A múltkori jamaikai helyzetjelentés után úgy gondoltam, nem ártana kicsit bemutatni az országot és a beszélt nyelvet, a patoist (ami nem összekeverendő a jamaikai angollal: előbbi egy kreol nyelv, míg utóbbi angol, amit egy jellegzetes dialektusban beszélnek). Az ország hivatalos nyelve az angol, az amerikai kontinens harmadik legnagyobb tisztán angol nyelvű országa az USA és Kanada után.

A patois nem egy bonyolult nyelv, bár első hallásra sokan néznek nagyot, hogy ez most micsoda, mert felfedeznek egy-két angol szót, de a többi homály, mivel a kiejtés sem a felénk megszokott. Na de hogyan is alakult ki ez a furcsa, hihetetlenül jó ritmussal és dallammal átszőtt nyelv?

Kicsit vissza kell mennünk az időben, egészen Kolumbuszig. Míg derék emberünk meg nem érkezett Jamaikára (az őslakosok nyelvén Xaymaca, aminek jelentése: a források szigete) 1494-ben, az arawakok és a tainok éltek itt boldogan.

A boldogságnak hamar vége szakadt, a spanyolok kiirtották az őslakosokat, majd 1655-re az angolok átvették tőlük az uralmat. 1660-ban a lakosság kb. 4500 fehér és 1500 fekete főből állt, akiket a spanyolok hoztak a szigetre majd hagytak hátra, amikor az angolok elűzték őket. Néhányan megszöktek és a hegyekbe menekültek, mert nem akartak megint rabszolgák lenni; ők lettek azok, akiet ma „maroon” néven emlegetnek. 1670-re a fent említett népesség aránya megfordult. Hogy miért, arra egyszerű a válasz. Angoljaink rájöttek, hogy a cukornád nagyon szereti a jamaikai klímát és kisakkozták, hogy nem lenne rossz üzlet azzal kereskedni. Igen ám, csak nekik már a 20 fok is kánikula. Valahogy így képzelem el azt, ahogy ezt kitalálták:

Sir Alfred: Ön is hallotta, milyen kedvező hírek érkeztek Jamaikáról? Szépen fejlődik a cukornád.
Sir James: Igen, ez csodálatos. Azon morfondírozom, hogy jómagam is vásárolok ott földet és cukornád-ültetvényt létesítek.
Sir Alfred: Valóban, remek ötlet. Egy dolog azonban meglehetősen aggaszt. Azt a szörnyen meleg klímát minden bizonnyal nehezen viselném, becses feleségemet, Lady Mabelt és a gyakran betegeskedő, sápkóros kis Ivy lányomat is megviselné az a sok napsütés.
Sir James: Igaza van, én sem arra gondoltam, hogy magam műveljem meg a földet. Nemesember vagyok, meg egyébként is, ha meg nem sértem: abban a melegben kapáljon a f…om. Kell pár rabszolga és minden megy a maga útján, nekünk csak a busás hasznot kell majd elkölteni. Mit is mondott a múltkor Sir Richard? A szerecsenek jól bírják a meleget. Na majd vásárolunk belőlük néhány hajóval.

