Van egy nagynéném, aki nem tanult meg semmilyen idegen nyelven, mert nem volt rá szüksége. Szépen elvan így is; Ausztriába úgysem egyedül megy bevásárolni, egyéb helyekre nyaralni pláne. Még a kilencvenes években az unokanővérem (az ő lánya) nyelvtanulás ürügyén kiment Angliába bébiszittyónak, ahol összehaverkodott egy indiai lánnyal. Gondolta, elhozza Magyarországra a kéthetes nyári kimenője alatt, megmutatja neki a Halászbástyát, a Parlamentet és a többi kihagyhatatlan dolgot, aludni meg úgyis tudnak a nagynénéméknél. Ez így rendben is volt, csakhogy az indiai lánynak mindig kellett valaki, aki tolmácsol. Egyébként is nagyon szerény volt, magától még inni sem kért, így rendszeresen kérdezgetni kellett, hogy éhes vagy szomjas. Egyszer az unokanővérem átfutott a boltba, a lány meg várta a családja hívását a nappaliban. A szomszéd szobában az unokabátyám és én épp valami gépet raktunk össze, amikor meghallottuk a nagynénémet:
- Nem vagy éhes?
Nincs válasz.
Kicsit hangosabban:
- Ennél valamit?
Továbbra is csend.
Még hangosabban:
- Kérsz egy szendvicset?
Itt néztünk össze és tápászkodtunk fel. Átmentünk. Szerencsétlen lány ült a sarokban összekuporodva a fotelban, a nagy szemeivel nézte a nagynénémet, aki egyre közelebb ment, miközben erősen tellegetett és még hangosabban kérdezte:
- Enni... nem akarsz?
Nem tudom, szegény mit gondolt, hogy mi történik ha nem ér haza az unokanővérem nagyon hamar, most őt fogják megenni vagy micsoda. A következő hangos kérdéstől és a hadonászástól úgy összereztent, hogy - meg mernék rá esküdni - még a pötty is leesett a homlokáról. Szerencsére idejében értünk oda, de akkor meg azt kellett elmagyarázni, hogy miért röhögünk annyira. Kívülről nyilván viccesebb volt a dolog.

A fenti állítás rendben lenne, de nem úgy, ahogy falun szokás.
A múltheti szmogmizéria a Győr környéki településeket nem érintette túl érzékenyen: szinte mindenhol sűrű füst gomolygott reggel és este (időnként napközben is), mert sokan ilyenkor hatalmas máglyákat gyújtanak avarból, használt gumiabroncsból, döglött macskából, gumicsizmából, nejlonszatyrokból, meg még ki tudja miből, amit egy kis fáradt olajjal vagy benzinnel locsolnak meg. Mondjuk akkor sem zavartatták magukat, amikor tűzgyújtási tilalom volt, boldogan égették ami a kezük ügyébe került. Azért érdekelne, hogy a helyi önkormányzatok miért nem jelölnek ki évente 1-2 napot amikor mindenki eltüzelheti a nagymama rekamiéját (nem szabad rajta ugrálni kislányom), Babylont meg a többi szemetet. Tavaszig - vagy amíg el nem fogy a sok klumpet (öreganyám hívta így a használhatatlan kramancokat) -, masszív ködbe borul minden, mert ez egyfajta hungaricum: a falusi ember imád tüzelni.

שנה טובה ומתוקה לכולם

Már megint sikerült valakinek jól kiakasztania.
Múlt héten egyik diákom megkért, hogy segítsek a férjének lebonyolítani egy autóvásárlást. A kocsi Csehországban van, a neten nézték ki, a kereskedő beszél angolul, csak kellene egy tolmács, aki itthonról lebeszéli a részleteket és kimegy segíteni. Rám gondoltak, vállalnám-e. Persze, miért is ne.
Felhívtam a kereskedőt, megkérdeztem mindent amit kellett, hangsúlyozva, hogy ha tényleg olyan állapotban van a kocsi mint ahogy írták, akkor elhoznánk, de nettó áron, mert egyrészt elhagyja Csehországot, másrészt cégnek szeretnék venni, szóval az ÁFA felejtős. OK, minden rendben, várnak bennünket.
Péntek reggel fél 10 után megérkeztünk ahogy ígértük, kocsi megnéz, szép, csak éppen 10.000 km-rel többet mutat a kilométeróra mint amennyi a hirdetésben van. Na itt kellett volna azt mondani, hogy köszi, nem érdekel, viszlát. Mindegy, innentől már csak bonyolódott a dolog olyanokkal, hogy a papírok a banknál vannak, a pótkulcs a kereskedő haverjánál, a kocsit meg csak 30 km-rel odébb lehet átiratni, mert ott van ismerőse. Nem baj, kell. Aztán az utolsó pillanatban előrángatott valami mondvacsinált sztorit egy hihetetlen törvényről, ami pont 2007 után gyártott kocsikra érvényes, pont akkora értéknél, mint amennyibe kerül, hogy miért is nem adhatja oda nettó áron. Elég rossz szájízzel hagytuk ott őket, kocsi nélkül jöttünk haza.
A meglepetés itthon ért, amikor a fent említett nepper elkezdett hívogatni. Nyáron jönne Magyarországra. És? Találkozni akar. Mondom akkor felhívom a vevőjelöltet, aktuális-e még a kocsi. Nem vele. Velem. Azt hittem, rosszul hallok, de nem. Sikerült leépíteni, de nem fér a fejembe, hogy valakinek hogy van arca először is elrángatni egy vevőt 400 km-re, megpróbálni átverni, utána meg rárepülni a tolmácsra.
Három dolog lehetséges:
1. Ez teljesen normális, hétköznapi dolog.
2. Én vagyok borzasztóan naiv.
3. A fentiek együtt.

