem az én dolgom. A gyíkért kell mindenkinek művészkednie? Ezekhez képest az A. E. Bizottság pihentető és kellemes, inkább hallgatnám őket egész nap. Pedig elég büntetős, de nem ennyire. Esetleg Bada Dada. Na de messzire kanyarodtam. Mindenesetre az ilyen önmagukat a csekély tehetségű gyereken keresztül megvalósítani akaró apukák-anyukák miatt leszek lassan, de biztosan vegetatív labil.
A másik dolog, ami kikészít, az pont a fentiek ellenkezője, amikor a drágalátos szülő nem akarja a csemete életét egyengetni, magasról tesz rá, hogy mi újság, kampányszerűen jelenik meg fogadóórán. Ehhez sincs sok közöm, mert szerencsére nem gyerekeket tanítok, de a helyzet magáért beszél. Egy nyelviskolának (is) dolgozom, délutánonként tanítok angolt felnőtteknek. Néha kicsit fárasztó, de nagyon szeretem. Az órákat egy általános iskolában tartottuk (most már egy másikban), ahol a portás bácsi nem kicsit volt szeszkredenc és időnként elfelejtett dolgokat. Többek között azt is, hogy nekem órám van az egyik alagsori teremben és nem jó ötlet oda kiírni az egyik tanárnő fogadóóráját. Voltak, akik benyitottak, hopp, bocsánat. Olyanok is voltak, akik bejöttek és elkezdtek kérdezgetni a gyerekükről. Hármat el is küldtem, hogy én nem az vagyok, akire gondolnak, de aztán úgy gondoltam, miért ne? Beszélek én Pistikéről, Juliskáról meg a kis Bélusról. A diákjaim már bújtak a pad alá meg mindenfelé, annyira borultak, de az anyukák csak jöttek. Érthető okokból nem volt nálam a mindentudó füzetem , így nem tudtunk jegyeket egyeztetni, de mindenkit sikerült megnyugtatni, hogy persze, jól halad a gyerek, egy tündér órán, tényleg. Szóval szerintem nem vertek agyon miattam egy kisiskolást sem, nem mondtam nagy hülyeséget. Ha valaki májusban nem tudja, hogy ki tanítja a gyerekét, az megérdemli az ilyet. A mai napig nem tudom, hogy milyen tárgyat tanítottam, vagy hogy miért nem tűnt fel nekik, hogy kik azok az emberek, akik ott ülnek körben a teremben. Persze megértem én, hogy nem szívesen jár valaki fogadóórára – Anyám például rendszeresen kisírt szemekkel jött haza és mindig megfogadta, hogy többet soha nem megy – de nagyon durva, hogy májusig egyáltalán nem fontos valakinek, hogy halad a gyereke.
Nincs gyerekem – egyelőre az ötéves tervben sincs – de azt tudom, hogy nem leszek egyik véglet sem ha majd egyszer úgy döntök, mégis. De ezen még bőven ráérek gondolkodni, addig is gyűjtöm a negatív példákat. Meg a pozitívokat is.