Fizetni lehetőleg ne kelljen (sokat), így kézenfekvő volt, hogy rabszolgákkal oldják meg a feladatot. Meleg hely + kevésbé fejlett technológiákkal előállított fegyverek, könnyen leigázható emberek = Afrika. A távolság miatt a választás Nyugat-Afrikára esett, többek között a mai Ghána területére (illetve még Elefántcsontpartra). (Ugye nem kell kétszer mondanom, hogy melyik országnak szurkolunk a focivébén?! Na azért. :D) Tehát ott tartottunk, hogy aki túlélte a hihetetlenül embertelen körülmények közti utazást, ment az ültetvényekre dolgozni. Akkoriban nem volt semmiféle gyorstalpaló angoltanfolyam, az emberek úgy értették meg magukat, ahogy tudták. A felszedett angol szavakat keverték a saját nyelvükkel, majd ezt átadták a gyerekeiknek, ők a sajátjaiknak és kialakult a patois. Leegyszerűsítve körülbelül ennyi, de minden bizonnyal több állomást is fel lehetne vázolni.
Nyilvánvaló, hogy az idők során egyre jobban hasonlított az angolhoz, de mivel a rabszolgák nem részesültek megfelelő oktatásban, a kapott nyelvet leegyszerűsítve használták. Az uralkodó osztály természetesen igyekezett az angolt használni, ezzel is mutatva, hogy ők mások. (Valahogy ahhoz tudnám hasonlítani, mint amit a briteknél figyelhetünk meg. Szinte alig van a kelta nyelvekből származó jövevényszó, mert nehogy már megtanuljuk a leigázottak nyelvét, alkalmazkodjanak ők, míg ez fordítva már nem igaz, nekik muszáj volt használni az elnyomók nyelvét.) Ha bemegyünk egy bankba vagy iskolába, ott szépen boldogulunk az angollal, de amint kimegyünk mondjuk a piacra, a „Headway-English” vagy a gondosan bemagolt nyelvvizsga-tételek semmit sem érnek, nyugodtan kitörölhetjük velük a… fülünket. Az a tanár vagy banktisztviselő, akivel az előbb még olyan szépen megértettük magunkat, átkapcsol érthetetlenbe, child helyett azt mondja, pickney, eat helyett nyam, spinach helyet callaloo, see you later helyett meg likkle more, a fish sem minden esetben halat jelent, ahogy a bad sem feltétlen rossz, sokkal inkább klassz és szerencsétlen turista csak kapkodja a fejét, hogy kivel van a baj, az angoltanárjának az anyukája meg nem bírja abbahagyni a csuklást. Nem foglalkoznak ám a többes számmal, egy lány az gyal, kettő is gyal, de ha nagyon muszáj hangsúlyozni, hogy egynél több, megnyugtatásul odateszi, hogy di gyal dem és mosolyog. Ott mindenki mosolyog. Rendhagyó főnév, mint child – children? Ugyan már. Di pickney (dem) és teljes a világbéke. Nem tökölnek sokat a folyamatos jelennel sem. Nincs I’m going home. Mi a go home. Az ige szótári alakja elé betesz egy a-t és kész. Fyah haffi bun. Haffi = have/has to. A tiltást ritkán oldja meg a do not (don’t) segédige használatával. Aki mindezek után a „No woman, no cry”-t úgy fordítja, „nincs nő, nincs sírás”, azt személyesen vágom nyakon, mert tessék csak meghallgatni a szöveget, miről is szól valójában? A magyar fülnek oly’ kedves dupla tagadásról ne is beszélve: nuttin neva gwaan – sosem történik semmi, de fordíthatjuk úgy is, hogy semmi sem történt (a never gyakran használatos didn’t helyett). Nem fognak olyat kérdezni, hogy „How are you?” , inkább hanyagul odaszólnak, hogy „Wah gwaan?” , amire a válasz „Deh ya.” Előszeretettel mondják "little" helyett, hogy "likkle", a bottle pedig bokkle arrafelé. Nem kell megijedni, a lehető legváltozatosabban keverik az angollal, így még esély is van rá, hogy teljesen sikerül belekeveredni.

Gyakorlásképp itt ez a kislány, lehet próbálgatni, ki mennyit ért meg belőle.

Azok, akik megtanultak angolul, németül, spanyolul, keresik a más nyelveknél kötelező, szigorú szabályrendszert, ami itt nincs. Sőt, a helyesírás sem olyan vaskalapos, egy adott szónak több írott változata is van. Nagyon egyszerű nyelv és szívem szerint tanítanám ezt angol helyett, csak viszonylag keveseknek van valami jamaikai kötődésük errefelé, így a kereslet – érthetően – minimális. Arról nem is beszélve, hogy ugyanúgy kell a gyakorlás, nem árt, ha az ember használja is a megtanultakat, hogy ne legyen erőltetett.
Nagyon átmentem tanárba, nem akartam, de szakmai ártalom. :)
Hogy egy kicsit el is vegyem a kedvet a patois tanulásától, el kell mondanom, hogy a jamaikaiak nagyon szeretnek mindenféle metaforákat használni, amik közül jónéhány meglehetősen nehezen értelmezhető kívülállók számára. A „Rasta Patois” egy külön – nekem nagyon is kedves – téma, de nem akarom elvinni a cikket arrafelé, meg nem is szeretnék itt belemenni a vallásokba, de mindenképpen meg kell említeni, hogy a jamaikaiak jelentős része vallásos ember. A legtöbben keresztények, de jelentős a raszták száma is. Zsidó, muzulmán, hindu és egyéb vallású emberek is élnek Jamaikában, a százalékokra nem térnék ki, aki akarja, megtalálja a számokat a neten.