Tegnap kaptam. Mekkora császár ez a ember! _o_
A Rise Up Reggae Star című dokumentumfilmben szerepelt, állítólag csináltak róla is egyet. Ezerrel dolgozom azon, hogy megszerezzem azt a filmet is, letettem a hajamat tőle.

udvarlásból jeles...

Ehhez nincs mit hozzáfűzni. A lényeg egy perc körül, meg a címében.

Egyre többen vannak, akik nem tudnak örülni, csalódtak mindenben és mindenkiben, így sajnos pont azt nem veszik észre, hogy más nem lehet helyettük boldog. Az alábbi gondolatokat, amiket a Dédikémtől hallottam nagyon régen, már több emberrel megosztottam.
Emlékszem, egyszer nagyon rossz volt a kedvem és – szokás szerint – a hintaágyon ülve beszélgettem Dédivel. Nem tudom, hogy ezek a saját gondolatai vagy esetleg olvasta valahol, de talán nem is számít.
Szokásos nyári este volt, a kutya kergette az öntöző alatt hűsölő madarakat, mi pedig borsót fejtettünk. „Néda, már megint szegény kis rigókat abajgatja ez a gané. Gyere ide, na.” Amikor a kutya felugrott mellénk és elhelyezkedett, adott neki pár szem borsót. „Úgy. Arany kiskutyája, hát miért zavarnak azok a kismadarak? Van itt elég hely nekik is. Vagy a vizet sajnálod tőlük, rosszaság? Te meg ne szomorkodj már! Tudod, kicsim, a szívünk olyan, mint egy éléskamra, teli polcokkal. A polcokon befőttesüvegek, teli minden jóval és széppel, amit – mint nyáron a befőttet a sok mosolygós gyümölcsöt – elteszünk hidegebb napokra. Amikor kint vihar van vagy csak rossz a kedvünk, felbontunk egyet és máris érezzük a melegséget, ahogy a napsugarak megsimogatják az arcunkat. Sose’ sírj aranyos – mondta - ezek a befőttek a szíved polcairól nem fogynak el, mint az igazi befőtt! Sőt, ha okosan élsz, mindig csak több lesz belőlük.”
Dédike hét és fél éve aludt el, kilencvennégy évesen. Rengeteg kis befőttesüveg volt a szívében, nagyon sokat őrzök belőlük én is, amiket közösen „tettünk el”. Amikor kinyitok egyet, hallom a nevetését, látom a huncutságot a szemeiben. „Egész életedben gyűjtsd a befőtteket, aranyom, és lökd tovább a hintát, nekem nem ér le a lábam...”

Gyerekkorom óta erős fenntartásaim vannak a puszilkodó rokonokkal, ismerősökkel. Ezek a fenntartások ma csúcsosodtak ki annyira, hogy azt hiszem, sikerült egy pár negyvenes Superstar telitalpával beletaposni egyik távolabbi unokatesó lelkébe.
Bizonyára mindenki ismer olyan öregasszonyokat, akik előszeretettel csipkedik és puszilgatják a gyerekeket. A csipkedésről viszonylag hamar leszoktattam a büdös banyákat, mert már háromévesen, angyali mosollyal az arcomon ugyanúgy visszacsíptem. A puszilkodás már nehezebb ügy, mert ugye már az szörnyen riasztó, amikor a nikotintól sárga fogakra (időnként bajuszra) kerül egy kis élénkpiros rúzs is, ami közelről nézve (pláne) elég félelmes, nem csak kisgyerekszemmel. Ehhez jönnek a mindenféle szőcsingek, amikből rossz esetben (kb. 99%-ban rossz esetről beszélünk), bökős szőrök állnak ki. Sokáig elég komoly szorongást okozott, hogy ha megbök egy ilyen akupunktúrás rózsinéniszőr, akkor a helyén nekem is nő majd egy ugyanolyan bibircsók, amiből azok az tűszerű szörnyűségek fognak meredezni. Napokig nézegettem a helyét a tükörben, aztán amikor egy (általam megszabott) idő után sem nőtt semmi, megnyugodtam. Egészen a következő pusziig. Tudom, ez ilyen gyerekkori para, esetleg repedésre nem lépés kategória, de néha még ma is aggódom ilyen dolgok miatt.
A mai kirohanásomnak szintén többéves előzménye van. A fent említett rokonember Anyáméktól pár házra lakik, így elég gyakran összefutunk. Találkozásnál, elköszönéskor megölel, puszid ad. Olyan cuppanosat, megtoldva egy jópofának szánt röfögéssel, böeeee. Többször próbáltam finoman elkerülni a dolgot (elköszönéskor hirtelen telefonálhatnékom támadt, ilyenek), Anyuéknak is mondtam, hogy próbáljuk meg valahogy szépen lebeszélni erről, mert előbb-utóbb robbanok, de hát szerencsétlen máshogy szocializálódott, nem lehet, hagyd, kibírod. Hát ma nem bírtam ki, amúgy is elég hektikus napom volt, aztán amikor bejött a házba és hajolt oda, mondtam, hogy bocs, ne. Hagyjuk ezt a puszilkodás témát, nem vagy se a szerelmesem, se közeli barátom, örülök, hogy látlak, de nem kérek puszit. Láttam rajta, hogy meglepődött, Anyu meg igyekezett menteni a helyzetet, hogy emlékszel, gyerekkorában is cirkuszolt, hagyd, de nem tudom, mennyire segített. Igazából nem érdekel, hogy megsértettem, mert nekem legalább annyira kellemetlen volt, hogy évekig el kellett viselnem a dolgot. Ami zavar, leginkább az, hogy meggyőződésem, nem érti, hogy mi a bajom.