„Forgetting them means letting them die again.” - Elie Wiesel

Régóta tervben volt egy dél-lengyelországi trip, többek között azon okból kifolyólag, hogy – akaratukon kívül - sokan mentek oda a családomból 1944-ben és csak elvétve, néhányan jöttek haza. Közeledve a harminchoz, elég nagylány vagyok, hogy összekapjam magam és egy ezer éve nagyon jó barátommal, aki nem mellesleg történész, tehát nem kicsit vágja a témát, elmentünk Lengyelországba. Oda. Előző este elvittem a kutyákat megőrzésre (már ez is trauma, hiszen folyton velem vannak), de a lehető legjobb helyen nyaraltak két napot. Aztán még sikerült összevesznem az egyik legjobb barátnőmmel is (ég a pofám nagyon, jó, hogy azóta tisztáztuk és innen is nagyon imádlak, Fke, gyerekkorunk óta ismersz, milyen hp - nem, nem laptop - tudok lenni és ennek ellenére nem pofoztál még fel, amikor nem tudom, hányas a fejem és undok vagyok, pedig időnként rám férne..). Reggel – isteni csoda – felébredtem a telefonra, gyors pakolás, indulás 9-kor. Útlezárások ahol csak lehet, de 14:30 körül odaértünk. Nem mondom, hogy könnyű volt végigjárni és látni, szembesülni azzal, ami volt, de jobb így. El tudtam búcsúzni azoktól, akiket nem ismertem ugyan, de bennem élnek mégis. Itt-ott nehéz volt továbbmenni, egy-egy pillanatra lefagytam, de szerencsére volt, aki megfogta a kezem és továbbvitt. Egyedül nem tudtam volna végigjárni. Csináltam százezer fotót, hoztam haza köveket a rámpáról.. Érdekes, furcsa érzés volt a sínek között bóklászva szedni a kődarabokat, vissza-visszanézni és látni, amit filmeken, képeken annyian és annyiszor láttunk már.
Az út Krakkóig meglehetős csendben telt, kellett egy kis idő, hogy a gondolatok rendeződjenek. Életemben először jártam Krakkóban, de tudom, hogy még visszamegyek valamikor. Fél nap nagyon kevés rá. Kazimierz – a zsidónegyed – hihetetlen klassz hely, nyüzsgő éjszakai élettel, szerelem első látásra. Vasárnap még bolhapiacoztunk – retro téma, mint gyerekkorunkban a lengyelpiac, ugyanazokkal az arcokkal, mint akkor – a legjobban a letört fejű fazsiráf tetszett, de nem igazán illene a nappali hangulatához, így lemondtam róla.
Hazafelé Szlovákiában szippantottunk némi fenyőmézet meg házi sajtot egy út melletti árus bácsitól, aztán tűz vissza. Este 9 körül érkeztünk, élménybeszámoló, stb. Aludni nem nagyon tudtam, reggel úgy néztem ki, mint a mosónők, akik korán halnak, de már jobb. Jár az agyam folyamatosan, mindig bevillan valami kép. Mielőtt elindultunk, Apám azt mondta, nem vagyok már gyerek, ideje szembenézni a nehezebb dolgokkal is. Azt hiszem, sikerült, bár a feldolgozás nem egyszerű. Majd idővel helyükre kerülnek a dolgok.

Na majd jól megkapom, hogy az első post máris fikatúra, de nem baj.
Nem csak én vagyok hihetetlenül szerencsétlen, de tény, hogy az eséseimet – mindig közönség előtt, zsúfolt bevásárlóközpontokban vagy a suliban adom elő - meglehetősen nehéz überelni. Hát ez most nem esés, de hasonlóan emlékezetes. Kb. két hete közelebbi kapcsolatba kerültem egy darázzsal vezetés közben. Hat helyen csípett meg. Akkor a sok okos körberöhögött, hogy de szép pöttyeim vannak. A csóri legjobban röhögős – a ex, ki más – szépen szólva is megszítta. Nem ér a kisebben kacarászni, na.
Kedden megérkezett a díszes társaság a plattenzére: mindjárt vége a nyárnak, emberek, kicsit kéne már pihenni.. Minden királyságos (csak a cuccok fele maradt otthon, ez még jó arány), egészen addig, míg hősünk szerda reggel meglátott egy darázsfészket és megörült, hogy nini, mééz, azt nem hozott senki, na majd ő, az alfa, jól levadássza. Hiába mondta kórusban mindenki, hogy nem, ezek nem kimondottan azok a mézgyártó zümmögősök, ő állította, hogy há’ dehogynem, a múltkor látta a tévében, ott a faszi jól befüstölt nekik és már szedte is ki a mézet, sima ügy. Jó nagy slukk, durva sűrű füst befúj a csíkosoknak, ettől tuti megnyugszanak, de legalábbis kicsit belassulnak, olyan egyszerűen nincs, hogy nem – nézni is rossz volt, de nem lehetett lebeszélni – és már szedi is le meg szét a darázsfészket. Hát szépen körbevarrták, mi tagadás, még a hajába is belementek. Ordítás-kalimpálás – youtube-ra kívánkozó jelenet – a szomszédok tutira nem vágták, hogy mi volt az üvöltés tárgya. Utána hattyú halála, jajdefááááj, jaj meghalok! halok máá.., di bloodclaat likkle bastard dem, meg meddig fáj még ez? Hát egy darabig biztos..
Nem vagyok nőpárti – Isten ments’ -, de tényleg igaz a mondás, hogy némely férfi mind hülye. (Lehet felhördülni, nem érdekel.) Fűcsomó legyek, ha értem őket, pedig fiúkkal nőttem fel.
A legszebb az egészben az, hogy a „Nem mered..” kezdetű varázsmondat még csak el sem hangzott. Sajnálom nagyon, de tutujgassa aki legközelebb megnyeri.
Ha jól hallottam, többet szeletben sem kell Balaton..