Mivel az ország népességének 92 százaléka afrikai gyökerekkel rendelkezik, ez az örökség jelen van, bárhová is nézünk: kezdve a zenével, a konyhán át a hiedelmekig és a gyerekeknek mondott mesékig, mindenhol felbukkan. Ennek ellenére általános dolog, hogy akinek világosabb a bőre, jobban boldogul: a tisztviselők és általában a „kirakatban”, szem előtt lévő emberek – pl. akik tévében, reklámokban, óriásplakátokon szerepelnek - nagy része világosabb bőrű, mint az átlag. Ha mindez nem lenne elég, sok nő mindent megtesz azért, hogy a kívánt, világos(abb) színt elérje. A férfiaknál egyfajta státuszszimbólum egy browning; így hívják a fent említett hölgyeket. Még Buju Banton is írt egy dalt Love Me Browning címmel, ami akkora nemtetszést váltott ki, hogy gyorsan megírta a Love Black Woman-t, hogy helyreálljon a béke. Bujut egyébként nem kell félteni: a kilencvenes évek elejétől szálka sokak szemében a Boom Bye Bye miatt, amiben a homoszexuálisok elleni erőszakra szólít fel. (Halkan jegyzem csak meg, hogy 2009 decemberében Bujut letartóztatták Miamiban. Azzal vádolják, hogy öt kiló kokaint akart venni további értékesítés céljából és egy pisztolyt is lefoglaltak. Sokaknak meggyőződésük, hogy mindez nem igaz, a dolog csapda volt, amit a fent említett dal miatt, bosszúból a meleg közösség tervelt ki és hajtott végre. Ezen meggyőződés mellett - kevés kivétellel - szinte az egész jamaikai közvélemény egy emberként kiáll.) Ez az uszítás egyébként teljesen általános Jamaikában, több dancehall előadó teszi ugyanezt annak ellenére, hogy több helyen is (többnyire az USÁ-ban) bojkottálják a fellépéseiket, illetve tüntetnek. Az igazság az, hogy ezen a szemléletmódon nem is akarnak változtatni. Az a néhány szerencsétlen, aki megpróbál szembeszállni a többséggel, rondán ráfarag minden alkalommal. Nem ritkák azok az esetek, hogy ha meglátnak egy női ruhába öltözött „férfit”, azt minden további nélkül meglincselik, a rendőrség meg általában későn érkezik, a két járőr meg nem megy be a zúzda közepébe, inkább megvárják, amíg a tömeg lecsillapodik. Az akcióban még a nyolcvanéves nagyi is odateszi magát, nincs mese. A hároméves gyerek meg végignézi és ez lesz neki a természetes. A Bibliából idevágó részeket már elég korán kívülről tudják és onnantól kezdve nem győzik eléggé hangsúlyozni. A kamionról rózsaszín tüllszoknyában integető „férfi” arrafelé ismeretlen.
Talán ebből is jól látszik, hogy egy meglehetősen macsó társadalomról van szó. A nő dolga legtöbb esetben az, hogy vezesse a háztartást és nevelje a gyerekeket. Nem ritka a nagycsalád, főleg a szegényebb rétegeknél. Ha a nyolcból csak egy gyereknek sikerül kitörni és külföldön jó munkát találni, akkor ő támogatja a nehezebb körülmények között hátramaradt családtagokat és az idős szülőket. Ez azért is fontos, mert a nyugdíjrendszer elég gyenge.
A korrupció virágzik, egy kis zsebpénz ellenében felgyorsíthatók bizonyos folyamatok, illetve a rendőrök is hajlandóak másfelé nézni. Európai/amerikai – lényeg, hogy fehér – turisták vagy éppen kint dolgozók egyébként is különleges elbánásban részesülnek, nem piszkálják őket. Hab a tortán, hogy nem keveseknek van fegyveres testőre, ami innen nézve kicsit túlzónak tűnhet, de ott korántsem mondható kirívónak.

Zene

Gondolom, nem lep meg senkit, ha azt mondom, hogy a dob a legfontosabb. (Mernék mást mondani… :D) Mindegy, hogy csak örömzenélésről van szó vagy istentiszteletről, a dobok megadják azt a ritmust, lüktetést, amitől él az egész. Nem fogok külön kitérni arra, hogy a reggae hogyan alakult ki a skából, sem arra, hogy hogyan hatott a mai dancehall-előadókra. Akit érdekel, a youtube-on rengeteg zenét megtalál. (Segítségképpen: Bob Marley And The Wailers, Bunny Wailer, Peter Tosh, Israel Vibration, Buju Banton, Capleton, Sizzla, Bounty Killer, Busy Signal…)

Konyha

A kedvencem, imádok főzni. Ami a legjobb a jamaikai konyhában az az, hogy egyszerű alapanyagokból pillanatok alatt isteni ételeket kalapálhatunk össze. Trópusi ország lévén, mindig van friss zöldség és gyümölcs, ami a hozzám hasonló faksznis vegáknak több mint bíztató. Nemzeti étel a rice and peas, ami rizs, bab, kókusztej, kakukkfű, fokhangya és Scotch Bonnet paprika (lampion alakú kis paprika, brutál erős, a fokhagymával együtt csak az almás pitébe nem való…) felhasználásával készül. Köretként vagy önmagában fogyasztják.

A húsokat, grillezett zöldségeket általában a „jerk” nevű fűszerkeverékkel ízesítik (a grillezés folyamatát is hívják így), amiben fellelhető a szerecsendió, chili, szegfűbors, fahéj, kakukkfű, és a fokhagyma is - fél Győrt én látom el vele, már csukott szemmel rakom össze -, kérésre tudok receptet küldeni. Ne feledkezzünk meg a banánról mint az egyik fő exportcikkről, amiből isteni édességeket lehet készíteni, nem beszélve a banánchipsről, amit itthon is lehet kapni, de soha nem lesz olyan, mint a házi. Beteg dolog, tudom, de nekem ehhez is kell chili. A cukornád-termelés eredménye a rum, ami nemzeti ital. Olyannyira, hogy az alkoholfogyasztás nagyobb gondot jelent, mint a szintén gyakran emlegetett, sokak által szidott ganja – amit persze az ellenzők sosem próbáltak. („…rossz, érteeeem?”) Mindenesetre ha valaki elmegy szórakozni és a helyiek egy kérdésben elrejtik a „smoke” szót, nem biztos, hogy cigarettára gondolnak, nem árt tisztázni. Egyikkel sem élek, amúgy meg nem feladatom ítélkezni; mindenki úgy válaszol a feltett kérdésre, ahogy érzi.

Mondavilág, hiedelmek, mesék…

…a karibi szigetvilágtól nem áll távol a babonaság és a mindenben valami természetfölötti erő keresése, ami békésen megfér a kereszténységgel (legtöbb templom adott területre vetítve). Évszázadok – sőt, évezredek – óta használt népi gyógymódok, varázslás, mágia, démonok, duppy-k (gonosz, ártó szellemek) részei a mindennapoknak. Ez főleg a vidéki, elmaradottabb régiókra jellemző, de Kingstonban is félnek az obeahtól. Az obeah boszorkányságot, feketemágiát jelent, ami nem összekeverendő a „bushdoctor” által gyakorolt népi gyógyászattal, gyógyító mágiával. A gyerekeknek gyakran mesélnek ősi történeteket Anancy-ről, akit hol pók, hol ember, hol pedig a kettő átmeneteként ábrázolnak. A történetek szájhagyomány útján terjedtek és egyértelműen Afrikából származnak: vicces pillanatokat tud okozni, amikor egy nagydumás kingstoni dreadet összeeresztünk egy nyugat-afrikai rokonsággal is rendelkező emberrel, mert hamar kiderül, hogy az utóbbinak is mesélte a nagymamája ugyanazokat a történeteket, mint amit a jamaikai badman hallott gyerekkorában. Ugyanez előfordul ételekkel is. Amit az egyik úgy ad elő, hogy te, hallod, megcsináltam a nagymutter kedvenc receptjét, kóstold már meg - a másik, amikor meglátja, legyint és közli, hogy ja, ezt én más néven ismerem, csak az enyém több csípőset tol bele.

Garvey, a nemzeti hős, „próféta”

A gyökerek tehát Afrikába nyúlnak vissza. A rabszolgaságot 1834-ben törölték el, de a szegényebb rétegek komoly megpróbáltatásokat életk át még a huszadik században is. Önbecsülésüket Marcus Garvey adta vissza, akinek a nevéhez fűződik többek között a „Back To Africa Movement”, azaz a „Vissza Afrikába Mozgalom”, ami a feketék őshazájukba, Afrikába visszatértét szorgalmazta. A raszták az ő egyik mondatát, „Look to Africa, when a black king shall be crowned for the day of deliverance is at hand!” beteljesült próféciának tekintik, mert nem sokkal azután, hogy ez elhangzott, 1930-ban megkoronázták I. Haile Szelassziét, Etiópia utolsó császárát. Ez már egy külön történet, nem akarok belemenni (dehogynem, csak soha nem érnék a végére), tessék utánajárni, olvasni és eldönteni, hogy ki mennyit hisz el, mit jelent neki, stb. Egyébként meg who feels it knows it...

Ha valaki úgy érzi, nagyon menne…

A turisták többsége az északi parton nyaral, Ocho Rios, Montego Bay, Negril és környéke kedvelt hely nem csak a külföldiek, de a helyiek körében is. Kingstonig kevesen mennek le, többnyire csak azok, akiknek üzleti ügyük, rokonaik vagy barátaik vannak ott. Senkit nem akarok elriasztani, de nem szerencsés turistaként egyedül Kingstonban mászkálni. Míg az üdülőövezetekben nagyon jó a közbiztonság, vigyáznak a turistákra, addig Kingston veszélyes környék. A korábbi cikkemben erről is írtam. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy senki ne menjen oda, csak ne egyedül. Ha nincsenek ott barátaid, inkább menj csoporttal, az is jó. Annak ellenére, hogy nincsenek nyelvi problémáim, rettenetesen nagy szám van és nem egyszer védtem már meg magam itthon, valahogy a Kingstonban elveszés nem tartozik a legjobban dédelgetett álmaim közé.
Ha megvannak a megfelelő oltások, nyugodtan lehet enni a legtöbb helyen – az, hogy az utazási iroda erőlteti a szállodában kajálást, nyilvánvalóan nem azért van, mert annyira aggódnak az utazó egészségéért, hanem leginkább anyagi okok miatt. Ha három dolgot észben tartunk, nagy baj nem történhet: 1. ahová a helyiek is járnak, nagyon nem lehet rossz, mert egyrészt az általuk kedvelt ízeket kapják, másrészt meg valószínűleg nekik sem áll szándékukban tífuszt kapni; 2. ahol sokan vannak, jó eséllyel friss a kaja, nem tud megromlani, tehát inkább várjunk, mint egy töküres helyre üljünk be; 3. csapvizet még itthon sem…

Akinek felkeltettem az érdeklődését, ajánlom az alábbi filmeket:

Roaring Lion – The Rise Of Rastafari – vallás, kultúra
Coping With Babylon – The Ultimate Rastology – vallás, kultúra
The Harder They Come – megtörtént eset alapján, Jimmy Cliff főszereplésével
Rockers – Jacob Miller, Leroy „Horsemouth” Wallace, Gregory Isaacs, Burning Spear főszereplésével; már a felsorolt nevek magukért beszélnek
One Love – romantikás-csöpögős film, a szép Ky-Mani (Bob Marley talán legjobban sikerült fia) miatt lányoknak ajánlom :)
Shottas – magyarul Gengszterképző címen ment, jó kis pörgős film, főszerepben Ky-Mani Marley, Spragga Benz, Paul Campbell, Wyclef Jean, Louie Rankin
Made In Jamaica – a mai népszerű jamaikai előadók, többek között Bunny Wailer, Capleton, Bounty Killer, Lady Saw, Elephant Man, Tanya Stephens, Toots, Beres Hammond, Vybz Kartel, stb. közreműködésével készült dokumentumfilm
Dancehall Queen – Lady Saw, Beenie Man, Ninjaman, Anthony B

Kérdésekre szívesen válaszolok, keressetek bátran.
Végül zene, de csak azért sem Marley. Vagy mégis. A címadó dal itt található.